Férfiakkal való beszélgetésből született meg a gondolat, hogy elzarándokoljunk biciklikkel Máriaradnára. A gondolatot megosztottuk a plébánia hirdetéseiben is, és pozitív meglepetés volt, hogy többen is vágynak a férfiak közül ilyen zarándoklatra. Indulás előtt egy héttel úgy tűnt, hogy tízfős csapattal indulunk útnak, aztán a járvány és egyéb váratlan körülmények is közbeszóltak, így az indulás napjára öten maradtunk, de annál lelkesebbek.
A keret adott volt: Szent József-év, Magyarok Nagyasszonya ünnepe, Páli Szent Vince, a lazaristák alapítójának ünnepe, amelyet plébániánkon szeptember 27-én ünnepeltünk. Ezek után már csak tekerni kellett.
A tekerés mellé útravalóul minden napra volt egy gondolat Páli Szent Vincétől.
Böcskei László nagyváradi megyéspüspök áldása után az első nap Nagyváradról tekertünk Pankotáig, ahol megszálltunk. A napi gondolat pedig a következő volt: Ráspolynak lenni Isten kezében. Elmélkedni lehetett azon, hogy én milyen eszköz vagyok Isten kezében. Mi a terve velem? Miért élek ezen a világon?
Második nap Pankotától tekertünk Máriaradnáig, zarándoklatunk céljáig, ahová a sajátunk mellett elvittük sokak kérését, szándékát, háláját. Jó volt megérkezni 145 kilométer tekerés után, és megpihenni a Szent Szűz oltalmában.
Máriaradnától Zimándújfalu felé vettük az irányt, ahol a lazaristák hosszú ideig szolgáltak, és megálltunk a plébániatemplomnál, valamint a temetőben egy csendes imára Jani György lazarista testvér sírjánál, akit 39 évvel ezelőtt temettek el a helyi temetőben, de a hívek mai napig is szívükben hordozzák emlékét. Mutatja ezt az is, hogy sírján frissen locsolt virágok voltak. Zimándújfaluról visszatekertünk pankotai szállásunkra. Ezen a napon Szent Vince gondolata mentén arról lehetett elmélkedni, hogy kiért élünk ezen a világon.
Harmadik nap visszatértünk Nagyváradra. Szent Vince életének vége felé azt mondta: „Sosem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, egyszerűen tettem, amit tennem kellett.” Egyszerűen tenni, amit tenni kell… – ezekkel a gondolatokkal tekertünk hazafelé. Megérkezve a Katalin-telepre, csendben megálltunk a Csodásérmű Boldogasszony előtt.
A zarándoklaton végig megtapasztalhattuk az Úr, a Szent Szűz és „nagy testvéreink” oltalmát. Időnként nagyon forgalmas utakon haladtunk, máskor szélben, sötétben, dombon felfelé vagy hidegben kellett tekerni, de minden problémamentesen ment. Természetesen a jóleső fáradtság és az izomláz megvolt, és valahányszor leülünk, vagy felállunk a napokban, eszünkbe jut a három napnyi tekerés. Összesen 332 kilométert tettünk meg, és hiszem, hogy mindannyian egy életre szóló élménnyel gazdagodtunk.
Két további résztvevő zarándoklatról szóló beszámolóját ITT olvashatják, a cikk végén.
Forrás és fotó: Romkat.ro
Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria