Misszióban a látásért – Interjú Varga Katalin optometristával

– Egyházi iskolába járt, és mint mondja, már akkor megszületett Önben az elhatározás, hogy optometrista lesz. Honnan jött ez a gondolat?

– Egy optikában kezdődhetett mindez, tizedikes koromban. Szemüveges vagyok, és akkor kontaktlencsére váltottam, mert szégyelltem a szemüveget, így alig hordtam. Jártuk édesanyámmal az optikákat, és megtetszett az a légkör, meg az is, hogy optometristaként emberekkel lehet foglalkozni. Amikor érettségiztünk, sokan még nem tudták, hogyan tovább, mihez kezdjenek. Számomra viszont egyértelmű volt, hogy optometrista szeretnék lenni. Szinte az bizonytalanított el, hogy ennyire biztos voltam ebben.

A misszió akkor jött a képbe, amikor a szakdolgozatomat írtam. Szociálisan érzékeny voltam, korábban többször végeztem önkéntes munkát, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a szakmámban is meg tudom majd élni ezt. A Jóisten ajándéka ez. Sokakon látom, hogy megvan bennük a missziós küldetés, szívesen mennének Afrikába, de ott akkor tud az ember igazán segíteni, ha valamilyen szakterületet képvisel. Soha nem mentem volna ki, ha nincs az optometria. Úgy érzem, tálcán kínálta nekem az élet ezt a lehetőséget.

– Hogyan történt pontosan?

– Hardi Richárdról legelőször a National Geographicban olvastam egy cikket, Hajdú D. András egy híres fotója szerepelt mellette. Aztán elmentem a Richárd kongói missziójáról szóló kiállításra. Akkor még csak álom volt számomra, hogy kiutazzak Afrikába. Fél évre rá, amikor a szakdolgozatomat írtam, az egyik páciens, aki részt vett a kutatásomban, rákérdezett, hogy ismerem-e Hardi Richárdot. Megdöbbentem, hogy a két szál összeért.

A családommal húsvétkor elmentünk Pannonhalmára, ahol a gimnázium igazgatója akkor Hardi Titusz atya volt. Pont abban az évben fényképezett ott egy fotós, kötetet készített Pannonhalmáról. A feltámadási ünnepségen beszélgetni kezdtem vele, nem ismertem őt. Mesélt magáról, a munkájáról és Hardi Richárdról. Akkor döbbentem rá, hogy ő Hajdú D. András, akinek a képe olyan meghatározó volt számomra. Még azt is elmondta, hogy Titusz atya Richárd testvére. Ilyen nincs! – gondoltam. Másnap odamentem Titusz atyához, és mondtam neki, hogy nagyon szívesen kimennék Afrikába segíteni. Írtam egy e-mailt Richárdnak, két hétig nem érkezett válasz, de aztán írta, hogy beszéljünk. Egy évre rá jutottam ki. Bár a készülődés nem volt zökkenőmentes, tudtam, hogy minden sikerülni fog, az út meg van tervezve odafönt.

– A szüleivel, gondolom, meg kellett beszélnie, hogy Afrikába utazik. Mit szóltak hozzá?

– Nincs olyan emlékem, hogy megkérdőjelezték volna a tervemet. Amikor az első, öt hónapos kintlétem után hazajöttem, akkor tudatosult bennem, milyen jó fejek. Egyáltalán nem éreztették velem, hogy izgulnának, nem telefonáltak mindennap, hogy rendben vagyok-e. Ez idő alatt mégis

rengeteget fejlődött a kapcsolatunk, a bizalom miatt. Látták, hogy ez a munka fontos és jó nekem.

A családban és az ismeretségi körünkben azelőtt nem volt ilyesmire példa. Édesapám Pannonhalmán végzett, ismeri Titusz atyát, ez is megnyugtathatta őket, mert nyilván izgultak. Hála nekik, hogy támogattak!

– Hogyan született meg Önben a vágy a misszióra? Hívásként élte meg?

– Sajnálom, hogy nem volt egy olyan pillanat, amikor sugallatként azt éreztem volna, mennem kell. Annyit tudok, hogy kilencedikes-tizedikes koromban a bérmamamámmal, aki az egyik legjobb barátnőm, arról beszélgettünk, majd megyünk Afrikába gyerekekhez, és az milyen jó lesz. Lehet, hogy akkor indult el bennem valami, de amikor ezt tervezgettük, biztos voltam benne, hogy nem fog összejönni. Igazából mindig ott volt bennem az afrikai misszió gondolata, így amikor adódott a lehetőség, nem volt kérdés, tudtam, hogy mennem kell.

– A korábbi önkéntességről vannak élményei? Azt még egészen fiatalon élte át.

– Szerveztünk a bérmamamámmal egy olyasmi szolgálatot, mint a „72 óra kompromisszum nélkül”. Mindenféle önkéntes programra lehetett jelentkezni. Én azt az akciót vezettem, amelynek keretében Budapesten, a Szent János Kórházban kitakarítottunk egy alagsort. Előtte felkerestem a kórházat, hogy mehetünk-e. Iskolákkal és regnumi csoporttal is volt hasonló önkéntes élményem.

– Az első kongói útja négy évvel ezelőtt volt, és öt hónapig tartott. Hogyan emlékszik vissza erre?

– Eddigi életem legjobb időszaka volt az az öt hónap.

A legmélyebben az érintett meg, hogy úgy érezhettem, értékes a munkám és megbecsülik. Ezenkívül hatalmas szabadságélményben volt részem.

Amikor az idei kintlétem után hazajöttem, akkor fogalmaztam meg magamnak: annak ellenére, hogy ott nincs áram, víz, és jóval kevesebb a lehetőség, mégis sokkal nagyobb szabadságot éltem meg. A mai napig így gondolom ezt. Persze biztosan itthon is lehet az embernek ilyen szabadságélménye, hiszen azt mondják, sok minden fejben dől el.

– Mi volt ott a feladata?

– Már itthon elkezdtük megtervezni a kintlétemet Richárddal. Persze, amit itthon elgondoltunk, az ott nagyrészt egyáltalán nem működött. Richárd tíz éve elkezdett építeni egy szemészeti klinikát, ami azóta már elkészült. Van ott egy kis optika, a kezdet kezdetén Richárdék maguk készítették a keretbemutató állványokat falapok meg bicikliküllők felhasználásával. Látszerészként nekem az volt a feladatom, hogy tanítsam az ott dolgozókat, hiszen Kongóban nincs látszerészképzés. Rám várt az is, hogy valami rendszert vigyek az optikába. A szemüvegeken kívül nem volt ott semmi, ami egy optikát jellemez.

Az afrikaiak nem tudnak rendszerben gondolkodni. A megrendelt szemüvegeket és a lencséket tartalmazó dobozokat egyszerűen letették a földre. Számomra ez volt a vég! Öt hónapon keresztül próbáltam megértetni velük, hogy az optikai eszközöket nem tesszük a földre, még dobozban sem. Rengeteg lencsét kaptak adományként Európából, tele volt velük egy szobányi méretű konténer. Hetekig lehetett volna ott keresni mondjuk egy mínusz hármas lencsét, a rendezetlenség miatt nem tudták használni ezeket az eszközöket. Európai szemlélet kellett a rendszerezés irányításához. Sok használt szemüvegük is volt, ezeknek bemértük a dioptriáit. Richárddal voltunk egy háromhetes misszióban, ahol szemüvegeket írtam fel. Afrikában elég kevés a szemüveget viselő gyermek, leginkább felnőtteknek volt szükségük rá.

– Mi történt a két kongói útja között?

– Iszonyatosan szenvedtem, amikor haza kellett jönnöm Afrikából, végigsírtam a repülőutat. A vízum hat hónapra szól, ha ez nem korlátoz, kint ragadok. Egy éven át kerestem a helyemet itthon. Nem szerettem volna egy optikában ülni, és várni a betérő pácienseket, akiknek halálosan drága szemüvegeket adok el, de fogalmam sem volt, hogy mi mást tehetnék. Dolgoztam, és azokból a munkákból is rengeteget tanultam.

Egy év elteltével aztán egyszer feldobta a Facebook a Magyar Máltai Szeretetszolgálat álláshirdetését. Optometristát kerestek, azt is írták, hogy hátrányos helyzetű gyerekekkel kellene foglalkozni. Azt hittem, ez valami önkéntes munka, de a hirdetésben az is szerepelt, hogy jelöljük meg a fizetési igényt. Beadtam a jelentkezésemet. Gondot csak az jelentett, hogy az optometristák Magyarországon nem nagyon vizsgálnak gyerekeket, ez inkább csak mostanában kezd beépülni a gyakorlatba. Itthon íratlan szabály, hogy 14 éves kor fölött vizsgálhatjuk a pácienseket, leginkább azért, mert a gyerekek nagy részénél pupillatágítást kell végezni. Sok európai országban és Amerikában is vizsgálhatnak az optometristák gyerekeket, máshol pedig ugyanúgy nem, mint itthon. Ez a munka számomra nagy lehetőség, rengeteget tanulhatok. Domsa Patrícia gyermekszemész doktornő mellett dolgozom. Nem jön velünk minden egyes településre, de vele konzultálok meg mindent.

– Hogyan kell elképzelni ezt a munkát? Egy bizonyos beosztás szerint szűrőbusszal járják a felzárkózó településeket?

– 2020 januárjában indult ez a program. Először 30 települést kaptunk, aztán 37-et, majd 49-et. Évente tehát 30-50 települést látogatunk meg, személyautóval szoktuk kísérni a buszt.

– 2020 tavaszán a koronavírus-járvány miatt veszélyhelyzetet hirdetett a kormány. Hogyan látták el így a munkájukat?

– Márciusban elmentünk az első szűrésre, két hét alatt négy településen tudtunk vizsgálatokat végezni. Amikor a második szűrésről hazafelé tartottunk, már érkeztek hírek a korlátozásokról. Az első szűrés után a szemüvegek csak három hónappal később készülhettek el, mert nem mehettünk be az irodába. Nehézséget jelentett, hogy még új volt a csapat, a munka is, és így ért bennünket a leállás. A járvány második hulláma alatt a buszunk átalakult Covid-szűrőbusszá. Ez nem a mi szakterületünk, de sokat tanultunk belőle, és csapatépítésnek is jó volt.

– Van valami meghatározó története a munkájával kapcsolatosan?

– Megdöbbentő sorsokkal találkozunk. Mostanában sok az olyan eset, amikor a gyerek szeme teljesen ép, nincs semmiféle anatómiai elváltozás, tehát látnia kellene, de mégsem lát. Ezek pszichés eredetű problémák. Egy alkalommal meghívtak egy gyermektáborba, amit a Kárpát-medence területéről érkező, hátrányos helyzetű fiataloknak szerveztek. Egy testvérpár a tábla alapján semmit sem látott, ám a vizsgálatok során kiderült, hogy látniuk kellett volna. Megkérdeztem a táborvezetőt, nincs-e valami gond velük otthon. Azt mondta, ők a legproblémásabb gyerekek, nagyon zűrös a családi hátterük. Amikor valami egészen alacsony dioptriát tettem be nekik, rögtön láttak mindent.

Szemészeti szempontból sokszor iszonyatosan el vannak hanyagolva a gyerekek. Viszonylag sok vele született szürkehályogos esettel találkozunk a gyerekek körében, ami egyébként ritka Magyarországon. Megdöbbentett ez a tapasztalat. Ha belevilágítunk a gyerek szemébe, látszik, hogy teljesen fehér a pupillája. Egy családban nyolc gyerekből négynek volt ilyen veleszületett szürkehályogja, amit apai ágon örököltek. Sikertörténet lehetne, hogy el tudtuk juttatni őket a műtétig. (Még Covid-tesztet is csináltunk nekik.) De az igazi siker az lenne, ha a szülők is értéknek tartanák, hogy a gyermekük szemüveget hord, amivel lát, és amire vigyáz. Sajnos nemegyszer tapasztaljuk, hogy ők ezt nem így gondolják. Az előbb említett gyerekek szemét megműtötték, sokdioptriás, drága szemüveget kellene viselniük, de nem hordják, mert a szüleik fogyatékosságnak élik meg, hogy a gyerekük szemüveges. Olyan eset is előfordul, hogy hordja a gyerek a szemüveget, de két-három hónap után eltörik. Ez természetesen nem csak hátrányos helyzetű településeken van így.

A legnagyobb küzdelmet az jelenti, hogyan lehet motiválni valakit a szemüveg viselésére.

– Amikor felveszik a szemüveget a gyerekek, nem hat rájuk döbbenetes élményként, hogy jól látnak?  

– Mi sajnos nem vagyunk ott, amikor először teszik fel a szemüveget. Én csak azt látom, amikor megkapják a korrekciós lencsét. Sok a pici gyerek, aki még nem nagyon tud visszajelezni, persze az arcuk felderül. A pluszos dioptriáknál általában nem tapasztalunk ilyet. Inkább azzal küzdünk, hogy valakinek már három éve hordania kellene a plusz hatos dioptriát, és ha most kapja meg, nem fogja szeretni. Csak a mínuszos dioptriáknál van meg a rácsodálkozós látásélmény, amikor először teszik fel a szemüveget.

Havonta kapunk képeket, visszajelzéseket, például olyat, hogy Jessica teljesen kivirult, mióta hordja a szemüvegét. Ezekből az élményekből élünk. Sajnos kevesebb visszajelzés jut el hozzánk, mint amennyi jó lenne. Van utánkövetés is, a páciensekkel egy év után találkozunk legközelebb, de addigra már megszokják a szemüveget.

– Milyen érzés Önnek, hogy ha segédeszközzel is, de visszaadja valakinek a látását?   

– Amikor a felzárkózó településeken vagyok, nem csak az fogalmazódik meg bennem, hogy szemüveget adok majd ennek a gyereknek, amivel látni fog. Sokszor nagyobb missziónak érzem az odafigyelést, azt, hogy az a tíz-húsz perc, amit egy gyerekkel töltünk, szeretetteljes, elfogadó légkörben teljen. Nálunk játékos a vizsgálat. Igyekszünk figyelni arra, hogy minden gyerek jó élményt kapjon, hogy beszélgessünk vele, mondjunk neki valami dicséretet, például hogy milyen szép a haja. A látásuk javításánál sokszor talán többet jelent az, amit egy-egy jó szóval adni tudunk nekik. És én is nagyon sokat kapok tőlük, ezekből az élményekből táplálkozom.

Úgy rendezik föntről a mindennapjainkat, hogy amikor néha azt gondolom, ennek az egésznek nincs semmi értelme, jó fej gyerekekkel találkozom, sokat nevetünk, és úgy érezhetem, kaptak tőlünk valami pluszt. Összességében a mérleg mindig pozitív.

– Lesz harmadik kongói útja is?

– Remélem. Amikor legutóbb februárban kint voltam, kérdezték, mikor jövök újra. Azt mondtam, legközelebb már a férjemmel és a gyerekeimmel érkezem. Négyévente jó kimenni, de már két év múlva is szívesen kiutaznék két hétre vagy akár több időre.

Az biztos, hogy nem most voltam utoljára Afrikában.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Kovács Bence Fülöp/Magyar Máltai Szeretetszolgálat; Merényi Zita

Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 25-i számában jelent meg.