Mónika és Ágoston – Anya és fia, és a „rejtett irányítás”

Június egyik friss reggelén két pécsi patrológus egyetemi tanár barátommal elzarándokoltunk Ostia Anticába. Táskámban magammal vittem Szent Ágoston Vallomásait, abban bízva, hogy talán majd adódik alkalom azt a híres passzust in loco, az eredeti helyszínen elolvasni, melyet a hippói püspök később olyan nagy szeretettel megírt és ránk hagyott.

A híres passzus a Vallomások kilencedik könyve tizedik fejezetében olvasható, mely elbeszéli anya és fia meghitt beszélgetését az örök boldogságról, éppen Ostiában, az ősi Róma tengerparti kikötővárosában. Ágoston édesanyja hazafelé készülődik, vissza az észak-afrikai pun Thagastéba, ahonnét elindult az Istent kereső Ágoston fia keresésére.

Igen, leültünk egy alkalmas, félreeső helyen, valahol annak a háznak a közelében, melynek ablakában Mónika és Ágoston egykor a tenger felé nézve, valójában a végtelen Óceánról, az Örökkévalóságról beszélgettek. „Meghitten, édesen beszélgettünk, csupán egymással” – emlékezik a fiú az eseményre, és pontosan idézi édesanyja szavait: „Ami engem illet, fiam, nem találom én már örömömet e földi élet során semmiben. Mit keressek, miért éljek itt, nem tudom. E világban való minden reménységem szertefoszlott. Csupán egy dolog volt, amiért ideig-óráig még szívesen maradtam e földi tereken, hogy téged halálom előtt katolikus kereszténynek lássalak. Tetézetten teljesítette kérésemet az Isten, hiszen megveted immár a földi boldogságot, sőt az Úr szolgájaképpen látlak. Mit keressek tehát a földön?”

Tizennégy évet szolgált ez az asszony, hogy a fiát az Istenhez vezesse! Tizennégy évet! Amikor Ágoston titokban elhagyta hazáját, s Rómába, majd Milánóba indult, édesanyja tovább szolgálta a fiát, meg nem szűnően esdett érte.

Végül fölkerekedett, és utánament. Megtalálta a fiát, aki közben már az Isten fia is lett. Csordultig tele a szíve, mert az Isten „tetézetten teljesítette kérését”. Nem találja már többé a helyét a „földi tereken”, mert „élete beteljesedett”. Az a láz, az a betegség szinte csak ürügy és ok, hogy belépjen valóságosan abba a világba, amiről fiával olyan vágyakozva beszéltek.

Ma Szent Mónika napja van, augusztus 27-e. Tudjuk, lelkét az Úr 383. május 4-én vette kezébe, és ősi keresztény szokás szerint ez a dies natalis, vagyis mennyei születésnap a szent emléknapja. Ám ők annyira összetartoznak, anya és fia, hogy az Egyház később összekapcsolta emlékezetüket is, és Ágoston 430. augusztus 28-án történt elszenderedése elé helyezte, egy nappal korábban az édesanya emléknapját. Mónika nemcsak megszülte a fiát erre a világra 354. november 13-án, hanem Isten rejtett közreműködésével részese lett fia újjászületésének 387. április 25-én, amikor Ágoston Milánóban nagyszombat vigíliáján megkeresztelkedett…

Ma reggel egy látszólag félreeső, szinte csak odavetett megjegyzésre ütöm fel a fejem, rögtön az említett fejezet elejéről: „Történt – úgy hiszem, rejtett irányításoddal –, hogy ő és én az egyik ablakra könyökölve álltunk.”

Rejtett irányításoddal…!

Bizonyára Ágoston nemcsak arra gondol, hogy ők ketten Ostia Anticában, hajóra várva, ablakba kikönyökölve beszélgetnek. És nemcsak arra, amiről beszélgettek.

Eltűnődöm, és lelkemben végigolvasom Mónika és Ágoston életét. Azt a zegzugos utat, ami ezt az erős akaratú berber asszonyt férjéhez, Patriciushoz vezette. Nemde ez is Isten rejtett irányításával történt. Hogy kettejüktől szülessen három gyermek, hogy a jóakaratú, de a Krisztushoz térést mindig elutasító férj halálos ágyán, Isten rejtett irányításával, fölvegye a keresztséget.

És Ágoston egész zaklatott fiatalsága?! Ahogy olthatatlan szomjjal kereste az Igazságot, és ehhez számos utat bejárt. Isten rejtett irányításával azonban mindig továbblépett, mert útjai zsákutcák voltak, amiből csak visszajönni lehetett, és másfelé továbblépni. Végül a „rejtett irányítás” Milánó püspökéhez, Szent Ambrushoz vezette, aki mellett rátalált saját „egyenes utcájára”, mely már nem zsákutca, hanem az Örökkévalóságba vezet.

Mi ez a rejtett irányítás?

Talán Isten titokzatos jelenléte az életünkben, a Szentlélek fuvallatai, amivel sohasem rendelkezhetünk, hacsak nem tesszük ki magunkat és életünk hajóját az ilyen passzátszeleknek. Mert sodró passzátszél az Isten titokzatos jelenléte, ismertebb néven: Gondviselés.

Hiszem, hogy életünk legnehezebbnek, legkilátástalanabbnak tűnő pontjain is ott működik ez a rejtett irányítás. Mi ezt általában akkor nem tudjuk. Ágoston sem tudta. Csak később ismerte fel Isten jelenléte lépteit az életében. De hiszen az egész Vallomások erről szól. Annak az említett tizedik könyvnek a vége is erről szól:

„Nyugodjék békében a férjével együtt, aki előtt és aki után nem volt más férje, akinek szolgált, s akiben megtermette a türelem gyümölcsét, mert őt is megnyerte, Uram, neked. Add, hogy mindnyájan, akik ezt olvassák, oltárodnál megemlékezzenek Mónikáról, a te szolgálódról, és vele együtt Patriciusról is, aki egykor az ő férje volt, s kinek testéből, nem tudom hogyan, engem is erre az életre vezéreltél. A jámbor lelkek emlékezzenek meg róluk, akik az én szüleim voltak ebben a mulandó világosságban, s akik most már belőled, az Atyából és a katolikus Anyából a testvéreim, és velem együtt a mennyei Jeruzsálem polgárai, ahová a te néped, a kivonulástól kezdve egész a megérkezésig oly forrón vágyakozik.”

A fiú az anya kérését tolmácsolja. Én ma, szerte a világon ezerszer ezer paptestvéremmel együtt eleget tettem a dupla kérésnek: az Úr oltáránál megemlékeztem Ágoston anyjáról és apjáról. Mintha tegnap lett volna! Mennyire igaz és mennyire szép a zsoltár szava: „egy nap annyi mint ezer esztendő!” (Zsolt 90,4; 2 Pét 3,8).

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír