Mutatkozzon meg Krisztus az arcunkon, a tetteinkben – Beszélgetés Hummelné Oláh Évával

– Mióta dolgozik a cigánypasztorációban?

– Több mint tíz éve dolgozom Székely János püspök atya mellett. Fő feladatom délutánonként tanodai jelleggel a cigány gyerekekkel való foglalkozás, több településen is, így Tokodaltárón, Bajóton, Esztergom-Kertvárosban, művelődési házakban és plébániákon. Hittanórákat tartok számukra, felkészítem őket az elsőáldozásra, tanítok nekik cigány népismeretet is. Mellékállásban hitoktató vagyok, felkeresem azokat az iskolákat, amelyekben nagyobb számban vannak roma gyerekek.

– Mi volt az a belső késztetés, amelynek hatására bekapcsolódott a cigánypasztorációba?

– A cigánypasztoráció három alappillére az oktatás, a munkahelyteremtés és a szív.

Ha valakiből hiányzik a hit, szívében pedig nincs meg a vágy, hogy ezzel foglalkozzon, akkor nem érdemes elkezdenie.

Nekem ez szívügyem, nagyon sokat számított, hogy én magam is cigány származású vagyok, szegény körülmények között élő családban nőttem fel. Pontosan tudom, hogy mekkora erőt ad a nehéz sorsú gyerekek számára, ha valaki segít nekik.

– Ön egyedüli gyermek volt?

– Nem, négyen voltunk testvérek. Tizenkét éves koromig Nyergesújfalu Eternit telepén éltem a szüleimmel és a testvéreimmel; akkor Bajnára költöztünk, ami egy kis település Komárom-Esztergom megyében, a Zsámbék–Tatabánya–Esztergom háromszögben. Rengeteget jelent számomra, hogy itt hallgathatok cigány nyelvű szentmisét. Bár én nem beszélem a cigány nyelvet, mégis sokat számít ez, mert közelebb visz bennünket a hithez, Istenhez.

– Milyen iskolákat végzett?

– Rendelkezem hitoktatói diplomával. Amikor évekkel ezelőtt a Ceferino Intézethez kerültem, még csak érettségim volt, és ápolónői-gondozónői képesítésem. Jelentkeztem a cigánypasztorációs képzésre; már az első turnusban benne voltam. Hamar felismertem: kevés a tudásom ahhoz, hogy ezen a területen eredményesen tudjak tevékenykedni. Ezért beiratkoztam az Esztergomi Hittudományi Főiskolára, amit elvégeztem, majd a roma társadalomismereti szakot is a Sapientián.

– Azért mindez nem lehetett egyszerű. Ha jól tudom, családja van.

– Igen, két szép gyerekem van, mindkettő fiú. A nagyobbik, Krisztián, huszonkét éves, most diplomázik, politikatudomány szakon. A másik fiam még általánosba jár, a nyolcadikat kezdi szeptemberben, ő is kiváló tanuló.

– Említette, hogy szegény sorsú családban nevelkedett. Mik a legfőbb akadályai annak, hogy valaki kitörjön innen? S ha nagy ritkán mégis sikerül ez, mi szükséges ehhez?

– A szegénység, a rossz környezet mindenképpen visszahúzó erő. Nagyon sokat számít az is, hogyan gondolkoznak a szülők. Sok szülő abszolút nem tud segíteni a gyereknek a tanulásban. A külön kis szobácska, ahol készülhetne a másnapra, ugyancsak az álom kategóriájába tartozik. Szomorú, de nem ritka, hogy még étel is alig van az asztalon.

Nagyon kevés az olyan gyerek, aki szegény körülmények között nő fel, és van ereje ahhoz, hogy megpróbáljon kiemelkedni ebből.

Nekünk otthon szerencsénk volt, mert az anyukánk állandóan erősítette bennünk: annak ellenére, hogy szegénységben élünk, hiányos ruházattal és étellel, üres gyomorral sokszor, mindez nem akadálya annak, hogy tanuljunk. Megmondom őszintén, nem nagyon fogadtam meg a jó indulatú figyelmeztetését, felnőtt voltam már, amikor gondolkodni kezdtem ezen. Húszéves voltam, az első gyermekem már megszületett, otthon voltam vele három évig. A Mária Iskolatestvérek nevű szerzetesrendnél kezdtem el dolgozni, és egyre jobban úgy éreztem, kevés a szociális gondozónői-ápolónői végzettségem. Így érettségiztem le. Ez volt az első lépcsőfok, utána következett a többi. Rendkívül lényeges volt, hogy a maristáknál nemcsak dolgoztam, de segítő kezekre is találtam. Ők nagyon sokat formáltak lelkileg, szellemileg egyaránt. A katalán származású matematikatanár Péter testvérnek rengeteget köszönhetek.

– A férje támogatta Önt a tanulásban?

– Az első férjem cigány ember volt; elhagyott, amikor várandós lettem. Hatéves koráig egyedül neveltem a nagyobbik fiamat. Albérletről albérletre vándoroltunk, mondanom sem kell, hogy mivel jár ez. Akkor megismerkedtem a mostani férjemmel, aki nem cigány származású, bár a temperamentuma olyan, mintha az lenne. Tőle született a másik gyermekem. Ez a házasságom most már több mint tizenhat éve tart. Ő mindenben támogat engem.

– Immáron negyedik alkalommal rendezték meg az országos cigánypasztorációs lelkigyakorlatot. Mi a jelentősége ezeknek a lelkinapoknak? Milyen élményekkel megy haza?

– Én most már kicsit úgy vagyok itt, hogy szakmailag is figyelem, helyén van-e minden. Ez a munkámmal jár. Felnőttekkel is foglalkozom, van rálátásom a Boldog Ceferino Intézet tevékenységének adminisztratív részére is, éppen úgy, mint a missziós részre, nem beszélve a gyerekekkel való foglalkozásokról. Több területen próbálok helytállni. Úgy jövök ide, mint bármely más lelkigyakorlatra; azt nézem, hol van szükség segítségre. Nagyon fontos számomra, hogy a cigány testvéreim jól érezzék magukat, igyekszem minél többet közöttük lenni, beszélgetni velük, tapasztalatot gyűjteni, cserélni, milyen nehézségekkel küszködnek ők, és milyenekkel én. Ez érzelmileg is nagyon jó. Nagyszerű érzés volt, amikor együtt zenéltünk, gitároztunk, énekeltünk. Nekünk, cigányoknak óriási szükségünk van szabad térre, ahol együtt lehetünk vidámságban, úgy, ahogyan megszoktuk. Az a bezártság, ami itt van, nekünk kicsit szoros, bár tudjuk, hogy szükség van erre, és akik idejönnek, megpróbálnak alkalmazkodni ehhez.

Nyitott szívvel jönnek ide, rengeteget számít nekik, erőt ad nekik ez a lelkigyakorlat a hétköznapi élet nehézségeinek elviseléséhez, leküzdéséhez, a további munkához.

– Feltételezem, hogy azok közül, akik eljönnek erre az évenkénti lelkigyakorlatra, vannak, akik odahaza nagyon nehéz körülmények között élnek. Mit adhat nekik ez a lelkigyakorlat?

– Itt letehetik a nehézségeik terheit, és sokan megteszik ezt. Megvan a lehetőségük a gyónásra, az elmélkedésre, és rengeteget számít a közös imádság és dicsőítés. Igaz, hogy a három nap elteltével visszamennek, és folytatódik minden tovább, de kapnak egy kis erőt, reményt az élethez, a továbbfolytatáshoz.

Ugyanez vonatkozik a munkatársakra is, mert nem egyszerű feladat, amit végzünk, időről időre veszélyeztet bennünket a kiégés veszélye. Muszáj eljönnöm ide, hogy lelkierőt kapjak, feltöltődjem. Szükség van a megújulásra is, és itt mindezt megkapjuk.

– Elhangzott a lelkigyakorlaton, hogy a szenvedéseinket Jézus keresztjének a fényében kell néznünk, és hogy legyünk a fény apostolai…

– Ez így van. Pont azért kell letennünk ezeket a terheket, és megújulnunk, hogy ne feszülten, hanem szeretetteljesen tudjuk elvégezni a munkánkat nap mint nap. Nekünk

nemcsak az a feladatunk, hogy a közösségeket összetartsuk, hanem hogy Krisztus mutatkozzon meg az arcunkon, a tetteinkben.

Szeretettel és türelemmel bánjunk a hozzánk fordulókkal, mindazokkal, akik segítséget remélnek tőlünk. Értsük meg a problémáikat, azt, hogyan élik ők meg a szenvedéseiket, és kicsit vegyük magunkra a keresztjeiket, mert csak így tudunk valóban segíteni. Erre jók ezek a lelkigyakorlatok,

itt mindenkinek szüksége van a megújulásra, a legegyszerűbb embernek éppen úgy, mint az atyáknak.

Székely János püspök atyán is látszik a végén, hogy megújulva megy haza, hogy folytassa lelkipásztori-főpapi szolgálatát.

Ezeken a lelkigyakorlatokon nyugodtan lehet mindenki őszinte, mert maximális a segítőkészség mindenkiben. Senkinek nem kell szégyenkeznie a másik előtt saját gyarlósága, gyengesége miatt. Őszintén beszélhet mindenki a gondjairól, küszködéseiről, nehézségeiről. Ami pedig alap, hogy nem egyedül akarjuk megoldani a gondjainkat, hanem Jézus Krisztus kezébe helyezzük azt.

Krisztusra mindenkinek szüksége van, kivétel nélkül. Ő mindenütt ott van.

– Nyilván sok szomorúsággal találkozik a munkája során. Mégis, mi az, ami reményt ad Önnek?

– A gyerekek csillogó szeme, amikor öröm éri őket; vagy amikor látom, hogy egy kamasz hite megerősödik.

Ezen a lelkigyakorlaton is volt egy srác, évek óta foglalkozom vele, úgy látszott, hiába, mert abszolút közömbösen viszonyult Istenhez. Nagy nehezen eljött ide a lelkigyakorlatra, és a harmadik napra mintha kicserélték volna. Azt mondta, hitet kapott itt, de erőset. Érdemes volt kitartóan és türelmesen foglalkozni vele. Ez örömteli visszajelzés. Ugyanígy az is, amikor az ember tud segíteni egy borzasztóan rossz körülmények között élő családon élelemmel vagy ruhával. Most, a közelgő iskolakezdés előtt rengeteg dolgot kaptunk az Ökumenikus Segélyszervezettől és osztottuk szét a családoknak. Lourdu atya (indiai verbita missziós szerzetes, tizenhét éve szolgál Magyarországon – B. D.) a közelmúltban száz élelmiszercsomagot hozott az osztrákoktól, látni azt a hatalmas örömet és hálát az arcokon, amikor kiosztottuk nekik.

Mindezt Jézussal együtt tesszük, erről soha nem feledkezünk el.

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír