Kimondani a kimondhatatlant

Ferenc pápa volt az, aki Urbi et Orbi áldásában éppen azt fogalmazta meg, amit a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus Ő és Én című sorozatának tanúságtevői: Nincs miért félni, mert Isten a legnehezebb pillanatokban is mindig, mindenkinek az életében jelen van. Most talán még erősebben, mint valaha. 

Nincs miért félni, mert Isten jelen van az életünkben. Ez a gondolat hívta életre az Ő és Én sorozatot is, amelyben ötvenketten tesznek tanúságot a hitükről. Az ötlet a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus szervezőinek és Siklósi Beatrixnek, a Kossuth rádió csatornaigazgatójának a fejéből pattant ki. Olyan műsort akartak létrehozni, amely közel hozza az embereket Istenhez, a hithez, és valódi kapcsolatot teremt Jézussal. Olyan gondolatokat, vallomásokat, tanúságtételeket szerettek volna felvenni, amelyek néhány percben is hatalmas erővel hatnak. Komoly kihívás ez egy olyan világban, amely minden irányba figyel, csak befelé nem. Ahol a külsőségek, a látszat, a felszínesség sokszor előnyt élvez az őszinteséggel, a hitelességgel, a megélt és felvállalt küzdelmekkel szemben. Ám a sorozat alkotóinak sikerült a (majdnem) lehetetlen: a rövid, mindössze ötperces felvételek a legalapvetőbb emberi tulajdonságok esszenciáját közvetítik. Egy-egy ember életútján keresztül annyi idő alatt, ameddig egy buszra várakozunk,átélhetjük a legnagyobb kétségeket és a legtisztább felismeréseket. Méghozzá kendőzetlenül. 

Olyan, mélyről jövő érzések, gondolatok hangzanak el, amelyeket a szereplők talán még a hozzájuk legközelebb állókkal sem osztottak meg soha. Néhány percbe sűrített drámák ezek. Egy-egy rész tele van feszültséggel, az elveszettség érzésével, néhol a személyes veszteség miatti sérelemmel, az értetlenségből fakadó dühvel. Ám a végén ott a katarzis, a megérkezés, a megbékélés, a félelemnélküliség. Ő és Én egymásra találása.    

Amikor a sorozat karácsony előtt elindult, minden egyes rész segített, hogy közelebb kerüljünk az adventi várakozás melegéhez, a születés fényéhez. Egyszerű, „hétköznapi” emberek sorsát ismerhettük meg, és néhány perc erejéig alkalmunk volt belelátni abba a mélységbe, amely egy-egy lélekben rejlik. Minden tanúságtevő életútjából kiderült, hogy a valódi hit és az istenkapcsolat (szinte) mindig az élet legnehezebb pillanataiból születik. 

Hihetetlenül bátor emberek ültek a kamerával szemben. Beszéltek kétségekről és megbékélésről, hitetlenségről és hitről, fájdalmakról és örömökről, elutasításról és elfogadásról. Sokszor könnyes szemmel, máskor mosolyogva, de mindig nagyon őszintén. Az első „évadban” megismertük a hajléktalanból lett lelkigyakorlatosház-vezetőt, a munkásból lett teológust, a nagyapja halálos ágyán fogadalmat tett fiatal korcsolyabajnokot, az öngyilkossági kísérlet után újrakezdő paralimpikont, a hitet gyógyítás közben megélő orvost, az apácát, aki a fogságban találta meg a mennyországot, a rabot, aki a legnagyobb szabadságot a cellájában élte meg, az üzletembert, akinek a pénz és a külsőségek helyett a hit vált a legfontosabbá az életében vagy a szociálpedagógust, aki úgy fogalmazott: egy konyhában főz a Teremtővel, akár kuktaként. 

Ám, miközben itthon egymás után vetítette le a köztévé az Ő és Én sorozat első tíz részét, a világ másik felén egy új, ismeretlen járvány ütötte fel a fejét. Koronavírus – ízlelgettük a furcsa kifejezést. Kínában már tudták, itt, Európában még csak nem is sejtettük, mit jelent majd számunkra ez a szó néhány hét, hónap múlva. Hogy miként alakítja át az életünket, a gondolkodásmódunkat, az értékrendünket és a hitünket. 

A Duna Televízió a nagyhéten kezdi vetíteni a sorozat új részeit, hétköznaponként 12 óra 50 perctől. Aki esetleg lemaradna róla, az esti film után megnézheti az ismétlést.  

Olyan nők és férfiak, idősek és fiatalok ülnek majd velünk szemben, akik már sokat féltek az eddigi életükben. Sokat kétkedtek, éppúgy voltak problémáik, nehézségeik, iszonyú fájdalmaik, mint bármelyikünknek. Ők is számtalanszor feltették a kérdést: miért? Miért pont velem történik ez? Mi a célja ezzel Istennek? 

A mostani helyzetben különösen aktuálissá válnak ezek a kérdések. Soha jobbkor nem jöhetne ez a sorozat, mint ezekben a hetekben, amikor a sors teljes erővel kitaszít bennünket a komfortzónánkból, és arra kényszerít, hogy sokkal jobban becsüljük meg, amit eddig magától értetődőnek vettünk: a szabadságunkat, a kényelmünket, a Föld adta ajándékokat. Ferenc pápa így fogalmazott: „epekedtünk a haszonra, engedtük, hogy felemésszenek minket a tárgyak és megrészegítsen a sietősség. Nem álltunk meg a hívásodra, nem tértünk észre a háborúkkal és a bolygószintű igazságtalanságokkal szemben, nem hallottuk meg sem a szegényeknek, sem a mi súlyosan beteg bolygónknak a kiáltását. Folytattunk mindent rendíthetetlenül, és úgy gondoltuk, örökre egészségesek maradunk egy beteg világban”. 

A Szentatya szavai tökéletes szinkronban vannak az Ő és Én sorozat tanúságtevőinek gondolataival. Vagy bármely tanúságtevőéivel. Mert a tanúságtétel nem más, mint a kimondása annak, amiről csak kevesek mernek beszélni. Tanúságot tenni annyi, mint felvállalni azt, amihez másnak nincs bátorsága. Úgy beszélni Istenről, hogy a szavak mögött tartalom van és hit. Kimondani a kimondhatatlant. És éppen ettől lesznek élők, valódiak, példaértékűek ezek a néhány percbe sűrített életek. 

Az új részek „szereplői” – a sorozat alapgondolatának megfelelően – továbbra is hétköznapi emberek, a szó legjobb értelmében. A rákos, négygyermekes családapa egyetlen magyarázatot talál arra, hogy miért lett beteg: azért, mert olyan erős, hogy el tudja viselni a próbatételt. A fiatalasszony, aki kislányként egy évig élt egyedül a húgával, mert a szüleik elhagyták őket, azt mondja: anyja is, apja is bejárt egy-egy utat helyette, és ma már képes mindennap megtérni. A fiatal hentesfiú, aki egy pillanat alatt érezte meg Isten létezését, vallja, hogy küldetése megmutatni az embereknek az igazi boldogságot. Az édesanya, aki „menő” ügyintézőként Böjte Csaba hatására fordult a hit felé, úgy fogalmaz, Jézus időnként leül vele szemben, és hagyja, hogy megcsodálja őt. A fogvatartott felismeri: neki börtönbe kellett kerülnie ahhoz, hogy megvalósuljon az álma. Most harmadéves teológus. A missziós orvosnő rávilágít arra, hogy miközben a nyomorban élő afrikai embereknek segít, az ő rendkívüli hitükből táplálkozik. Lánya pedig mosolyogva mondja el, hogy Isten úgy szereti őt, ahogy van: önmagáért, azért, mert küzd és szeret. Az egyetemista lány, aki elvesztette az édesapját, könnyek között vallja meg, hogy azóta óriási küzdelmek árán próbálja újraformálni a benne élő Isten-képet. A hittantanárnő elmondja, biztos abban, hogy Isten akkor is hallja, amikor ő nem érzi azonnal a válaszát egy-egy kérdésére. Tanúságot tesz a hospice-házban dolgozó pszichológus, aki gyermekkorában agydaganatos volt, most pedig az életük végén járó betegeknek segít felemelni a keresztjüket. A fiatal lány, aki apácának készül, mert ebben tudja a leginkább megélni a szabadságot, amit mindig is keresett. És az anyuka, akinek a gyermeke 24 órás ellátást igényel, mégis úgy érzi: sokkal többet kap a lányától, mint amennyi nehézség adódik vele, és immár békében van saját magával. 

„Rémültté és elveszetté váltunk” – mondta a Szentatya március 27-én este Rómában, az esőben állva. „Ráébredtünk, hogy mindannyian ugyanabban a bárkában vagyunk, mind törékenyek és irányt vesztettek, mégis fontosak és szükségesek vagyunk. Mindannyian arra nyertünk meghívást, hogy együtt evezzünk.” 

Szinte az egész világ karanténban van. Lehet, hogy ezt most nem könnyű elviselni, de sokat segít, ha nem az önsajnálatot helyezzük a középpontba. Helyette értékeljük inkább, hogy évtizedek óta nem volt olyan tiszta a levegő és a víz a Földön, mint most. Vagy merítsünk erőt és bizakodást abból, hogy milyen sok felajánlás érkezik azok számára, akik hősként küzdenek a járvány frontvonalában. Örüljünk annak, hogy a fiatalok segítik az időseket, így igyekeznek megvédeni őket a veszélytől. Ezeket a lélekerősítő példákat látva érdemes elgondolkodunk annak igazságán, hogy ami első ránézésre értelmetlennek és rossznak tűnik, az értelmet nyerhet és a helyére kerülhet az életünkben.

Ferenc pápa áldása után felzúgtak a harangok Rómában. Pontosan akkor, amikor valahol megszólalt egy mentőautó szirénája. Valaki bajban van. Talán mindannyian bajban vagyunk. De mindannyiunk számára van kiút. Erről szól az Ő és Én.  

Rómában most is csend van. És egyre csendesebb az egész világ.

Fotó: Ambrus Marcsi, Vatican News

Zsuffa Tünde/Magyar Kurír

Az írás az Új Ember 2020. április 12-19-i, húsvéti ünnepi számának Mértékadó mellékletében jelent meg.