Névjegytartó, százszorszéppel

A tavalyi karácsony egyik legnagyobb öröme egyik, kivételes ízlésű és alkotó tehetségét a textíliák világában több műfajban bizonyító leányzóm küldeménye volt: egy kis szászorszépmintás (és Százszorszép márkájú) névjegytartó papírdoboz. Becslésem szerint úgy 1896 táján készíthették a Szénásy és Reimann cégnél. Számomra ez nem csak az ezeréves Magyarország esztendeje, hanem nagymamám, Vaniss Margit születési éve is.

Amikor ezt a kis iparművészeti remeknek számító dobozkát először a kezembe vettem, egy – úgy vélem – sokszor elcsépelten hangzó latin mondás jutott az eszembe: „Sunt lacrimae rerum”, „A tárgyaknak (is) van könnyük”. Majd egy merésznek tűnő ötletem támadt. Mostanság, amikor úgyis annyi könnyes élethelyzettel kell szembesülnünk, – életgyógyító szándékkal, s legalább egy időre – miért ne változtathatnánk ezen a régi bölcsességen így: „Sunt risus rerum”, azaz: „A tárgyaknak (is) van mosolyuk.” S hogy ez a mosoly még teljesebbé, a százszorszépek még virágzóbbá váljanak, nagymamám egyetlen megmaradt kislánykori névjegyét beillesztettük a kicsiny tartóba, amely valaha arra szolgált, hogy vizitkártyát helyezzenek el benne. A méret tökéletesen egyezett, s azóta, ha rátekintek a dobozkára, szinte valóságnak érzem, hogy a tizennégy éves Margitka bármelyik percben beléphet az ajtón az őt százszorszéppé varázsoló, kislányos csipkeruhájában, pontosan úgy, ahogyan a nappalink falán látható szépiabarna fénykép megőrizte.

A 18. század végén alapított, sok tulajdonosváltást megélt későbbi papírárucég, ez az 1894-től 1899-ig, Reimann Gyula haláláig Szénásy és Reimann néven virágzó firma még ifjúkoromban, a nyolcvanas évek elején is a Ferenciek tere 9. szám alatt tanyázott. Igaz, akkor már a fantáziátlan nevű és kínálatú ÁPISZ-ként. Ez a művészetet és üzletet egyaránt szem előtt tartó cég „Százszorszép” volt a javából, akkor is, amikor – már Reimann úr nélkül – az idősebb, majd az ifjabb Szénásy Béla vezette, mégpedig nem mindennapi kereskedelmi érzékkel. Ennek bizonyítéka például az is, hogy a termékek népszerűsítésébe bevonták Küry Klára primadonnát és Karinthy Frigyest, akik – mai szóval – „arcai” lettek a papírtermékeknek, a később bevezetett „Aranyvirág” márkanév pedig az operettprimadonna Küry egyik zajos sikerére utalt. Fel sem lehet sorolni, mi mindent készítettek az 1905-ben alapított, a Molnár utca 25-ben működő Szénásy-féle gyárban. Többek között külön a hölgyeknek és külön az uraknak szánt elegáns levélpapírt, díszes irattartókat és levelezőlapokat, amelyek némelyikén a régi Budapest látképét is megcsodálhatjuk. Egyik specialitásuk pedig éppen az a finoman kikészített bőr látványát keltő, nagyon időtálló, zsugorított kartonpapír volt, amiből az én karácsonyi ajándékom is készült, s amely ma, a gyártása után vagy százhúsz évvel is még mindig teljes szépségében pompázik.

Egyvalamit még feltétlenül hozzá kell tennem az előbbiekhez. Igaz, hogy ez az engem most derűre hangoló, kedves névjegytartó doboz egy 19. század végi, aprócska luxuscikk. Mosolya azonban sok olyan családi relikviámnak van, amiért egy fületlen gombot se kapnék. Ilyen például egy régi „tésztarádli”, egy mozgó fejű fagomba – polgári nevén stoppolófa –, egy Gránit márkájú, búzavirágmintás csorba csésze, s még sorolhatnám a további példákat. Magyarán, nem jegyzett, számontartott, anyagi értéket jelentő régiségek kellenek ahhoz, hogy könnyeink helyén mosoly fakadjon. Hanem csupán annyi, hogy az illető tárgynak lelke és története legyen. Hogy hozzákapcsoljon bennünket szeretteink múltjához és jelenéhez. Ezzel a felismeréssel kívánok százszorszépes napokat és házi értékmentést mindenkinek.

Szöveg és fotó: Petrőczi Éva

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. február 28-i számának Mértékadó mellékletében jelent meg.