Nincs vírus? Van, és komolyan kell venni! – Beszélgetés Kovács Gergely érsekkel

„Köszönöm szépen, egyre jobban vagyok, egyre inkább érzem visszatérni az erőm. A tüdőgyulladás és a vírusfertőzés következtében nagyon nehéz tíz nap kórházi kezelés után jöttem haza. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb tapasztalatom: rádöbbenni arra, hogy nincs erőm. Hazatérésem után még egy hét izoláció következett, de a hónap elejétől az irodában is próbálok fokozatosan egyre többet dolgozni, visszatérni a rendes munkarendhez. Eleinte a szobámban miséztem, majd egyedül a kápolnában, most már az érsekség papi közösségébe is visszatérhettem. De érzem azt, hogy fáradok, és lassan tudok igazán visszatérni.

Betegségem alatt egész végig éreztem a törődést. Az érdeklődést is, telefonon is nagyon sokan hívtak, sok üzenetet kaptam. Ezekre, főleg az első napokban, erőm se volt válaszolni, egyszerűen még a beszélgetés is nehéz volt, hangom is alig…

Jó volt érezni a közelséget, de a legtöbb erőt az ima adta.

A kórházban a kórtermi társaimnál is láttam, hogy mindenki imádkozik, hogy az ima nekik is mennyi erőt ad. Az ápolók és orvosok engem nem kellett hogy meggyőzzenek, de a többieknek mondták, hogy értsék meg: akarjanak meggyógyulni, higgyenek benne! A hit, a remény erősítése nagyon-nagyon jólesett nekem, és egy külön szép gesztus volt, hogy még egy kis verseskötetet is kaptam, amit az egyik asszisztensnő írt, közös pénzen adták ki, s ezt a betegeknek ajándékozzák. 

Nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm mindenkinek a rengeteg imát! Továbbra is imádkozzunk a járványban elhunytakért, a betegekért, hozzátartozókért és az orvosokért, ápolókért!

Nagyon nehéz nekik: maszk, szemüveg, három kesztyű, és így még találja el, hogy hol van a vénád… Ők is alig kapnak levegőt, de végzik a munkájukat. Értük is kell imádkozni mindenképpen! 

Eddigi kórházi tapasztalataim Rómához kötődnek. Óriási különbség van a körülmények tekintetében, egyszemélyes kórtermek, felszereltség… A mostani egy másfajta próbatétel volt, de én azért is hálás vagyok, hogy másokkal voltam együtt, ahol meg kellett tapasztalnom, hogy az egyik beteg éjjel mászkál, a másik társnak más baja van, a televízióban olyan adó megy, ami engem nem érdekel, sőt néha zavar. Ilyenkor engedelmességet lehet tanulni. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy

a jó Isten megfogott, egy kicsit megrázott: „Te nem vetted észre, hogy február óta mint az őrült, reggeltől estig dolgozol? Nagyon szép, de túl sok!”

Tényleg úgy érzem, hogy sokkal jobban oda kell figyelnem, be kell osztanom a dolgokat, hogy ne vállaljam túl magam. Inkább egy picivel kevesebbet, mert akkor úgy jobb lesz. 

Miután bementem a kórházba, az első két napon megfordult gondolataimban, hogy nem biztos, hogy ki is jövök…

Azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire vagyok felkészülve? Személyesen, lelkileg, talán igen, de vajon a munkatársaimnak hátrahagytam-e mindent világosan, hogy tudják tovább folytatni a munkát? Ilyen szempontból a kórház, a betegség mindenképpen neveli az embert és tanítja” – mondta Kovács Gergely.

A kérdésre, hogy mennyiben fizikális és mennyiben lelki feladat egy ilyen vírusfertőzésen túljutni, a gyulafehérvári érsek kiemelte: „Mindkettő. Az orvosokban feltétlenül megbíztam, valóban próbálom most is betartani azt, amit a háziorvosom mond. A másik pillér az Istenbe vetett hit, a remény.

De az embernek is akarni kell küzdeni. Fontos, hogy én akarjam a gyógyulást, mert még céljaim vannak, s ha a jó Isten mégis úgy dönt, hogy ennyi, akkor…

De nagyon fontos a helyes személyes hozzáállás: hinni, akarni, küzdeni. A kórházban szembesültem a helyzet sokrétűségével más szempontból is. Bent volt egy férj, aki kétségbe volt esve, hogy otthon maradt a felesége karanténban… Ki fog most neki bevásárolni? Aztán hallottam, hogy telefonált a péknek, hogy legyen szíves, vigyen kenyeret, de ne menjen be, csak akassza be a kapun belülre, hogy az asszonynak legalább kenyere legyen. Nem tudom, a plébániáinkon mennyire figyelnek oda a hasonló esetekre a plébánosok, az egyháztanácsosok. Helyenként fel van osztva a falu vagy városrész zónákra, amelyeknek felelőse van. Máshol a Caritas működik. De lehet, hogy vannak helyek, ahol nincs semmilyen szociális gondoskodás. Ezekre különösen oda kell figyelnünk.

A szociális érzékenységet erősíteni sürgős feladat. (...) akik egyedül vannak, azok sem maradhatnak magukra!”

„Valójában a vírus elterjedésével egy időben indult a püspökségem, és ez egy teljesen új helyzetet hozott. Most nem »csak« az a feladat, hogy dolgozzunk a megszokott keretekben zajló egyházi élet jobbá tételén, annak föllendítésén, hanem egy teljesen új helyzet állt elő.” Márton Áron püspök „ebben volt nagy, az idő igazolta őt, hogy rendkívüli helyzetekben jó döntéseket hozott. Most például nagyon nehéz, hogy amikor azt mondjuk, hogy maszkot kell viselni, van olyan, aki azzal jön, hogy nincs is vírus, vagy kijelenti, hogy a maszk a személyes szabadságát korlátozza. Sajnos én megtapasztaltam, hogy igenis van vírus, és nagyon komolyan kell venni! Ez csak egy dolog a sok közül. Áron püspökkel mi »beszélgetünk«, megszólítom, kérem a közbenjárását, s érzem, hogy rendszeresen »intézkedik«, csak éppen kérni kell” – fogalmazott a főpásztor.

„Kell a közvetlen munkatársak kis csapata, de az egész főegyházmegye egyetlen csapat. Van háromszáznál több pap, s én még személyesen sokakat nem ismerek.

Rengeteg rejtett értékünk, kincsünk van! Papok, akik szerényen végzik a munkájukat, kiváló emberek, akiknek tudását még jobban lehet és kell kamatoztatni.

A csapatfelállításnál a legelső az volt, hogy akit ismertem és alkalmasnak láttam, azt választottam. Számomra fontos, hogy a központ tudjon jól működni, szervezettebben, hogy a munkánkat hatékonyabbá tehessük. Emberi hozzáállásban is, de az elektronikai felszereltség korszerűsítése által is, hogy könnyebben, gyorsabban és hatékonyabban tudjuk a hozzánk fordulókat kiszolgálni. Mi az egyházmegyéért vagyunk, ezért álljunk az egyházmegye rendelkezésére ilyen szempontból is. Ezt a kört szeretnénk mielőbb tágítani, a főesperesi központokon keresztül minden plébániára kiterjesztve. (...) Mi, a gyulafehérvári csapat akkor tudunk jól dolgozni, ha kiegészítjük egymást, és értékeinket a közös célért összefogva kamatoztatjuk. (...) úgy érzem, hogy az egész egyházmegye érdekében és javára az a legfontosabb, hogy mi mindennap tudjunk leülni és a dolgokat átbeszélni. (...)

Az elmúlt harminc évben az egyházmegye struktúrája változatlan maradt. A körülmények függvényében apró igazítások történtek, de lassan ott tartunk, hogy ha megnézzük papjaink életkorát és a hivatások számát, sürgősen lépni kell. A struktúrát újra kell gondolni, plébániákat és filiákat átcsoportosítani, átszervezni, egyrészt mert kevesebb a pap, másrészt figyelembe kell venni azt is, hogy a hívek száma is csökken… S ott vannak a templomaink, épületeink az elnéptelenedő vidékeken is. Ezeket mind át kell gondolni... Fontos, hogy legyenek átfogó szempontjaink, és ez hosszú időre vonatkozik. Csak strukturálisan nem szabad gondolkodni:

nem az Egyházat kell megmenteni, hanem a hívek hitét kell megerősíteni, imádkozni, s ebből jön a megújulás.

A prioritások között szerepel, hogy a papok érezzék jól magukat szolgálatukban, és érezzék azt, hogy odafigyelek rájuk. Vannak, akik szórványban szolgálnak és alapvető egzisztenciális gondokkal küzdenek. Fontos, hogy segítsünk nekik. Prioritás a hivatások kérdése is: megszólítani, motiválni a fiatalokat, többet tenni a hivatásokért. Az iskolák kérdése egy következő pont, aztán az épületek, a felelős gazdálkodás. (...)

Óriási élmény volt számomra elmenni és találkozni a papokkal. Bevallom, volt olyan, akihez azzal a szándékkal mentem, hogy megmondom neki: szeretném áthelyezni. Amikor elkezdtünk beszélgetni a helyzetéről, az életéről, mindenről, én már a kérdést fel se hoztam, mert rájöttem, hogy nem aktuális most a változtatás. (...) Fontosnak tartom a személyes találkozást és beszélgetést, elengedhetetlennek a konfliktuskezelésben.”

A gyulafehérvári érsekkel készült interjú teljes terjedelmében ITT olvasható.

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír