Nyolcvanéves az Új Ember – Tamási Áron: Íróknak való kötelesség

Tamási Áron

Íróknak való kötelesség

HANGZATOS SZÓVAL azt mondják, hogy az író a nemzet lelkiismerete. Ha az, akkor is más ez, mint a politikai lelkiismeret, mely rossz éjszakák után tüzesen kel fel és megtorol. Igazságot akar mindakettő, de az egyik önmagunkban is megkeresi a bűnt, hogy a büntetés erkölcsi alapon álljon s így messze az időben is igazság maradjon; a másik pedig nyilvánvaló és közönséges bűnösöket kutat, akik a bűnbak szerepére is alkalmasak. Ilyen történelmi időben, mint a mai, amikor valami dicstelenül véget ér és valami reménykedve újra kezdődik, mindakét bíróra szükség van. De új veszedelemnek lehetne a forrása, ha a szerepeket fölcserélnők, vagy ha az egyik bíró a másik jogát vitatná el. 

Nem az író dolga tehát, hogy vért szomjuhozva járjon, közönséges és nyilvánvaló bűnösöket keresvén, kiket máglyára kell vetni. Az ő kötelessége inkább a figyelmeztetés, hogy mindnyájan bűnösök vagyunk, tagjai lévén egy közösségnek, mely vétkezett; hivatása bűnbánatra inteni a vétkezőket, reménnyel vonni be a bűnhődésben is a szenvedéseket és megbűvölni az igazságot, hogy még e földön eljöjjön mindenki számára érdeme szerint. S végül pedig nemcsak kötelessége és hivatása az írónak, hanem természetes joga, hogy a szellem világában olyan rendet teremtsen, amelyből kivánatos nemzeti jövendő és vidám emberi élet sarjad.

Valójában ez az irodalom értelme s ez minden írói tevékenységnek a célja. (…)

De elsősorban az írókra vár az a feladat is, hogy a szavakon túl az elhurcolt fogalmakat is visszavigyék régi otthonaikba, hogy ott kendőzés nélkül élhessenek, szenvedélyeken és pártokon felül, egyedül a tiszta értelemnek és a változatlan eszményeknek szolgálva mindig. (…)

ÉS MIT HOZZON AZ ÍRÓ? Komoly és egyszerű kérdés ez, mégis különös varázsa van, mert ahogy kimondtam, a fogalmak máris mind idegyűltek körém. Reménykedve nézik a tollamat, mintha zöld ág volna az, s reám is esdő pillantásokat vetnek. Szívem szerint mindegyiket egy- szerre hoznám, mint valami mesében. De a kötelesség és az írás tisztessége arra figyelmeztet, hogy nem mesében járunk, hanem a szigorú, mindennapos valóságban. Nem hozhatom valahányat, hanem válogatnom kell: helyesen és gyorsan! Már vinném is az erkölcsöt, mely minden korban és minden társadalmi rendszerben a tiszta emberi életnek alapja. De ha nem jók az emberek, miképpen lehetnek erkölcsösek? Vigyem tehát a jóságot? Hiába viszem, mert szépség nélkül hideg és terméketlen!

Melyiket vigyem tehát? 

Arra kell gondolnom, hogy beteg népről van szó, mely alig van még felkelő állapotban. Emiatt nem válogathatok úgy a fogalmak között, hogy nekem melyik a legkedvesebb. Tulajdonképpen erősítőt kell vinnem először, mely a beteg népet kedvre és erőre deríti. Aztán tartós egészség is szükséges neki, hogy majdan győzze az erős munkát és a nehéz utat. Aztán szüksége van a győzelemre, mely az anyag urává teszi és a napfényes szabad világot kitárja előtte. De vajjon melyik fogalom rejti magában az erősítőt, mely egészen magához térítheti a magyarságot, megtudván világosan, hogy valójában kicsoda ő? Ez nem lehet más, csak a hazaszeretet fogalma. Az egészség sem lehet más, mint a tiszta demokrácia. S ami pedig az anyag urává teheti majd és a napfényes szabadvilág diadalmas lakójává: azt a győzelmet csak egy új emberi életforma hozhatja meg neki. 

Hazaszeretet. Demokrácia. Új életforma. 

Ezt a három fogalmat választom, hogy elsőnek hazahozzam. Egyiket a szív fogadja szívesen, a másikat az ész, a harmadikat pedig a lélek.

Az írás tisztességéhez sem kell más, csupán szív, ész és lélek.

Magyar Kurír