Az ürességről és a bőségről

Nézőpont – 2020. augusztus 1., szombat | 16:00

Évközi 18. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 14,13–21)

„Jézus elhajózott egy elhagyatott helyre“ – az evangéliumi szakasz első mondata kettős távlattal bír. Először a kiválasztott hely csöndes magánya jelenik meg előttünk, amely lehetőséget teremt az elvonulásra, az elmélkedésre, a megnyugvást jelentő imára. Ám a perikópa második felében megmutatkozik egy másik tónus is: az elhagyatottság mint üresség, mint hiány, mint lehetetlenség, kenyértelenség. Végig ugyanarról a helyről van szó, mégis mennyire másként mutatkozik meg ez a tér akkor, amikor a Mester lelkének perspektívájába állítjuk, és amikor az emberi mivolt keretébe helyezzük. Ugyanaz a valóság, de milyen különböző a fénytörés! 

A kettőt Jézus személye kapcsolja egybe. Ő az, aki a világtól elvonultan, csöndben születik és támad fel, akinek nyilvános igehirdető útja a megkeresztelkedés, majd a megkísértés pusztájától a Koponya-hely magányáig vezet. Ő az a tanító, aki miatt a pusztaság is tömeggel telik meg, és akinek érintésére a sivatag élettelensége, éhsége kenyérben való bővelkedésbe vált át. Jézus a pusztában élő, nomád pátriárkák gyermeke, aki kihívja a városlakókat az emberkéz építette falaik, az önmaguknak eszkábált biztonságaik, bizonyosságaik szűkös sikátorai közül, hogy megajándékozza őket a sík vidék tágasságával, a végtelen horizontot befogó látás képességével. Ő Istennek az a végtelen csodája, akinek révén az, ami emberileg csak üresség, erőtlenség és nélkülözés lenne, végül bőséggé, elteléssé, megerősödéssé válik. 

A kenyérszaporítás ezért nem pusztán annyit árul el nekünk, hogy Isten jóságos és gondoskodó. Ha figyelmesen olvassuk a szentírási sorokat, felfedezhetjük, hogy létünk gyökereit is megérintő zarándoklatra indítanak minket. Szó szerint kihívássá válnak, hogy kérdésekkel szembesítsenek bennünket. El kell hagyni a várost, és ki kell lépni a kősivatag honába. El kell engedni az ilyen-olyan biztosítóköteleket, és kockáztatni kell. Az éhség mélységes tapasztalata nélkül nem tudjuk megízlelni az új, a réginél sokkal többet adó manna ízét. A gyöngeség és a kiszolgáltatottság tudata nélkül nem lehet valódi, létünk mélyéből felfakadó bizalommal ráhagyatkozni Istenre.

Az Úr nem arra hív bennünket, hogy mindennapjaink városainak zegzugos forgatagában pár percre, felszínesen találkozgassunk vele. Ő minket is kiszólít, mint az ősatyákat, mint a Jézushoz eljutni kívánó tömeget. Az állandó fogyasztás közepette a hiány, a nincs megízlelésére ösztökél, hogy ezáltal el tudjon tölteni bennünket a bőség, a van gyönyörűsége, amelyet egyedül ő adhat meg nekünk.

Török Csaba

Kapcsolódó fotógaléria