Számíthattunk rá, számíthatott ránk – Búcsú egy különleges segítőtől

Nézőpont – 2021. május 9., vasárnap | 18:00

Papp Márton, azaz Marci, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat budapesti Gondviselés Háza Idősek Otthona közösségének tagja a közelmúltban hunyt el koronavírus-fertőzés következtében. Az autista emberek következetességével ragaszkodott a szeretetszolgálatnál megismert világhoz, tette a dolgát, segített. Az alábbiakban Van der Meer Kinga intézményvezető megemlékezését olvashatják.

Közel húsz év telt el azóta, hogy Marcit megismertem. Pár hónappal azelőtt kezdtem dolgozni a Máltai Szeretetszolgálatnál, az idősek otthonában. Új volt ez a terület, tanultuk, hogyan lehet az idősekkel jól együtt lenni, jól szeretni őket, mit is jelent máltásnak lenni, mit jelent vidám gondoskodással megélni a szeretetet az idősek között. A lakóknak is új volt minden... A fővárostól átkerült intézmény szellemiségét átformálni nem volt könnyű feladat.

És akkor odapottyantak az iskolások gyakorlatra. A szeretetszolgálat által fenntartott ápoló-gondozó iskola diákjai sok időt töltöttek nálunk. Ki vidámabban, ki csendesebben, csacsogva, nevetgélve, félénken, bátortalanul. Köztük volt Marci, aki akkortájt töltötte a 21. évét. Kicsit „furcsa” fiú volt, ahogy a nénik mondták.

Félénk volt, de szívesen volt köztünk. Szeretett segíteni. Marci, aki pontosan számolt, Marci, aki húzogatta a hajunkat, Marci, aki szerette az időseket. Könnyű volt megszeretni, ragaszkodott azokhoz, akiket már ismert, akik elfogadták őt a furcsaságával együtt.

Furcsaság? Miben is volt ő más? Marci nem tudta kifejezni, ami a fejében kavargott. Legalábbis nem a megszokott módon. Viszont cipelt, vásárolt, számolt és rendet rakott. Segített ott, ahol úgy érezte, hogy erre szükség van. Mindent odaadott volna egy süteményért. És mindent odaadott azért, hogy beszélgessünk vele.

Tudtuk, mikor jön, tudtuk, mit fog csinálni. Tudtuk, hogy nem feltétlenül azt, amit kértünk, és azt is tudtuk, hogy néha újra kell utána pakolni. Sajátságos módon rakott rendet a raktárakban. Emlékszem, amikor szín szerint rakott fel mindent a polcra, mert úgy volt „rendben”. Amikor szabadságon volt, és mi ráértünk lomolni, átpakoltuk padlást, a raktárakat, a konténereket... És amikor visszaérkezett, lélekszakadva jött be az irodába és csak egyet kérdezett döbbenten:

– Mi történt a raktárakban?

– Rendet csináltunk, Marci, nincs semmi baj – mondtuk.

– Az nem lehet – felelte –, mert ezt a rendetlenséget biztos nem ti csináltátok.

És még aznap, visszapakolt mindent aszerint, ahogy ő helyesnek tartotta.

Egyvalamit nem tudott értelmezni, ha valaki viccelt. Nem értette, hogy amit gondolunk, az nem feltétlenül azonos a kimondott szóval. Ezt pedig nekünk kellett megtanulni, hogy ő ezt nem tudja.

Marci mindent komolyan vett, amit mondtunk neki. Mindig igyekezett hozzánk vagy a Máltai Szeretetszolgálat más intézményébe. Mindenhol saját „munkaköre” volt. Útközben betért a cukrászdába, ha volt aprópénze. Aztán jött hozzánk, hozta, amivel az idősek megbízták. Meglocsolta a virágokat. Összeszedte a papírkartonokat, üvegeket, vitte a szelektív gyűjtőbe. Számíthattunk rá, számíthatott ránk.

Rendszeresen járt szűrővizsgálatokra, és büszkén mutatta a leleteit, hogy egészséges. Nemrég lett negyvenéves. Mindenkinek hozott süteményt, hogy vele ünnepelhessük a születésnapját. „Nézd, betöltöttem a negyvenet, de nem is látszik a bőrömön, ugye, nem nézek ki negyvennek?” És tényleg nem nézett ki annyinak. Munka után naponta futott az otthona környékén, hogy edzésben legyen.

Marci nagyon szerette a családját, a mamát és a testvéreit. Amikor bő egy évvel ezelőtt a mamája lett beteg, kétségbeesve kérdezgetett minket, hogy meggyógyul-e, és mi lesz vele. Büszke volt az unokaöccseire és unokahúgára.

Szerette a szépet. Szerette a színeket, szerette a vidámságot, az ünnepeket és a hagyományokat. Nem felejtette el, mikor, mi a teendőnk. Néha együtt ültünk a Zeneakadémián, nem beszélgetett velünk, csak sétált a folyosón a szünetben, nézte a pompás díszeket, színeket, festményeket.

Tavaly március óta nem láttuk őt. Tudtuk, hogy vágyik vissza, de a járvány miatt nem jöhetett.

Itt van a szekrénye, itt vannak a ruhái. Itt van valahol Marci is, mert minden tevékenységünkhöz emlékek fűzik. Mintha itt lenne velünk, halljuk, ahogy mondja, kéri, adja…

Visszaköszönnek az ő tréfái, ahogy mindennap úgy köszönt el: „Jó hétvégét, te jössz holnap? Hétvégén? Holnap nem péntek van? Nem, holnap szerda. Akkor jössz holnap?” Hamiskás mosollyal az arcán várta a szokott válaszokat. Nem lehetett belezavarni.

Marci már az angyalok között vigyáz ránk, és imádkozik értünk. Nem volt lehetőségünk elköszönni tőle, de talán jobb ez így. Minden délután várjuk, bejön-e az ajtón, motoszkál-e raktárakban.

Hála és köszönet, hogy ismerhettük, hála és köszönet, hogy tanulhattunk tőle.

Forrás: Magyar Máltai Szeretetszolgálat

Fotó: Pxhere.com

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria