Tegyük „de” és „csak” nélkül – Gyémántmiséjét ünnepelte Leszkovszky Pál domonkos pap Debrecenben

Az ünnepi szentmise előtt Tokodi László OP debreceni házfőnök elmondta, az előző nap volt az ünnepelt pappá szentelésének 60. évfordulója, ezen a napon viszont primícia-szentmiséjének hatvanadik évfordulóját ünnepelhetik meg. Hozzátette, hatvan év elteltével még mindig érvényesek lehetnek azok a szavak, amelyeket Sík Sándor írt a Primicia című versében: „Megérintettem a csodát. / Eljött a perc, a boldog: / A csengő felsikoltott, / Mellig bókoltak a fejek, / És a csillogó paténa felett / A Kenyér-Isten megmutatkozott.” Ezután a költő egyfajta elragadtatásról ír, amelyből a végén így ocsúdik föl: „Suttogó hangot hallok hirtelen: / »Folytatni kellene a szentmisét!«”

„Ha jól számolom, kedves Pál atya, a nagypéntekeket levonva, 21840-szer érintetted meg a csodát. Persze biztos, hogy voltak olyan napok, amikor naponta többször is. Az eucharisztia felfoghatatlan, végtelen és valóban csoda. De Pál atya, te is egy csoda vagy, mert Isten benned is véghez viszi a csodát, és ez a sok-sok szentmiseáldozat, amelyet alkalmad volt bemutatni, ez a te életedet változtatta meg napról napra.”

A szentmise homíliáját maga az ünnepelt mondta, aki felidézte, hogy hatvan éve – domonkos szokás szerint – a „Confitemini Domino quoniam bonus” szavakkal kezdte első szentmiséjét. Ezt a latin kifejezést szokták mondani a szentgyónás, feloldozás után is. „Adjatok hálát az Úrnak, mert jóságos hozzánk” – a magyar megfelelő jó fordítás, de a kifejezés még többféle értelmezést tesz lehetővé. Benne van az, hogy adjunk hálát Istennek, mondjunk köszönetet, valljuk meg, dicsőítsük Őt. A válasz erre a segédkezők részéről: „Confiteor Deo omnipotenti.” („Megvallom a mindenható Isten előtt.”) Igen, Istent megvallani akarjuk, mindenképpen dicsőíteni, hálát adni neki. Miért? „Quoniam bonus”, mert Ő jó. Isten maga a jóság, tökéletes, igaz, szépség, szentség, minden, ami jó, az megvan Őbenne, mert Ő jó önmagától fogva mindörökre. Minket, embereket nyilván az érdekel elsősorban, hogy Ő hozzánk is jó. Miben nyilvánul meg ez? „Quoniam in saeculum misericordia eius.” Mert irgalma örökké megmarad. Megbocsát nekünk gyarlóságaink ellenére is. Minden ajándékkal, kegyelemmel elhalmoz bennünket.

A szép, a jó, a nagyszerű világába helyez át bennünket, a természetfölötti életbe. Ez Istennek az igazán nagy ajándéka, amely teljessé lett azáltal, hogy „az Ige testté lőn”, a második isteni személy emberré lett, fölvette a mi emberi természetünket, és köztünk élt, és most is velünk akar élni, működni. Elsősorban az Eucharisztia misztériuma által. Hív bennünket, hallgassunk az Ő szavára. Tehát alapvető keresztény feladatunk megpróbálni átélni az Ő végtelen jóságát, elsősorban az Eucharisztia misztériumában és valóságában.

Az Eucharisztia állandó, teljes fény számunkra.

De emberi, változékony természetünk miatt figyelmünk el-el tud fordulni az örök fénytől. Isten végtelen jóságában azonban időről időre ad egy-egy jelet életünkben, amely újra emlékeztet minket az Ő jóságára. A javunkat akarja.

Pál atya elmondta: egyszer megkérdezte tőle valaki, volt-e valamilyen természetfölötti élménye. Rendkívüli dolog, csoda vagy ilyesmi nem volt – válaszolta. De jobban meggondolva azt kellett mondania, hogy igenis volt az életében több olyan mozzanat, amelyekkel Isten közvetlenül fölemelte: „Körülbelül tízéves koromban, a bérmálás után, néhány napig valamilyen csodálatos belső fény, öröm járt át.

Tudtam, hogy én magam ugyanaz vagyok, és körülöttem a világ eseményei sem változtak meg, de Isten kegyelmének ereje, fénye valahogyan bennem van, átjár engem és kiárad belőlem.

Eszembe jutott akkor az a gondolat, hogy ha majd valamikor is hit elleni kísértésem támad, akkor ezekre az órákra kell majd visszagondolnom, mert ez ellen a fény ellen a gonosz lélek tehetetlen.”

Hasonló lelki élménye volt a pappá szentelése utáni közvetlen napokban, amikor a világban folytatta az állatkísérletes munkáját, amely a kutatóorvosi tevékenységgel járt. „Ugyanúgy dolgoztam tovább, de egész napomat átjárta az az öröm, az a béke, az a fényesség, hogy Istennel együtt, az Ő szent áldozatának megújításával kezdtem a napom. Ővele, őbenne élek, mint az Ő felszentelt papja.”

Édesapja halálát is felidézte. „…Isten meghallgatta hónapokon át folytatott könyörgő kérésemet, hogy ne haljon meg a szentségek nélkül. Pont azokban a napokban szigorú kórházi zárlatot rendeltek el influenzajárvány miatt. Engem mint orvost kivételesen beengedtek. Nem volt rá lehetőség, hogy más pap menjen be hozzá, ezért én vittem el az Oltáriszentséget és a betegek olaját. Elláttam édesapámat a szentségekkel.

Édesapám volt az első, akit meggyóntattam és akit a betegek kenetében részesítettem.”

Amikor először vette fel a betegek szentségét, az is nagy megnyugvás, felemelkedés volt számára, annak az érzése, hogy igenis Isten kegyelme működik benne.

Leszkovszky Pál azonban őszintén megvallotta, hogy „mindez nem jelenti azt, hogy most a kegyelem nagyszerű állapotába léptünk át, és most egész életünk egyenes úton megy egyre följebb, minden megakadás, girbegurba kitérés nélkül”. Felidézett néhány alkalmat az elmúlt hatvan évből, amelyekre nem szívesen emlékezik vissza.

Egyszer egy, a katolikus vallás ellen tiltakozó emberrel beszélgetett, és türelmetlenül azt mondta, hogy az egyik állítás a nem katolikus testvéreink részéről tulajdonképpen hiúságból ered. Az illető nagyon megsértődött, nem is jött többé vissza. Pál atya eltervezte, hogy bocsánatot kér, de ezt végül is nem tette meg. Azóta már nem is tudja az illető telefonszámát. „Így megmaradt bennem a bűnbánat, de a sértés visszavonása nem történt meg sajnos.”

A lelkiismerete felhozta azt az esetet is, amikor egyszer az édesanyját járóbeteg-rendelésre kellett a közeli kórházba kísérnie, utána pedig az akadémiára ment egy rövid előadást tartani. „Nem arról volt szó, hogy a halálos ágyán hagytam ott édesanyámat, de láthatóan nagyon jólesett volna neki, ha kézen fogva kísérem, és ott vagyok mellette ezekben a nehéz pillanatokban. De én mentem tudományos dicséretet, elismerést hajszolni, még ha el is ismerték: szépen, jól beszéltem. Édesanyámat azonban megbántottam, nem az igazi jót cselekedtem.”

A másik eset viszont tényleg édesanyja halálos ágyánál történt. „Éppen az oaklandi generális káptalanra kellett kora reggel indulnom. Édesanyám még az ágyban feküdt, elbúcsúztam tőle, átöleltem. Mondta, hogy ne menjek, de azt válaszoltam, hogy kell, a kötelességem szólít. Gyengéden lefejtettem nyakamról édesanyám ölelő karját, és elmentem, otthagytam. Aztán a káptalan folyamán az egyik reggel a szentmise alatt bejött valaki a káptalanterembe, és mondta, hogy Pál atyát sürgősen keresik telefonon. A húgom telefonált: »Anyuka meghalt!« Visszakísértek, és a szentmisének azon része következett, amikor a koncelebránsok hangosan bemondhatták a szándékaikat. Én azt mondtam: »Édesanyámért, aki éppen most halt meg.« Erre mindannyian megdöbbenve sóhajtottak föl. A mögöttem álló spanyol tartományfőnök bátorítólag, vigasztalólag átölelt. Másnap az egész káptalan édesanyámért ajánlotta föl a szentmisét, és engem tettek meg főcelebránsnak, de prédikálnom nem kellett. Ez vigasztalásul szolgált, de meg nem történtté nem tette.”

Leszkovszky Pál rámutatott: Isten végtelenül irgalmas, és az Oltáriszentségben, az Ő erejében átéljük mindennap újra és újra azt, hogy Ő maga van velünk. Az Oltáriszentségben mindennap hív és táplál minket. Újra és egyre erősebben hallgassunk az Ő szavára! Vagy inkább Őt hallgassuk, Őrá hallgassunk! Azt szoktam mondani a prédikációban, és most is mondom, hogy

igen, az Ő hívására mondjunk igent: egyszerűen igen, „de” és „csak” nélkül.

Szoktuk mondani: „Természetesen fogadom, hogy jót teszek, Isten szeretetét követem mindenben, csak azt az egyet ne kelljen.” „Csak ettől az illetőtől nem tudok bocsánatot kérni.” Tegyük „csak” nélkül. „Megbocsátok mindenkinek, de attól az illetőtől megkívánom, hogy először ő kérjen tőlem bocsánatot.” Tegyük „de” és „csak” nélkül.

Nyilvánvaló, hogy ezt nem tudjuk tenni anélkül, hogy a Boldogságos Szűz Máriát, Jézus édesanyját, a mi édesanyánkat is nap mint nap segítségül ne hívjuk. „Aaaanyuuuu, jó leszek!” – így tudnak a gyerekek óbégatni anyjukhoz. Kiáltozni a Szent Szűzhöz, aki Édesanyánk, ez a mi feladatunk is!

Mindennap kiabálni hozzá, a Szűzanyához: „Aaaanyuuuu, segíts!” – ez a legrövidebb imádság.

Segíts, hogy anyai támogatásoddal valóban, igazán, teljes szívünkkel kérjük Jézust, a mi Megváltónkat, egyszer s mindenkorra, „de” és „csak” nélkül, egész életünkben! Ámen.

A szentmise záróáldása előtt Tokodi László OP köszöntötte a gyémántmisést: „Igazából már megkaptad az ajándékodat, kedves Pál atya. Én a domonkos testvérek nevében érted mutattam be a szentmisét.” Tárgyi ajándékot is adott: Robert Sarah bíboros  Mindörökké – elmélkedések a papságról című könyvét. „Tudom, hogy nincs már nagy szükséged sok könyvre, de igazából ez egy kis célzás akar lenni arra, hogy mi lenne, ha te is írnál egy könyvet, a papságról, a szerzetességről, összefoglalva azt, amit tovább tudnánk adni a jövő nemzedékének.”

A köszöntők sorát Velkey Ferenc, az egyházközség képviselő-testületének elnöke folytatta, aki elmondta, Leszkovszky Pál papsága hatvan esztendejének és domonkos szerzetessége hetven évének első fele a „szétszóratás” idejére esett. „Szolgálatod rengeteg helyhez és különleges helyzetekhez; az illegalitáshoz, majd féllegalitáshoz kapcsolódott. A különleges elkötelezettséget és mély alázatot követelő rejtett hivatásod a rendszerváltozás után válhatott teljesen nyilvánossá, aminek folyamatát éppen harminc éve a kolostorba való beköltözésed zárta le.” A legutóbbi tizenhárom nyugalmas debreceni esztendőről szólva megköszönte azokat a szolgálatokat, amelyeket Pál atya a körükben elvégzett és végez: lelkivezetőként a domonkos világi rend és a keresztény orvosok között, szellemi vezetőként az egykori előadásokon vagy mély beszélgetések által, s „azt a különlegesen erős, hiteles liturgikus jelenléted, amikkel a szentmiséiden találkozunk. Köszönjük a mai bűnbánati tanúságtételed és útmutatásod”. Hozzátette, sokat aggódtak Pál atya egészségéért az utóbbi időkben. „Ritkábban látunk, kevesebbet találkozhatunk veled, de nagyon várjuk, nagyra értékeljük ezeket a pillanatokat.”

Ezt követően Havas Lászlóné, Gyöngyi néni a hívek nevében egy virágcsokor kíséretében adta át a közösség Pál atyáért mondott imáit, hálaadását, könyörgését tartalmazó mappát.

Tódor Katalin domonkos nővér az Árpád-házi Szent Margitról Nevezett Szent Domonkos Rendi Nővérek Apostoli Kongregációja nevében fordult a jubilánshoz. „Különösképpen szeretnénk köszönetet mondani azokért az évekért, amelyeket mi úgy nevezünk mindannyian, hogy »fűalatti« évek.” A hetvenes években eleinte úgy találkoztak, mint akik az akkori állami hatóságok számára nem léteznek, és soha nem is léteztek. „De Isten gondoskodott, és ezt a gondoskodást szeretnénk megköszönni Pál atya szolgálatán keresztül, hogy mert bennünket is felvállalni a hűségével, az egyértelműségével, Isten iránti rendíthetetlen szeretetével. Segíteni, hogy az a kicsi mag, amit Isten a fű alatt rejtett el, és nagyon-nagyon sokáig csak ott rejtegetett, egyszer kinőjön, látható lehessen.” 

Végül a Világi Domonkosok Közösségének nevében Kőrösiné Merkl Hilda köszöntő gondolatai hangzottak el. Két dolgot emelt ki abból, amit a magyar rendtartomány, vikariátus, a nővérek és a világiak megtanultak Pál atyától: az egyik a fegyelem a hitben, de a szakmai területeken, a teológiában és a liturgiában is. A másik a hűség, amit a világiak is megfogadnak az oltárnál.

A teljes homília és a köszöntések teljes szövege ITT olvasható.

Forrás és fotó: domonkosok.hu

Magyar Kurír