Teljesítenünk kell az Istentől kapott küldetésünket – Egy indiai verbita Jézus főpapi imájáról

A lelkigyakorlatot közösen szervezte a Boldog Ceferino Alapítvány, a Caritas in Veritate Bizottság, a Boldog Ceferino Intézet, valamint a Szombathelyi Egyházmegye. Az augusztus 5-i, pénteki megnyitón Erdő Péter bíboros, prímás mutatott be szentmisét, Kocsis Fülöp hajdúdorogi metropolita pedig előadást tartott. A lelkigyakorlat zárónapján, augusztus 7-én vasárnap reggel Chavvakula Lourduraju SVD indiai származású atya tartott elmélkedő előadást.

A verbita szerzetes bevezetésként elénekelt egy imádságot, amit indiai ősei mindennap énekeltek: „Uram, vezess engem a sötétségből a világosságba, / a tudatlanságból az igazi tudásra, / a halálból a halhatatlanságra.” A szerzetes elmondta: tizenhét éve él Magyarországon, jelenleg a budatétényi rendházban, az Isteni Ige Társasága Missziós Titkárságának titkára. Legszebb éveit a körömi plébánián töltötte, hét évet szolgált ott, Isten áldásának tekinti, hogy átadhatta Krisztus szeretetét az ottaniaknak – mindezt a hallgatóság részéről nagy taps fogadta. 

Lourdu atya az Úr Jézus Krisztus főpapi imádságáról elmélkedett (Jn 17,1–26). Kiemelte: Jézus Krisztus imádkozott önmagáért, tanítványaiért, az Egyházért, a hívőkért. Volt egy életritmusa, amiben élt, imádkozott, teljes lényével a mennyei Atyához fordult. Főpapi imájában is megmutatkozik az életritmus: a mennyei Atyától indul ki, a tanítványokhoz fordul, az emberhez, majd az embertől vissza az Atyához.

Milyen jó lenne, ha mi is megtanulnánk Jézus életritmusát!

Teljes hitünkkel Istenhez fordulni, és teljes szeretettel, testvériséggel embertársainkhoz. Jézus az Atyától kapott ihletet, tanításokat továbbadja. Amikor úgy érzi, hogy újra töltekeznie kell, hogy legyen mit továbbadnia, egész lényével megint az Atyára figyel. Mai hasonlattal élve olyan, mint egy modern adó-vevő készülék, ami vételre és adásra van beállítva. Ez kell hogy legyen a tanítványi élet vezérelve is. Befogadni Isten kegyelmét a szívünkbe, és továbbadni. Ha ez nem történik meg, akkor valami nincs rendben a kereszténységünkkel. Lourdu atya rávilágított: vannak nagyon jó szándékú emberek a cigánypasztorációban is, eltelve emberszeretettel, segítőkészséggel, mindent elkövetnek, hogy jót tegyenek másokkal. Két veszély fenyegeti őket: az egyik, hogy csak a maguk erejére támaszkodnak, nem Istenére, ezért sokszor kiégnek, összeroppannak. Elkedvetlenednek, cinikusak lesznek, mert az emberek gyakran visszaélnek jóságukkal, becsapják őket, kiszívják erejüket, kicsalják pénzüket, majd hátat fordítanak nekik.

A másik veszély az, hogy olyan intenzív a segítőkész emberekben az Isten iránti bizalom, hit, hogy bezárják szívüket az emberek előtt. A felülről kapott erőket szent önzéssel megtartják maguknak. Talán azért, mert félnek az emberektől, vagy kiábrándultak belőlük, esetleg magánügynek tekintik a hitet, az Istennel való kapcsolatot. Észre sem veszik, hogy miközben Isten felé fordulnak, az embereknek hátat fordítanak. Embertelen istenszolgálat ez, mert hiányzik belőle a másik ember. Pedig a mi küldetésünk Isten és felebarátaink szeretete, szolgálata. A Szentírás szerint az, aki azt mondja: szereti Istent, de közben gyűlöli embertársait, nem mond igazat. Aki a felső adást nem adja tovább, annak előbb-utóbb elhallgat a készüléke. Ők azok, akik nem értik, miért romlott meg a kapcsolatuk Istennel, pedig a válasz egyszerű: azért, mert feszültté vált a viszonyuk embertársaikkal.

Az előadó szerint nem véletlen, hogy Jézus főpapi imája búcsúbeszédei után következik, ahogyan az sem, hogy annak elmondása után elindul a keresztje felé. Teréz anya egyszer azt mondta: „Ahogyan imádkozom, úgy is szolgálok.” Minden szolgálata imádsággal kezdődött. A mi életünkben is párhuzamba kell állítani az imádságot és a szolgálatot.

Elmélyült imádság és lelkiség nélkül nem lehetséges embertársaink jó és eredményes szolgálata.

Lourdu atya idézte a főpapi imát: „Jézus az égre emelte tekintetét, és így imádkozott: »Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged.«” (Jn 17,1) Ez azt jelenti, hogy Krisztus egész lényével Isten felé fordul, imádságával ráhangolódik a mennyei Atyára. Nekünk is meg kell tanulnunk, ráhangolódnunk, Istenre figyelnünk az imádságban – figyelmeztetett a szerzetes, hozzátéve, milyen csodálatos, hogy Jézus Istent Atyának szólította. Milyen sokan mondják Istenre, hogy sors, kifürkészhetetlen végzet, pedig nem az: Isten a mi Atyánk.

Erre tanít bennünket Jézus: legyen bátorságunk Istent Atyánknak szólítani, hagyatkozzunk teljesen rá.

A verbita szerzetes föltette a kérdést: Mit jelent az, hogy Jézus azt kéri a főpapi imában, „Atyám, dicsőítsd meg a te fiadat, hogy fiad is megdicsőítsen téged”? Jézus azt kéri, hogy még a kereszten is tükrözhesse az Atya dicsőségét, hogy még a halála is Isten dicsőségére legyen. Így is történt. Amikor Jézus meghalt a kereszten, a százados felkiáltott: „Bizony, ez az ember Isten Fia volt!” (Mk 15,39) Akad az életünknek néhány tiszta pillanata, amikor Isten dicsőségét tudjuk felragyogtatni, s ez az embereket Istenre emlékezteti.

„Életem és papságom legszebb emlékei azok voltak, amikor Isten fényét, világosságát, szeretetét tudtam ragyogtatni az emberek felé, például családokkal beszélgetve az otthonukban, és ők úgy érezték, közel van az Isten” – osztotta meg a hallgatósággal Lourdu atya, rámutatva, mindnyájunk küldetése ez: végezzünk bármilyen szolgálatot is, Isten dicsőségét, kegyelmét, szeretetét kell sugároznunk embertársaink felé. A mai világban sokan félnek hitüket megvallani, de ha Krisztus él bennünk, semmitől és senkitől nem kell félnünk, mert Ő legyőzte a bűnt és a halált.

Lourdu atya tovább elemezve a főpapi imát, a következő szakaszt is idézte: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek Téged, egyedül igaz Istent és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” (Jn 17,3)

Az örök élet tehát már itt, a földön elkezdődik: az Úr Jézus Krisztus életén, halálán, feltámadásán keresztül megismerjük az egyedül igaz Istent.

Amikor a mindennapi szolgálatunkban közeli kapcsolatba lépünk Istennel, az már az örök élet kezdete. Nehézségeinkben, megpróbáltatásainkban, kudarcainkban, de örömeinkben is, ha azt érezzük, hogy Istennel vagyunk, az Ő közelségében, akkor halálunkban úgy megyünk át a másik életbe, hogy ránk is igazak lesznek Jézus szavai: „ha meghal is, élni fog.”

A főpapi imában Jézus azt is közli az Atyával: elvégezte a munkát, amit rábízott. A kereszt kínjai között pedig így kiált fel: „Beteljesedett.” Jézus élete tehát nem tört derékba, nem befejezetlen, hanem tökéletes egész. Jézus Krisztus mai tanítványának akkor jön el az utolsó órája, amikor elvégezte mindazt, amit Isten rábízott, és mivel nincs több tennivalója a földön, indulhat haza az Atyához. Úgy kell élnünk az életünket, hogy az Isten által adott küldetésünket teljesíteni tudjuk.

Az indiai szerzetes egy professzort idézett, aki szerint a világ úgy működik, mint egy váltófutás: több személy vesz részt benne, az első különösen beleteszi szívét-lelkét, hogy jó legyen a kezdet. Ám egy szakasz megtétele után átadja a botot a társának, aki később szintén továbbadja. Így mindenkinek megvan a feladata. Az lesz a nyertes csapat, amelynek minden tagja kiadja magából a maximumot, legjobb tudását. Ez a helyzet a mi keresztény életünkben is. A Megváltó Krisztus kezdte, életét is feláldozta értünk, legyőzte a bűnt és a halált, feltámadott, majd ránk bízta a missziót: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek…” Ez minden keresztény ember küldetése. Isten igéjéből, az Ő tanításából kell táplálkoznunk, ha szolgálni akarunk neki.

A főpapi imában Jézus azt is kéri az Atyától, hogy egyek legyünk, úgy, ahogyan ő egy az Atyával és a Szentlélekkel. Ez a Szentháromság egysége. Jézus kérését komolyan kell vennünk – mondta Lourdu atya. – Hányszor követtünk el bűnt a közösségeinkben, amikor nem voltunk egyek, irigykedtünk egymásra!

Jézus azt kéri tőletek, hogy ahol éppen vagytok a szolgálatban, ott legyetek egységben. Egység nélkül nem tudunk Krisztus követői lenni.

Ha nincs egység, imádkozni sem tudunk igazán. Az együtt imádkozó család együtt marad, és ez igaz a nagyobb közösségekre is. A Szentháromságban uralkodó egységre, harmóniára kell törekednünk, bárhol szolgáljunk a mindennapokban – zárta elmélkedését az indiai verbita szerzetes. 

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír