Terence Hill: Mindenkinek van kapcsolata Istennel – Király Levente új portrékötetéről

A Velencében született, anyai részről német származású Mario Girotti, azaz Terence Hill zsivány kamasz, akrobatikus tornász, szerény családapa és nem utolsósorban világhírű művész. A Zsugabubus című könyvből nemcsak a vidám olasz komédiás filmes karrierjét ismerhetjük meg, de a világ egyik legzárkózottabb színészének személyiségébe és életébe is mélyebb bepillantást nyerhetünk.

Király Levente gyakran elmondja: Bud Spencer és Terence Hill filmjein nőtt fel, most pedig a róluk szóló publikációit, könyveit részben köszönetnyilvánításnak szánja a gyerekként tőlük kapott sok örömért és vidám óráért. Bud Spencerről készített Piedone nyomában című filmjéért és könyvéért, első külföldiként, San Gennaro-díjat vehetett át Nápolyban. Bud Spencer után szeretné bemutatni az olvasóknak Terence Hillt is. Mégpedig azt az arcát, amelyet a filmvászonról nem vagy csak kevéssé ismerhetnek a nézők: „Számomra azok az igazi, könyvet érdemlő színészek, akik nem csak színes egyéniségek, nem csak érdekes és különleges az életük, de lélekemelő gondolataik is vannak. Terence Hill is ilyen. Egészen más szemmel látja a világot, mint sok pályatársa. Vallásos neveltetését az édesapjának köszönhette, aki hívő katolikusként gyakran Assisi Szent Ferenc Virágoskertjéből idézgetett a gyermekeinek.”  

Akárcsak Szent Ferenc, Terence Hill apja, Girolamo papa is Umbria régióból származott, történetei pedig a ferencesekkel kapcsolatos legendákról szóltak. „Az édesapám gyerekkoromban egy könyvet olvasott nekem Szent Ferencről. Ő a példaképem. Azóta vagyok hívő. Nem sokszor beszélek erről, mert

a hit számomra értékes és rendkívül személyes dolog. A kapcsolatom a vallással nagyon bensőséges: boldog, komoly, néha még haragos is. Azt hiszem, hogy nehéz az ilyen típusú kapcsolatokról beszélni, mivel folyamatosan változnak.

(...) Sok éve gyakorlom az isteni irgalmasság tiszteletét” – vallja Terence Hill, akit gyermekkora óta formál a katolikus hite.

Színészi karrierje során például visszautasította azokat a szerepeket, amelyekről úgy érezte, ellenkeznek az elveivel és a keresztény értékekkel. Mert Terence Hillnek nemcsak a Rambo szerepét ajánlották fel, amellyel aztán Sylvester Stallone írt filmtörténelmet…

Király Levente szerint Terence Hill erős hite a válasz azokra a kérdésekre, hogyan tudta feldolgozni tizenhat éves fia elvesztését, miért fogadott örökbe két gyermeket, miért tartja fontosnak a folyamatos jótékonykodást, a másokra való odafigyelést. Az író-szerkesztőnek meggyőződése, hogy a fiatalok ezektől a mindenki által szeretett és tisztelt legendáktól, hiteles példaképektől tanulhatják a legtöbbet. Bud Spencernek és Terence Hillnek ráadásul hatalmas kultusza van Magyarországon. „Ha ők beszélnek Istenről, az jobban eléri a gyerekeket is. Egy könyvnek pedig mi más lehet a legfőbb célja, mint az, hogy hasson. Aki elolvassa, többnek, jobbnak érezze magát és a minket körülvevő világot. Van bennem egyfajta küldetéstudat is, hogy e kötetekkel megszólítsam a generációmat. Főleg azok után, hogy újságíróként, filmesként mindkettőjükkel találkozhattam: Bud Spencert és Terence Hillt is személyesen kérdezhettem, amit a Jóisten nagy ajándékának tartok. Így kötelességemnek éreztem, hogy ezzel a gesztussal ne csak a könyveimben bemutatott színészeknek adjak vissza valamit, hanem a Jóistennek is. A Zsugabubus cím szórakoztató, humoros olvasmányt ígér. Ez egy könnyen fogyasztható könyv. Bízom abban, hogy a fiatalok különösen értékelni fogják az üzenetét, amely a gondolkodásmódot, a lelkületet és a szemléletet is formálja.”                           

Terence Hill először 1983-ban öltötte magára a papi reverendát, amikor eljátszotta Don Camillo szerepét.

Úgy vélem, hogy így vagy úgy, de mindenkinek van kapcsolata Istennel.

Ez egy olyan bensőséges viszony, amit meg kell tapasztalnod” – mondja a színész, akinek a filmjeiben mindig a jó győz, a rossz pedig elnyeri a büntetését. Nem hal meg senki, nincs véresen komoly erőszak, csak karikatúraszerű bunyók, és hiányzik a filmjeiből a durva beszéd is. Kevés olyan színészt lehetne említeni, aki hitelesebben bújhatna egy pap szerepébe. Nem véletlen, hogy a Don Camillóban a nézők is hitelesnek találták.

„Pontosan tudtam, hogy kockáztatok színészként, de kockáztattam egy szép kis összeget is, tekintve, hogy a filmet én készítettem. És ha mindez nem lenne elég, rendezőként is debütáltam. Egyszóval igazi zsákbamacska volt ez a film. De láthatóan nyertem. A Don Camillo tetszett a közönségnek, és a kritikusok sem bántak rosszul velem. Vágytam arra, hogy kipróbáljam magam rendezőként, és valami újat csináljak. Színészként több mint ötven filmet készítettem a karrierem során, szert tettem némi tudásra. Gondolom, a pályája egy bizonyos pontján minden színész szükségét érzi annak, hogy a kamera mögé álljon. Van, akinek nincs alkalma arra, hogy ezt megtegye, és van, akinek nincs bátorsága hozzá. Én abban a helyzetben voltam, hogy rendezhettem egy filmet, és nagy lelkesedéssel meg is csináltam” – meséli Terence Hill, aki a film forgatáskor negyvennégy éves volt, és kitűnően érezte magát Don Camillo reverendájában.

„Nem adtam el a lelkem az ördögnek. Nem végeztettem plasztikai sebészeti beavatkozást. Egyszerűen egészségesen élek. Otthon vagyok, dolgozom és sportolok. Jól éreztem magam a reverendában. Don Camillo modern pap. Kerékpár helyett motorral jár, tud görkorcsolyázni, egyszóval egy lendületes lelkész.”

2000-ben indult útjára egy másik film, pontosabban egy sorozat, a Don Matteo. Hill ebben egy detektív papot alakít, aki egy olasz kisvárosban, Gubbióban deríti fel a rejtélyes bűneseteket. „Don Matteo olyan ember, aki soha nem ítélkezik, sosem tör pálcát azok felett, akik bűnt követnek el. Hiteles személy, folyton mosolyog, viccelődik és jó a humora. Okos ember, értelmes dolgokat mond, amikkel én csak egyetérteni tudok. És mindezt úgy mondja, hogy mindenki megérti, még azok is, akik nagyon távol állnak tőle” – véli Terence Hill, aki maga sem tudja, mi lehet a húsz éve tartó sorozat népszerűségének titka.

„Mi a siker receptje? Szerintem nincs ilyen. Ha lenne rá recept, senki sem bukna bele. Az ilyen mérvű siker alapja a színész számára egy jól kigondolt elegy, tényezők együttese, amely, mondjuk így, tökéletesen sikerült. Don Matteo egy kicsit olyan, mint Az ördög jobb és bal kezében a bandita. Nincs múltja, nincsenek rokonai sem. A sorozat egy pontján az is szóba jött, hogy esetleg karriert csinál, és püspök lesz, de ez elhibázott döntés lett volna egy olyan szereplő esetében, akiről nem tudjuk, honnan jön és hová tart. Don Matteo az, aki. Ő az ideális figura egy olyan sorozathoz, amelynek soha nincs vége. Amikor döntenem kellett a Don Matteo és az Alpesi őrjárat sorozat között, mert két ilyen hosszú sorozatot nem csinálhattam egyszerre, nem voltak kétségeim: Pietrónak, az Alpesi őrjárat vadőrének már kimerült a mondandója, már mindent megcsináltattak vele, amit lehetett. Ez Don Matteóval nem fordulhat elő. Persze az utolsó szót mindig a Rai mondja ki. Én a magam részéről tele vagyok lelkesedéssel és energiával. Tőlem folytatódhat a Don Matteo.”

Az umbriai vidék nagyon kedves Terence számára, mivel édesapja Ameliából, Terni tartományból származik. Mielőtt végleg rábólintott volna a Don Matteóra, módosításokat kért a sorozatban. A címnek és a főszereplő nevének azonnali megváltoztatását. Eredetileg Don Teodoro lett volna a figura filmbeli neve, a cím pedig Az ördög és a szenteltvíz (Il diavolo e l’acquasanta). Neki köszönhető, hogy mindkettő Don Matteo lett. Terence azonban ennél is tovább ment. Beleszólt abba is, hogy mivel közlekedjen a pap. „A sorozat ötletgazdája, Enrico Oldoini motoron képzelt el engem. Én azt kértem, hogy Don Matteo inkább biciklivel járjon, mert az környezetkímélőbb, és mert mozgalmasabbá is teszi a jeleneteket. Ma már azt mondhatjuk, hogy ez jó döntés volt: a bicikli Don Matteo szimbólumává vált.”

Akárcsak a húszéves, viseltes reverenda. Amit ugyanis most láthatnak a nézők Don Matteón, az ugyanaz a darab, mint amit az előző két évtizedben is viselt. „Néhány éve, némi unszolás után, beleegyeztem, hogy készítsenek nekem egy újat. El is mentem méretet vetetni. Aztán amikor megkaptam, felakasztottam az öltözőmben, és továbbra is a régi, foltozottat hordtam. Eleinte kaptam emiatt kritikát, de mióta Ferenc pápa regnál, senki nem szól egy szót sem, nyugodtan öltözhetek rongyos papnak.”

A Don Matteo sikerét Terence Hill előszeretettel osztja meg a kollégájával, Nino Frassicával: „Nagyon jó páros vagyunk, mint Don Camillo és Peppone. Félszavakból is megértjük egymást, az életben pedig nagyon jó barátok lettünk. Nemrég az egyik forgatási szünetben odajött hozzám egy asszony, és gyónni akart. Elmagyaráztam neki, hogy nem lehet, mert én nem vagyok igazi pap. Erre elment. De nem úgy látszott, mintha valóban meggyőztem volna – meséli Terence Hill, majd hozzáteszi: – A Don Matteo-sorozatban minden karakter önálló egyéniség. Az umbriai Gubbióban, ahol a filmet forgattuk, jóformán örökbe fogadtak bennünket. Az emberek a szerepünkkel azonosítanak minket: a pappal, a főtörzsőrmesterrel, Natalinával és a parancsnokkal. Nino Frassica nemrég azt mondta, hogy ezentúl őrmesternek fogja hívatni magát. Emberileg is szimpatikusnak találjuk egymást, és össze is barátkoztunk mindannyian.

Don Matteo alakja szerintem megállná a helyét a valóságban is. Biztos vagyok abban, hogy a misszionáriusok között előfordulnak ilyen papok, mint ő. Mindent megtettem, hogy mind a nyomozói, mind az egyházi szerepében mélyrehatóan és hitelesen ábrázoljam őt. Don Matteo elsősorban olyan ember, aki ki nem állhatja az igazságtalanságot, és kiáll az embertársai mellett.

Az epizódokat nem felületes, hanem inkább finom irónia jellemzi.”

Terence Hill nemcsak a filmekben játssza el, hogy katolikus, a magánéletben is tesz annak érdekében, hogy erősítse a hitét. 1980-ban, amikor Németországban tartózkodott, szívügye volt, hogy elmenjen megnézni az oberammergaui passiójátékokat, és időt szakítson a többórás előadásra. A Bajor-Alpokban található kis faluban 1634 óta tartanak passiójátékokat. A település lakói jelenítik meg Jézus életét és halálát. Arról, hogy 1981. szeptember 21-én megnézte a passiót, Terence Hill három nappal később beszámolt a ZDF Die Drehscheibe (Szerencsekerék) című adásában, bár a személyes benyomásait megtartotta magának. 2009-ben jelen volt XVI. Benedek pápa művészeknek tartott fogadásán is, 2015-ben pedig egy riporternő a torinói leplet felkereső zarándokok között figyelt fel rá...

Leendő témáival, könyvterveivel kapcsolatban Király Levente a következőket árulta el: „Miután Bud Spencerről és Terence Hillről külön-külön írtam már, jó lenne feldolgozni kettejük közös történetét is Verhetetlen páros címmel. De ehhez még gyűjtenem kell az anyagokat, az újabb információkat, kuriózumokat. Azon dolgozom, hogy ezekből kiteljen egy újabb kötet. Nagyon jó lenne.

Az viszont már biztos, hogy Riválisok címmel jövőre jelenik meg a Jean-Paul Belmondóról és Alain Delonról szóló könyvem. Kevesen tudják, hogy Belmondo is mélyen vallásos; gyerekkorában ministrált, akárcsak Terence Hill. Ráadásul fejből tudja az Aranycsapat valamennyi tagjának nevét, és Papp László volt a kedvenc bokszolója. Belmondo is sok szállal kötődik Magyarországhoz. Ő írta az Ennio Morriconéról szóló, novemberben megjelenő, A Maestro című könyvem ajánlóját. Morricone sem titkolta, hogy a tehetségét, az inspirációit fentről kapta. A hitből merített erőt, és komponálás közben Isten jelei ihlették. Azt mondta: a zene imádság, amely nagyon közel áll Istenhez.”

Pallós Tamás/Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata a 2020. november 1-jei Új Ember Mértékadó mellékletében jelent meg.