Úgy élj, hogy méltóképpen szolgálhass – Állandódiakónus-jelöltek akolitussá avatása Budapesten

Erdő Péter bíboros, prímás megbízásából Cserháti Ferenc püspök a vasárnap este fél hétkor kezdődött ünnepi szentmisében akolitussá avatta Matlári Gergelyt, Nyulassy Zoltánt, Spala Tamást és Zarka Dénest, az Esztergom Budapesti-Főegyházmegye másodéves állandódiakónus-jelöltjeit. Az akolitus a liturgiában a diakónus segítője, az oltár körül teljesít szolgálatot. Feladata a szentmiséken való áldoztatás, valamint a szent edények purifikálása (megtisztítása). Ezenkívül az Oltáriszentség elvitele betegek és idősek részére otthonukba és kórházakba.

Az evangélium felolvasása után Füzes Ádám, az esztergom-budapesti főegyházmegyei állandó diakónusok referense mutatta be a jelölteket. Ezt követően Cserháti Ferenc homíliát mondott, melyet az alábbiakban teljes terjedelmében közreadunk.

Jézus mindig arra törekedett, hogy szemléletesen, életből ellesett képekkel, történetekkel hirdesse az Isten országát. Így járt el akkor is, amikor megfogalmazta követői személyazonosságát; azokat a kritériumokat és jellemvonásokat, amelyek minden keresztény lényegét képezik, és amelyeket az Úr minden igazi tanítványától elvár.

Jézus tanítványait egyszer a „világ világosságának”, máskor a „hegyre épült városnak”, vagy éppen a kenyérlisztbe rejtett „kovásznak” nevezi. Úgy küldi őket az emberek közé, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek szelídek, mint a galambok – mondja nekik, és még sorolhatnánk. Egyenként egyik kép sem meríti ki a tanítvány teljes meghatározását, de mindegyik előtérbe helyezi a tanítvány valamelyik lényeges jellemvonását.

A mai evangéliumban Jézus a föld sójának és a világ világosságának nevezi a tanítványokat. Maradjunk csak az egyiknél: „Ti vagytok a föld sója” – mondja nekik. A hasonlattal kifejezi, hogy a tanítványok szolgálata ugyanazt a szerepet tölti be az emberi társadalomban, mint amelyet a konyhasó betölt az élelmiszer-iparban, ahol szinte nélkülözhetetlen. A legtöbb étel ízesítése és tartósítása só nélkül szinte elképzelhetetlen. Ezért a só mindig is olyan fontos volt, hogy a történelem során akár véres háborúkat is vívtak egy-egy sóbányáért, és a sószállítás útjának biztosításáért.

A só hasznosságának és fontosságának egészen különleges és modern formáját ismerhettük meg az I. világháború után, amikor Mahatma Gandhi erőszak nélküli tiltakozó mozgalmat indított el, és a gyarmatosító angolok sómonopóliumát igyekezett megtörni Indiában. Ez a sómonopólium különösen a szegényeket sújtotta. Ezért Gandhi utasítására a hinduk igyekeztek sót nyerni a tenger vizéből, nem vették meg az angolok sóját, a tüntetéseken pedig maréknyi sóval a kézben vonultak fel. A hinduk passzív ellenállása révén a só csakhamar az India függetlenségéért vívott küzdelem jelképévé vált. Amíg az ókorban a só a szentség és a bölcsesség jelképe volt, addig Gandhi sóháborúja nyomán előtérbe került a só felszabadító – megváltó, üdvözítő – jellege, a szabadság jelképévé is vált, és összefonódott annak fogalmával.

A só tehát nemcsak ízesít és tartósít, hanem, minden eddigi jó tulajdonságát megtartva, a tiltakozás szimbóluma, az ellentmondás jelképe is lett az elnyomással, a fennálló igazságtalan törvényekkel és gonosz szokásokkal szemben. A só annak a keresztény ellenállásnak erőszakmentes és maró szimbóluma lett, amely nyíltan hitvallást tesz Krisztus mellett és szembeszáll mindenféle elnyomással, bűnnel, igazságtalansággal és gonoszsággal. Magyarán szólva: a só olyan jelleget is kapott, aminek következtében már könnyen elsózhatja egyesek levesét, a zsarnokságot kedvelő uralkodók és hatalmaskodók erkölcsi és társadalmi kotyvalékát. Ebben az értelemben, a só emlékeztet a keresztények küldetésére, felelősségére és elkötelezettségére is; emlékeztet arra a keresztény magatartásra, amely már tanúságával is provokál, kikezdi az árral úszó színtelen és közömbös tömegemberek lanyha magatartását. Ebben az esetben, talán a keresztények, a só orvosságszerű, keserűen kellemetlen, de egészséges hatásáról is beszélhetünk az emberi társadalomban.

„Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák” (Mt 5,14) – figyelmeztet Jézus a mai evangéliumban. Emlékezteti a keresztényeket, hogy még velük is könnyen megeshet, hogy elveszítik keresztény személyazonosságukat, és az ízetlen sóhoz hasonlóan, ők is hasznavehetetlenné – „haszontalan szolgává” – válnak. Értéktelenné válnak, ha könnyelműen beletörődnek a közömbösségbe, a vallástalanságba, az erkölcstelen tévelygésekbe…; ha már nem mernek tanúságot tenni és kiállni Krisztus és az ő törvényei, parancsai mellett, és közömbösen együtt úsznak a romboló árral. Ebben az esetben, a só, Jézus tanítványa valóban ízért veszítette, és csak arra való, hogy kidobják és széttapossák az emberek – amint Jézus fogalmazott a mai evangéliumban. A Jelenések könyve hasonló vádiratot fogalmaz meg a lagymatag keresztényekkel szemben: „Ismerem tetteidet, hogy se hideg, se meleg nem vagy. Bárcsak hideg volnál vagy meleg! De mivel langyos vagy, se hideg, se meleg, kivetlek a számból” (Jel 3,15–16). Micsoda tanulságos, drámai képek!

Jézus többször is határozott kiállásra és helytállásra intette tanítványait: tanúságtételre a világ előtt. Arra is figyelmeztette őket, hogy nem szolgálhatnak két úrnak – „Istennek is, meg a mammonnak is”. A keresztény magatartás sokszor és sokban elüt a közfelfogástól: legyen az igazi tanúságtétel Krisztus és az ő evangéliuma mellett. A só ilyenkor valóban marja a környezet közömbösségét. Egy igazi keresztény tanúságtétel mindig marja azok nyelvét is, akik legszívesebben száműznék Krisztust és az ő evangéliumát az emberi társadalomból.

Ti vagytok a föld sója – ez azt jelenti, hogy Jézus hiteles és hitvalló keresztény életet vár követőitől. Egy keresztény soha sem válhat ízetlenné, sem ízléstelenné. Ő arra vállalkozott, hogy Mestere nyomdokán halad és egyre inkább élvezhetővé teszi az emberi ízléstelenségekkel teli világot. Jézus azért küldte tanítványait, hogy a világ világosságává váljanak, és úgy világítson az életük az emberek előtt, mint a hegyre épült kivilágított város a sötét éjszakában.

Ma négy értelmiségi derék férfiú, családapa akolitusi meghívást kap a közösség különleges szolgálatára; ünnepélyesen átveszik a szent edényeket, hogy aztán bőkezűen osztogassák az egyház legnagyobb kincsét, amelyet maguk is ajándékba kaptak: az Eucharisztiát.

Az akolitusok szolgálata szorosan kötődik az Egyház életének csúcspontjához és forrásához, az Eucharisztiához. Nekik arra kell törekedniük, hogy ezentúl még inkább, mint korábban a szeretet szentsége szerint formálják saját életüket, és másoknak is feltárják „Isten minden egyes ember iránti végtelen szeretetét” (SC 1). Az a feladatuk, hogy Isten szeretetét tanúsítsák mindenki, főleg a betegek, a szenvedők, az elesettek iránt, és így építsék Krisztus király országát.

Nagy öröm számomra, hogy ma éppen négy komoly, derék, tanult családapa vállalja az Úr Jézus és az emberek készséges és fokozott szolgálatát az egyházban. Imádkozzunk értük, hogy Isten tegye teljessé a jót, amit megkezdett bennük! Imádkozzunk, hogy Isten segítségével egyre inkább szent hivatásuk szerint éljenek és Krisztus Urunk képmásai legyenek az Egyház közösségében!

*

A szentbeszédet követően került sor az akolitusavatás rövid szertartására. Cserháti Ferenc az akolitusokért könyörgött, majd átnyújtotta a szentmise ünneplésére előkészített kenyérrel (ostyával) megtöltött áldoztató cibóriumot a következő szavakkal: „Vedd ezt az Eucharisztia ünneplésére előkészített kenyeret, és úgy élj, hogy méltóképpen szolgálhass az Úr és az Egyház asztalánál.”

Az ünnepi szentmisén koncelebrált Füzes Ádám és Szeidel Péter, az Örökimádás-templom igazgatója. Együtt ünnepeltek az állandó diakónusok, Lénár Andor és Őri Imre, a főegyházmegye állandódiakónus-jelöltjei, akiket korábban már akolitussá avattak, a jelöltek családtagjai és a terézvárosi plébánia közössége.

Füzes Ádám elmondta, a jelöltek Máriabesnyőn az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye, a Veszprémi Főegyházmegye, a Pécsi Egyházmegye és a Váci Egyházmegye növendékeivel együtt egy négy féléves hétvégi közös képzés keretében készülnek állandó diakónussá szentelésükre. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyében jelenleg harminchárom állandó diakónus szolgál; a jelöltekkel együtt hatan készülnek a szentelésükre, mely várhatóan 2020 júniusában lesz az esztergomi bazilikában.

Fotó: Topor Márta

Kuzmányi István/Magyar Kurír