Úgy szerette Isten a világot… – Gájer László írása

Nézőpont – 2020. december 28., hétfő | 16:00

A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanára.

Isten nagyon szereti a világot. Amikor a teremtés befejeztével rátekintett, jónak találta. Mi, keresztények ezért mindig is sajátos szeretettel fordultunk a világ felé. Tettük ezt annak ellenére, hogy a világ kifejezés a Szentírásban gyakran a bűnös e világot jelenti, amelynek fejedelme a sátán. A világ ugyanis elsődlegesen Isten önközlésének szabadon és szeretetben teremtett címzettje, és csak másodlagosan, a bukott angyalok bűne és az eredendő bűnben született emberek bűnei miatt, ezek következményeként áll szemben Istennel.

A világ kifejezés kettős jelentést hordoz tehát: egyrészt az Isten által alkotott jó világot jelenti, másrészt az e világot mint a bűn helyét, amely ellentéte Isten országának. Éppen ennek tudatában jó odafigyelnünk Szent Ágoston szavaira, aki a platóni filozófia híveivel szemben azt állítja, hogy a léleknek nem kell megszabadulnia a testtől, és nem kell eltaszítania magától a világot, hanem csak a romlandó, az alkalmatlan, a terhes, a halandó testet kell elutasítania. Nem azt, amit Isten jósága szerzett az első embernek, hanem azt, amilyenné a bűn büntetése következtében vált (vö. Isten városáról, 13. könyv, XVII. fejezet).

Az e világ tehát önmagában nem ellenségünk. Sőt, a világ az a hely, ahol találkozunk Istennel, és amely, mint az ember életének tere, sóvárogja Isten fiainak megnyilvánulását. A francia katolikus filozófus, Jacques Maritain (1882–1973) így elmélkedett erről: „Hogyne szeretné Isten a világot, amelyet teremtett? Szeretetből tette. De íme, e világ elvész minden szépségével a teremtménynek, Isten képmásának a szabadsága által, aki Isten elé helyezi önmagát, és a semmit választja.” (A garonne-i paraszt, Szent István Társulat, Budapest, 1999, 51.). Igen, a világ, amely eredendően szép, a bűn által vész el és lesz a gonosz helye. Maritain sokat gondolkodott a világ és Isten országa viszonyáról, a világ kifejezés különböző értelmezési lehetőségeiről, beleértve a világ és a bűn viszonyát, valamint az e világ autonómiájának kérdéseit is. A világ, amennyiben elutasítja Isten országát, megítéltetik. Furcsa módon ez ugyanaz a világ, amely megítélte az Üdvözítőt. És ezt a világot kell meggyőzni, hogy Jézust az Atya küldte (vö. Jn 17,21), hiszen éppen ez a világ várja sóvárogva Isten fiai dicsőségének megnyilvánulását (vö. Róm 8,19).

A világ kifejezés tehát ambivalens jelentéstartalmak hordozója: ez az a világ, amely megilleti „Istent a teremtés jogán, de megilleti az ördögöt is a hódítás jogán (a bűn következtében), illetve Krisztust, az első hódító legyőzőjét a Szenvedés jogán” (A garonne-i paraszt, 60.). „Ontológiai struktúrái jók voltak, s azok is maradtak – »malum est in bono sicut in subjecto« (»a rossz a jóban van, mint alanyban« írja Szent Tamás) –, és bármennyire sebzett legyen is, tovább halad (noha nem veszteségek nélkül) az e világi célok felé” (A garonne-i paraszt, 55.). Maritainnek az e világi célokra vonatkozó megjegyzése nagyon fontos számunkra ahhoz, hogy megértsük a világ jellegét. Hiszen a világot annak jóságában e világi céljaival együtt kell szemlélnünk, tudva, hogy van egy sajátos autonómiája, önálló célja, mert a világ önmagában nem rossz.

A francia politikai gondolkodó, Alexis de Tocqueville (1805–1859) nem volt teológus. Azt hiszem, nem is értette a teológia belső szabályait, jellegét, sőt talán a keresztény hit igazi dinamikáját is csak élete végén tudta befogadni. Annál jobban értette azonban a kort és a társadalmat, amelyben élt. Katolikusként elsősorban a vallás társadalmi és politikai funkcióját vizsgálta. Megértve a világ sajátos e világi céljait, meggyőződése volt, hogy az ember a politikai szabadsággal csak akkor tud helyesen bánni, ha hívő. Tocqueville alapállítása az volt, hogy a világ alapvetően a növekvő egyenlőség felé halad, és a XIX. században végképp – ahogy ő mondta, mintegy a gondviselésnek, Isten akaratának részeként – belépett a demokrácia korába (vö. Az amerikai demokrácia, Európa Kiadó, Budapest, 1993, 28.). Ezzel a nyilvánvalóan nem teológiai értelemben megfogalmazott kijelentésével egyetérthetünk vagy vitába is szállhatunk, az azonban biztos, hogy az ő korában kibontakozó társadalmi változások mind a mai napig éreztetik a hatásukat, és az egyenlőség igénye meghatározóvá vált az elmúlt kétszáz évben.

Amennyiben pedig elfogadjuk a XIX. századi társadalomtudós alapvető állítását, azzal együtt azt az erkölcsi problémát is látnunk kell, amelyet így fogalmazott meg: „Semmi sem csodálatosabb a szabadság művészeténél, ám nincs keményebb dolog a szabadság iskolájánál” (Az amerikai demokrácia, 345.). Tocqueville szerint a növekvő egyenlőség túlzottan is nyitottá tesz az anyagi javak élvezetére, a vallás nagy előnye pedig éppen az, hogy erősíti az ezzel ellentétes emberi érzelmeket. Analízise nem más, mint a világ egy laikus, politikai elemzése, amely világosan megmutatja azt az erkölcsi szükséget, amely a vallás – Tocqueville-nél sajátosan a kereszténység – jelenlétét kívánja a modern társadalmi lét szerkezetében.

Tocqueville azonban nemcsak a demokratikus társadalmak morális sérülékenysége okán látta kívánatosnak a kereszténység jelenlétét a modern társadalmakban, hanem azért is, mert helyesen ismerte fel, hogy az e világ autonómiájához és a fent említett sajátos e világi célokhoz milyen szépen illeszkedik a kereszténység szerkezete. Belátta ugyanis, hogy „a jólét kedvelése a demokratikus idők legszembeötlőbb és megváltoztathatatlan tulajdonságjegye. (…) Ezért az a vallás, amely megpróbálná teljesen kiölni a jólétre való vágyakozást az emberi lélekből, alighanem áldozatul esne ennek az érzelemnek” (Az amerikai demokrácia, Vigilia, 2020/6., 409.). A vallás feladata Tocqueville szerint az, hogy visszaszorítsa és szabályozza a jólét utáni korlátlan vágyat, de úgy tegye ezt, hogy teljesen soha meg ne szüntesse. A helyes vallás ugyanis „annak rendje és módja szerint felkészíti a híveket, hogy félelemmel bár, de reménykedve függesszék tekintetüket a túlvilágra, egyáltalán nem tiltják azonban nekik, hogy tisztességesen e világi boldogulásukon munkálkodjanak” (Az amerikai demokrácia, Vigilia, 2020/6., 409.).

A világ halad e világi jó céljai felé, a keresztény vallás pedig kíséri ezt az utat, megfelelően mozdítva elő a növekedést, a jólétet, és a világ autonóm céljait is, miközben tekintetét rendületlenül az Isten országára függeszti. Valami ilyesmit ismert fel Albert Schweitzer az élet tiszteletére vonatkozó etika érvelésének kidolgozásakor, mellyel egyetértenünk nem feltétlenül kell, jelentőségét azonban nem vitathatjuk el. Ebben arról beszélt, hogy a kereszténység, amennyiben nem fordul el ettől a világtól, hanem a szeretet etikáját érvényesíti benne, a leghatékonyabb módon segíti az e világ sajátos céljainak megvalósulását (vö. Életem és gondolataim, Etalon Kiadó, Budapest, 2015, 175–177.).

Egyszerre szemlélve a világ bűnös voltát és érvényes e világi céljait, a szintézisre ugyancsak Maritain gondolatai vezetnek el bennünket: „A kultúra és a civilizáció rendje a földi dolgok rendje, világi rend. Ezzel szemben a hit és a kegyelmi adományok rendje par excellence spirituális rend, amely felülemelkedik a világi renden” (Az igazi humanizmus, Szent István Társulat, Budapest, 1996, 101.). E spirituális rendnek kell éltetnie és felemelnie az e világi rendet. A spirituális rend tehát szabadságot élvez a világi renddel szemben, vagyis nem annak részeként, hanem azon túllépve kell irányt mutatnia a világnak.

Karácsonykor különösen tudjuk, hogy ez a küldetés nem elsősorban az ember munkálkodása és fáradozása által teljesedik majd be. A lelki rend meghaladja a világot, túllépve rajta beteljesíti, és ez felülmúlhatatlan módon valósult meg a második isteni személy megtestesülésében. A megtestesülés hatása nem mérhető semmilyen, az embereken keresztül megnyilvánuló, a világot tökéletesítő lelki hatáshoz, sőt semmilyen más ilyen lelki hatás nem is volna lehetséges Isten Fiának e visszavonhatatlan és felülmúlhatatlan cselekvése nélkül.

Hitből tudjuk, hogy minden, az e világ megszentelésére tett törekvésünk Jézus megtestesülésének erejében hatékony és csak annak tükrében érvényes. Az igazi világosság a világba jött, hogy megvilágítson minden embert (vö. Jn 1,9). A megtestesülés az a kiemelkedő pillanat, amely semmilyen más eseményhez nem hasonlítható módon tanúskodik Istennek a világ iránti szeretetéről és a világ értékéről. Ugyanakkor emlékezteti a keresztényeket arra, hogy feladatuk éppen ezért és éppen ennek erejében a világ megszentelése. Szent Josemaría Escríva szavaival: „A világ krízise voltaképpen a szentek krízise. – Istennek csak egy maroknyi emberre van szüksége, aki az »övé« minden emberi hatáskörben. – És azután… pax Christi in regno Christi: Krisztus békéje Isten országában” (Út, 301.).

Gájer László

Magyar Kurír

Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2020. december 20–27-i ünnepi számában jelent meg.

Kapcsolódó fotógaléria

Jacques Maritain