Uram, mi lesz így velünk? – Sillye Jenő megindító vallomása a karanténból

Nézőpont – 2020. április 24., péntek | 15:01

Sillye Jenő, a hazai evangéliumi zene megteremtője, dalszerző, gitáros, énekes egész életében közösségi ember volt, zenekarával járta az országot, Krisztus dicsőségéről és szeretetéről énekelt. Az utóbbi években súlyos betegségek tették próbára. A koronavírus-járvány pedig most őt is bezártságra ítélte.

– A veszélyeztetett korcsoporthoz tartozol, ráadásul az utóbbi években több súlyos betegségen is átestél. Te, aki mindig rendkívül mozgékony, tevékeny életet éltél, hogyan éled meg a jelenlegi bezártságot?

– Nem könnyű, sokszor meg kell erősítenem a szívemet, lelkemet. Eleinte nagyon nehéz volt. Emlékszem, március 12-én voltam lent utoljára a templomban. Miután az Úr kihozott a két évvel ezelőtti daganatos betegségemből és az egy évvel ezelőtti stroke-ból, s jobban éreztem magam, fogtam a gitáromat és átmentem a lakásunk közelében lévő templomba. Ez nagy ajándék, hogy a templom itt van tőlünk néhány lépésre. Gábor fiam vett egy hátihordozót, hogy ne kelljen cipekednem, a hátamra akaszthatom a gitáromat. A hétköznapi szentmise mindig a kápolnában van, ott nincs orgona. Minden este énekeltem, gitároztam a szentmisén. A papjaink szeretnek és örömmel veszik a szolgálatomat, én pedig hálás vagyok az Úristennek, hogy énekemmel szolgálhatom Őt.

Ennek most hirtelen vége szakadt, mintha elvágták volna. Mivel a legveszélyeztetettebb korosztályhoz tartozom, nem mehetek, ki tudja, mennyi ideig. Nehéz volt ezt elfogadni.

Új helyzet állt elő. Érdekes volt ezt megtanulni, a laptopon, az interneten keresztül követjük, nézzük és hallgatjuk a szentmisét. A feleségem állítja be, mert a szemem már romlik, ezért nem is foglalkozom a számítógéppel. 

A veszélyhelyzet kezdetén, nagyböjt harmadik vasárnapján Jézus és a szamariai asszony beszélgetését hallottuk az evangéliumban. Az asszony azt mondja Jézusnak, mi itt imádjuk az Urat, ti meg azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben kell. Jézus pedig így válaszol: se nem itt, se nem ott, hanem lélekben, mert az Isten lélek és lélekben kell imádni az Istent. Ez az üzenet nagyon aktuális volt akkor! Azt gondoltuk, milyen jó az, hogy Jézus beszélget ezzel az asszonnyal, és fontos az üzenet, most nem mehetünk ki, és így, ebben a bezártságban kell odafigyelni az evangéliumra, így kell lélekben azonosulni vele. Nem a templomban, hanem itt, a laptop előtt. Eddig bármikor átmehettem a templomba, részt vehettem a szentmisén, szentségimádáson, gyónhattam, áldozáshoz járulhattam. Most pedig egy ideig vége van mindennek.

– Nagyon nehéz átállítani az életünket.

– Igen, mert kialakult szokásaink voltak. A naptáram tele volt szebbnél szebb programokkal, fellépésekkel, előadásokkal, sorra mondtam le őket, nem mehetek sehová, zárlat van a kórházakban, az idősotthonokban, bezártak a művelődési házak.

Uram, mi lesz most? Ebben éltem, olyan szép volt téged szolgálni, kiteljesedett az életem. Nem jöhetnek hozzánk a gyerekeink, unokáink sem, mi lesz így velünk?

Benedek fiam még az utolsó napokban feltelepítette a Skype-ot, így látjuk őket, néha pedig elmennek a házunk előtt, integetnek, mi pedig visszaintegetünk az ablakból Julcsival, a feleségemmel. Így legalább lélekben létrejönnek köztünk a találkozások. Nem volt könnyű megváltoztatni az életünket, de meg kellett, meg kell tennünk. Ez az egyedüli módja annak, hogy ne jussunk olyan borzasztó helyzetbe, mint sok nyugat-európai országban történt, ahol az emberek nem vették komolyan a figyelmeztető jeleket. Úgy gondolták, mindent megtehetünk, amit akarunk, és kiderült, hogy nem így van. Sorban történtek a tragédiák. Magyarországon jobb helyzetben vagyunk, időben elkezdtünk óvatosan viselkedni. Fontos, hogy betartsuk a korlátozásokat.

– Ehhez lelkileg is irányt kell váltanunk.

– Nagyon fontos az elszántság, hogy merjünk lépni, és főleg az ima. Merjük rábízni magunkat az Úristenre. Nekem nincs más eszközöm, lehetőségem, hetvenhárom évesen, ennyi nyomorúságos betegség után. Kijöttem az egyikből, örültem, de már jött a másik. Aztán amikor már úgy nézett ki, hogy jól vagyok, beütött a koronavírus, ami hál’ Istennek egyelőre nem ért el. Kérem az Úristentől, ha lehet, szívesen kihagyom ezt a lehetőséget.

Tudom, mekkora fájdalom egy családban, ha elveszítik a nagypapát vagy a nagymamát. És látom, hogy a gyerekeinknek és az unokáinknak milyen sokat jelentünk, ahogy ők is nekünk. Erős szeretetközösségben élünk a gyerekeinkkel, unokáinkkal. Most sok mindent át kell gondolnunk és óriási ajándék, hogy imádkozunk. És tehetünk felajánlásokat, lemondhatunk dolgokról.

Hetekig nem vettem elő a gitáromat, nem volt kedvem, aztán mégiscsak elkezdtem pengetni, énekelgettem, főleg az újabb dalokat. Amikor eljátszottam a templomban a testvéreknek ezeket a dalokat, nagyon szerették, imádkozom, hogy eljátszhassam nekik újra.

Lélekben meg kell erősödnünk, ez az egyedüli kiút a mostani helyzetünkből.

– Vagyis az a kérdés, hogy lesz-e elegendő kitartásunk, türelmünk?

– Igen, és az, hogy tudunk-e áldozatot hozni, lemondani sok mindenről azért, hogy megkapjuk az Úristen áldását, és átsegítsen minket ezen a nehézségen. Ima, ima és ima! Annyi mindenért, mindenkiért kell imádkozni, annyi a beteg a plébániai közösségünkben, a családunkban is. Természetesen a gyerekeinkért, unokáinkért is imádkozunk, ez kötelességünk.

Emlékszem drága jó nagymamámra, aki nevelt minket, bátyámat és engem, édesanyámnak óriási kegyelem volt ez. Áldozatos lélek volt, mindent félretett, hogy felnevelje az unokáit, és szeretettel szolgáljon minket öregségében is. Időnként még viccelődtünk is azon, a nagybácsik és az unokák, hogy a mama mindig imádkozik. Szelíden mosolygott csak, és azt mondta:

sokan vagytok, imádkozni kell értetek. Most ez az idő, az ima ideje érkezett el az én életemben is.

Hetvenhárom évesen ne panaszkodjam, mert annyi szépet kaptunk az Úrtól, a feleségemmel együtt, annyi szép szolgálatban vettünk részt, csodálatos útjaink voltak, bejárhattuk a Kárpát-medencét, eljutottunk Rómába, kétszer is, zarándokúton. Most a csöndesebb időszak érkezett el az életünkben, most így kell helytállnunk, példát mutatnunk az utánunk jövőknek. Máskor ők mutattak példát nekünk a szeretetünkkel. Hálát adok az Úristennek a gyerekeinkért, a szeretet a vezérlőelvük, segítik, bátorítják egymást, és az unokáinknak is ez a természetes, ebben a légkörben nőttek, nőnek fel. Biztosan benne van ebben a mi életünk is, a mi gyarló életünk – főleg az enyém az, mert a feleségem az igazi, nagy hős, rengetegszer kellett helytállnia, miattam is, főleg az elmúlt öt-hat évben, a betegségeim miatt.

– A családban mindent megtanulhatunk, még imádkozni is. 

– Sajnos Magyarországon szétesőben vannak a családok, borzasztó merényletek történtek, történnek a család ellen. A különböző liberális ideológiák jegyében megpróbálják lejáratni a családot, az anyaságot, az asszonyi létet. Most pedig, ebben a helyzetben, úgy látom, mintha egyre többen rádöbbennének, hogy a család fantasztikusan fontos, óriási lehetőség, hogy megéljük a szeretetet, az egymásra utaltság erejét. A veszélyhelyzet idején tudatosodhat bennünk, mennyire fontos a házastársam, a gyerekem, az unokám, a szüleim.

Persze a valódi szeretethez nem kell semmiféle tragédia, de úgy látszik, igazán csak a mostanihoz hasonló válsághelyzetben ismerjük fel a család szépségét, összetartó erejét, hihetetlenül nagy értékét.

Nem véletlen, hogy az Úristen így álmodott meg bennünket, családba teremtett, férfinak és nőnek, és ebben a kegyelemben kell továbbadni az életet is a gyerekek és az unokák felé. Ez olyan dolog, amit mintha újra kellene tanulni sokaknak. Legyen az élet fontosabb mindennél, és legyen jövőnk, amit az Úristen megad nekünk, mert reményt és jövőt csak Ő adhat…

– Ahogyan írtad egyik dalodban.

– Igen, mert hiszem, hogy így van. Nekünk pedig meg kell tennünk mindazt, ami ránk van bízva. Előfordult, hogy hallgattam a Mária Rádiót, kisgyerekek arról beszéltek, hogy mennyire szeretik apukát, anyukát, nagypapát, nagymamát, és elsírtam magam, mert szinte visszahallottam az unokáim szavait. Amikor még itt voltak velünk, el se tudtam volna képzelni, hogy lesz egy ilyen szituáció, mint a mostani, és ennyire fognak hiányozni. Most ismerem fel igazán, hogy mennyire megszépítik az életünket.

Adjunk hálát az Úristennek az életért, talán sokakat rávezet erre az útra, nem tudom, ez már legyen minden embernek a maga küzdelme.

Annyit tudok, hogy én megtanultam az elmúlt időszakban jobban becsülni az Isten ajándékait, kegyelmeit. Talán egy kicsit több erőt kapok Tőle, mert Ő mindig ott van, ahol a baj és a gond van. A feltámadt Krisztus nemcsak virágos úton jön felém, ott volt velem a kórházban, a betegágyamnál is, és ebben a nehéz helyzetben is itt van velünk.

Fotó: Lambert Attila (archív)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria