Útravaló – 2020. augusztus 9., évközi 19. vasárnap

„Ha nem csalódom, sehol sem találkozunk vele úgy, hogy az apostolokkal együtt imádkoznék; mindig egyedül könyörög. Mert az emberi szív nem ismeri Isten terveit, és így még a legbizalmasabb tanítványok sem tudnak Krisztussal együtt könyörögni.”

Szent Ambrus sorai találóan ragadják meg az imádkozó Jézus képét és azt a szakadást, amin tanítványainak át kell esniük, hogy képesek legyenek befogadni Isten világát.

Jézus, miután szavával és cselekedeteivel elhozta számunkra Isten országát, fölmegy a hegyre, és eltávozik. Mennybemenetelével megszűnik az a kézzelfogható jelenlét, ami által a tanítványok beléphettek a vele való közösségbe, ami az eddigi biztonságot adta; ők pedig egyszer csak a történelem tengerén találják magukat, ahol a külső és belső viharok közepette újra hallják a húsvéti szavakat: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” (Mt 14,27), majd ott találjuk azt a Péter és a Mester közötti kapcsolatfelvételt, mely ugyancsak a húsvéti jelenetekből ismeretes számunkra.

Az Egyház életében korszakról korszakra ismétlődik a Genezáret-tavi történet, igen sokszor éppen akkor kiáltunk, amikor ott van, de hitünk gyöngesége miatt nem vesszük észre vagy éppen szemünk elől tévesztjük, és ezért süllyedünk. De az Úr ilyenkor sem mond le rólunk: szólít, engedi, hogy próbálkozzunk, kezét nyújtja, és jelenvalóvá lesz, ami a mi békességünk és csendességünk. Így volt ez, amikor a jeruzsálemi keresztényüldözés idején a menekülésben megerősödött a pogány misszió; később, amikor akadtak emberek, akik a barbár népek közé mentek, azokhoz, akiknek pusztítását korábban megtapasztalták; vagy a XIX. század második felétől kezdődően a lelkek üdvéért való aggódás, mely oly sok misszionáriust indított útra Európából a messzi vidékekre.

A mai evangéliumban látjuk: ahhoz, hogy a tanítványok eljussanak a hitvallásra, szükségük van a kenyérszaporítás után a vihar megtapasztalására, pontosabban annak fölismerésére, hogy az Úr ezeknek is ura, mindez eszköz az ő kezében, hogy jobban megismertesse velük önmagát. A tanítványokat Krisztus rákényszeríti, hogy a legbiztosabb pontoktól is távol kerüljenek, így alakítja ki bennük saját képmását.

De Jézus ezt nem velünk játszadozva kéri tőlük, hiszen ő maga is átélte már e hányattatást, amikor a kereszten egészen elhagyatottá lett: „a vizek torkomig hatoltak, körülvett a mélység, hínár borítja fejemet” (Jón 2,6). A kereszten arra épített, amit imájában megélt, egyedül és egyedüliként van jelen az Atya számára, de vállára nehezedett a mi eltávolodásunk tragédiája is: nem ismerte Atyja jövőre vonatkozó pontos gondolatát. Így egyszerre lett kereszthalála imádság és megváltás, a magára vállalt elhagyatottság istendicséret, a hit által, az élet liturgiájában.

Jézus elítélésének vádja az volt, hogy „Isten fiává tette magát” (Jn 19,7). Vagyis a Jézus istenségéről szóló hit nem egy kései, Jézus utáni felismerés, hanem földi életében általa kimondott és a tanítványok által is már megfogalmazott állítás: „Te valóban Isten Fia vagy” (Mt 14,33). A mai evangélium is tanúsítja, a tanítványok hitében ott derengett ez a hitvallás, és éppen elveszettségük tapasztalatában mondták ki.

A Jézus sokféle közelségétől megérintett, de beteljesedésre vágyó Egyháznak tehát szüntelenül ismételnie kell ezeket a szavakat, életével, döntéseivel és imájával, mert ez létének, működésének, jövőjének alapja, belépése az Atya országába, ahol Isten önmagáról adott kinyilatkoztatását befogadva, már a Fiú mellé állva imádhatjuk az Atyát. Ezért imádkozzuk a Hiszekegyet, mielőtt megkezdenénk az Úr Krisztus szent áldozatának jelenvalóvá tételét, megújítását.

Magyar Kurír