A Valentin-napi szokás kötődése Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez

Kultúra – 2023. február 2., csütörtök | 19:20

A Franknói Vilmos-díjjal kitüntetett Schmatovich János, a Győri Hittudományi Főiskola biblikusteológia-tanára, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának egyetemi magántanára tanulmányát olvashatják a Valentin-nap és Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepének kapcsolatáról.

I. A püspök élettörténete

Valentinus püspök a Róma közelében található Terni város tiszteletre méltó egyházi vezetője volt. Lelkipásztori munkássága során szeretettel ápolta súlyos beteg híveit is. Rendelkezett a „beteggyógyítás karizmájával” is (vö. 1Kor 12,30). Egy alkalommal meggyógyította a római filozófus, Kráton kérésére annak beteg leányát, majd a filozófus házanépével együtt áttért a krisztusi hitre, elhagyva a pogány világ isteneit. A városvezető fia is tanúságot tett arról, hogy ő is keresztény. Az akkoriban dívott keresztényellenes, kereszténységet üldöző „ideológia” nevében a végrehajtó „politikai” hatalom – melyet a városvezető képviselt – halálra ítélte és kivégeztette Valentinus püspököt (†Kr. u. 280). A szentéletű püspök tisztelete fennmaradt az Egyházban, és február 14-én emlékeztek meg róla. Később aztán névünnepén életre kelt egy szokás, amely őt a szerelem érzésvilágához, a jegyességhez és házassághoz kapcsolta. Mi ennek a szokásnak a történeti háttere szentünk életében? Ha földi élete nem is, de az egyházi hagyomány segít az eligazodásban. A választ a Valentin-nap Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez kötődő összefüggésében találjuk meg. 

II. Az „Úr bemutatása” ünnepének liturgiatörténete

1. „Mária tisztulásának ünnepe” (Purificatio Beatae Mariae Virginis)

Már Kr. u. 5. században mind Jeruzsálemben, mind Rómában ünnepelni kezdték „Mária tisztulásának” bibliai eseményét (Lk 2,22–24), jóllehet Mária mindenkor bűn nélkül élt, és nem volt szüksége semmiféle tisztulásra. De Szűz Mária és Szent József betartották az ószövetségi szertartástörvény előírását, mely kettős volt: a tisztulási áldozat bemutatása (Lev 12,6–8) és az elsőszülöttség esetében a kiváltásához előírt díj megfizetése (Kiv 13,2.12).

Mária és József a gyermek Jézussal megjelennek a jeruzsálemi templomtér Nikánor nevű kapujánál, a „nők udvarának” keleti oldalán, ahol az áldozópap tisztának mondta ki Máriát, aki mindig is az volt. De a szülésnél történt vérveszteség (Istenhez tartozó dolog) miatt méltatlanná vált a közösségi istentiszteleten való részvételre. A szülést követő vérveszteség miatt életereje csökkent, és ugyanezen az alapon gyakorlatilag mindaddig elválasztódott Jahvétól, az élet forrásától, amíg a korábbi épsége helyre nem állt. Mária és József a megtisztulás kinyilvánításakor a szegények áldozatát nyújtják a papnak: egy pár galambfiókát (egészen elégő és engesztelő áldozatul).

Az elsőszülöttek kiváltásának díja öt ezüstsékel volt. „Minden elsőszülött az Úré” (Kiv 13,2; Lk 2,23), azért az Istennek kellett szentelni. Az ember elsőszülöttét pénzzel kellett kiváltani Izrael fiai közül (Kiv 13,12). Amióta a mózesi törvénykönyv papi hagyománya Lévi törzséből való és Mózes testvérének, Áron családjának adta meg a tisztséget, hogy az Isten színe előtti papi szolgálatot vállaljanak, úgy tekintették a papi osztályt, mint helyettes áldozatot Izrael elsőszülött fiaiért. A Számok könyve szerint (3,11–13) a leviták is az elsőszülöttek helyett vannak az Úrnak szentelve. A papok végeztek mindent, ami az oltárokkal és az áldozatokkal volt kapcsolatban, amint azok a közönséges, világi szférából átkerültek a szent helyre.

A váltságdíj megfizetését bárhol, bármely papnál megtehették. Lukács (2,22–24) külön nem említi meg a váltságdíj fizetését. Ő Jézus életére már a kereszthalál és a feltámadás távlatából tekintett vissza, s látta benne megvalósulni az áldozati Bárány sorsát. Ha az állat elsőszülöttét nem váltották meg, fel kellett áldozni, le kellett ölni (Kiv 13,13). Jézus áldozattá vált, tehát áldozata helyettesítette a váltságdíjat. Szűz Mária azt hozza a templomba, aki a népét fogja megtisztítani, s aki, mint bűntelen, az egész emberiséget szabaddá teszi a bűn okozta adósság rabsága alól, aki behelyettesítő szenvedésével és halálával „elviszi” a mi vétkeinket. Az irgalmas Isten éppen „Jézus kedvéért” adja meg bűneink bocsánatát a tökéletes bánatban és a szentgyónásban.

2. „Urunk bemutatásának ünnepe” (Praesentatio Domini)

Mivel a gyermek Jézust szülei a jeruzsálemi templomban bemutatták az Úrnak (Lk 2,22), vagy „Istennek szentelték”, neki átnyújtották, vagy tán áldozatul felajánlották, innen kapta az ünnep az „Úr bemutatásának” nevét. Isten ajándékát az embereknek, a mennyből alászállott és megtestesült Isten Fiát, akit Mária szolgálóleányként elfogadott, ő visszaadja a mennyei Atyának, az egy örök Istennek. A bemutatásnál megmutatkozik Szűz Mária alázata. Mária mint az Úrnak szolgálója, egyúttal a hajadon szegény Szűz, aki amit kapott, sohasem fordíthatja a maga dicsőítésére. Mária átnyújtja Istennek a Fiút: ő Istennel szemben tiszta nyitottság és szegénység, Szűz és Anya maradt. A felajánlás az áldozatbemutatás legmagasabb reálszimbolikus formája. A felajánlás valójában a keresztáldozatban megy végbe, ahol Mária mint az Egyház reálszimbóluma együttműködik. Szűz Mária az Egyház mintaképe. Mária az „új templom”, mert benne az Isten lakást vett. Személyében ő „Sion leánya”, akit Szofoniás próféta előre jelez: „Ne félj, Sion (ti. a jeruzsálemi templomhegy közössége – S. J.)! Az Úr, a te Istened, közötted van, (...) megszabadít (...), szeretetével újjáéleszt” (Szof 3,16–17).

3. „A találkozás ünnepe” (gör. hypopante)

Ennek a „máriás templomnak” keretén belül sor kerül az idős és jámbor Simeonnal való találkozásra (Lk 2,25–40). Amikor a gyermek Jézust Szűz Mária és Szent József bemutatta a templomban, ő ezáltal látszólag csupán az ószövetségi törvényt teljesítette, voltaképpen azonban hívő népével találkozott. Ennek a jelenetnek az alapján nevezi a keleti keresztény (pravoszláv, ortodox) Egyház az ünnepet: „a mi Urunk és Istenünk és Üdvözítő Jézus Krisztusunk találkozása Simeonnal”. Ő testesíti meg az ószövetségi jámborság ideálját, aki a Messiás közeli adventi eljövetelében él (Lk 2,25–35).

Az agg Simeon Szűz Máriától karjába veszi a gyermeket, és hálaadó, dicsőítő éneket mond felette (Lk 2,28–32). Az idős próféta a Szentlélek ihletésére felismeri az újszülöttben a várva várt Messiást, majd megvallja, hogy a várakozás idejét felváltja az ígéretek beteljesedésének korszaka. Az Isten a maga részéről előkészítette Izraelben Izrael számára a messiási üdvösség várását, ami Jézusban elközelített (közel jött; vö. Mk 1,15). Ez az üdvösség most már univerzális: a pogány népek nem csupán szemlélői, hanem a maguk módján ők is részesednek belőle (vö. Lk 3,6: „meglátja minden test Isten üdvösségét”). Az Ószövetség hitén élő hitközösség az a hely, ahol Isten dicsőséges világossága megjelenik és ahol az üdvösség valóra válik. Csak a szövetségi hűséget állhatatosan őrző Izrael közvetítésével lehet üdvössége a pogányoknak. Ezért magasztalja Istent a már kész üdvösségért.

Ezután Simeon prófétai szót mond Máriának (Lk 2,33–35): a gyermek ellenmondásnak kitett jel lesz, és Mária lelkét tőr járja át. Mint Fájdalmas Anya, Mária is részt vesz Fiának szenvedésében. Szűz Mária a templomban a Fiút visszaadta az Istennek, és ott áll majd a kereszt alatt, amikor a Fiú önként, az Atya iránti engedelmességből és emberek iránti szeretetből átadja magát az üdvösségszerző Isten akaratának (Jn 19,25–27).

4. Az ünnepi szertatás rendje az Egyház hagyományában

Az „Úr bemutatásának” ünnepét Jeruzsálemben a keresztények már a Kr. u. 5. században az epifánia, más néven vízkereszt – tehát január 6. – után a 40. napon, február 14-én ülték meg körmenet megtartásával. Ugyanebben az időben Rómában is megünnepelhették ugyanezt. Rómában a körmenet a pogány engesztelő körmenet helyébe lépett, és a Santa Maria Maggiore nevű Mária-templomhoz vezetett. Kr. u. 1000 körül, az ezredforduló tájékán, Galliában (ma Franciaország) a gyertyás fényprocessziót megelőzte a gyertyák megáldása. A fényszimbolika adta az ünnep népies „gyertyaszentelő” nevét.

A keleti keresztény Egyházban az „Úr találkozásának” ünnepét a tizenkét főünnep közé sorolják. Az apokrif Jakab-evangélium alapján Simeont gyakran főpapként ábrázolják, aki fogadja Mária karján „lelkünk vigasságát, az Úristen szent Fiát” (lásd Hozsanna, 164. ének). A bizánci rítusban a vesperás (esti dicséret) során himnuszt énekeltek, amit némi változtatással a római rítusban is átvettek, ott körmeneti énekként szerepelt. A szöveg így hangzik: „Ékesítsd otthonodat, Sion, és fogadd Krisztust, a Királyt; karold át Máriát, mennyeknek kapuját, mert ő a kerubok trónjához hasonlóan megjelenik. Ő hordozza a dicsőség Királyát. A Szűz a fényes felhő, aki testében hordozza még a hajnalcsillag megjelenése előtt született Fiát.” Az antifóna, melyet latin kezdőszavai alapján „Adorna thalamum” („Ékesítd csarnokod”) címmel emlegetnek, ma már nincs benne a misekönyvben, de a Graduale Romanum (lépcsőének-gyűjtemény) megőrizte, és ezért a fénykörmenetnél is énekelhető. Itt egy menyegzői énekről van szó: az Egyház mint menyasszony felékesíti a nászszobát, -csarnokot, és a Vőlegénye elé indul. A tipológiai (rá jellemző) kijelentések Máriával kapcsolatban úgy mutatják be őt mint új templomot, új Siont, Isten sajátos jelenlétét. A Jelenések könyve a hívek és Uruk eszkatologikus egységét szintén menyegzői képben mutatja be: „a szent város, az új Jeruzsálem olyan volt, mint a vőlegényének felékesített menyasszony” (Jel 21,3). A keresztény hívő az Egyházban, Mária magatartásában találkozik Krisztussal, mert miként Simeonnak, úgy a hívőnek is az Egyházon keresztül helyezik kezébe az eucharisztikus Krisztust.

5. A Valentin-napi szokás katolikus-keresztény háttere

A középkorban különösen a menyasszonyok és a vőlegények tisztelték Szent Valentinust. Ma ezen a napon az emberek örömmel ajándékoznak egymásnak virágot. Ez a Valentinus-napi római katolikus, keresztény gyökerekkel bíró szokás a kivándorolt európaiak révén átkerült Észak-Amerikába, majd onnan „visszatért” hozzánk, de már elvilágiasított, sőt üzleti színezetben. Miért éppen Valentinus napján terjedt el ez a kedves szokás? Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe és Szent Valentinus február 14-i emléknapja között van egy elfeledett összefüggés, ahol az „Adorna thalamum” antifóna különös szerepet játszik. Eredetileg Mária tisztulásának ünnepét február 14-én, negyven nappal vízkereszt után ülték meg. Amikor aztán bevezették, hogy Jézus Krisztus születését december 25-én ünnepeljük, a tisztulás és bemutatás ünneplése átkerült február 2-ra. Megmaradt azonban annak emlékezete, hogy február 14-hez, Szent Valentinus napjához hozzátartozott a (bibliai) „Vőlegény érkezésének” témája. Így alakulhatott ki február 14-én, a mártír és az itáliai Terni város szent püspökének emléknapján a jegyesek és a jó házasság vonatkozásában a nevéhez fűződő patronátus gondolata, amihez viszont szentünk élettörténetében semmiféle támpont nincs. Így áll minden szeretetadomány mögött, amely kiváltja a hálát a szeretet ajándékáért, a feltétlen igenlése és az elfogadása annak, amit a minket szerető Isten egyszülött Fiában felénk kimondott. 

Szerző: Prof. em. Dr. Schmatovich János

Fotó: PxHere

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria