Varia Theologica 13.

A konferencia és a kötet alcímének is a 104. zsoltárból vett mondatot választottuk: „Egész életemben az Úrnak énekelek, zsoltárokkal dicsérem, amíg csak vagyok.” A zsoltározó istendicséret – ha a legkorábban keletkezett zsoltárokat is számba vesszük – közel háromezer év óta folyamatosan hangzik. A zsoltárokat énekelve tanult meg imádkozni a hívő ember az Ószövetségben; a zsoltárokat imádkozták Jézus, az apostolok és az első Krisztus-követők; a zsoltárokat imádkozza immár kétezer éve az egész Egyház a szent liturgiában; a zsoltárokat imádkozzák az egész Egyházért és a világért a papok és a szerzetesek a napi zsolozsmát végezve a nap huszonnégy órájának különböző szakaszaiban. A zsoltárimádság azonban

nemcsak a szent kezdettel, a két-háromezer éves múlttal és történelemmel, a zsoltározók nemzedékeinek hosszú-hosszú sorával köt össze bennünket, hanem egymással is a jelenben. Ma is a zsoltárokat énekli, imádkozza a katolikus, az ortodox, a protestáns Krisztus-követő, de a hívő zsidó ember is.

Ha a Zsoltárok könyve ennyire átszövi a hívő ember személyes és Isten népe közösségi életét, s ha ilyen különleges erővel köti össze a hívőket egymással, akkor illő és üdvös, hogy a teológiai reflexiónak is kiemelkedő tárgya legyen.

A konferencián elhangzott előadások nyomán készült tanulmányok az Egyház szentírási imakönyvének teológiai és lelki gazdagságát igyekeznek feltárni, amikor biblikus, patrisztikus, erkölcsteológiai, liturgiatörténeti, liturgiateológiai és lelkiségteológiai megközelítésekben gondolkodnak a zsoltárokról, illetve tágasabb kitekintést is tesznek az imádság vallásfilozófiai és dogmatikai értelmezésének területén. A konferenciakötet tudatosan kapcsolódik a tradícióhoz: felidézi és egyben folytatja azt a reflexiót, amelyet az egyházatyák kezdtek el a zsoltárokhoz írott kommentárjaikban.

Szent Ambrus az Enarrationes in Psalmos című művében a zsoltárokat a „szenvedélyek okozta sebek gyógyszerének”, a „lelkek közös gyakorló iskolájának”, az „erényekért vívott harc küzdőterének”, s mintegy az „egész Szentírás kompendiumának” tekinti. A konferenciakötet tanulmányait olvasva igazolva érezhetjük a milánói püspök szavait. Megerősítik és kifejtik Szent Ambrus alapgondolatait, hogy a Zsoltárok könyve a Biblia igazi kompendiuma Krisztussal a középpontban;

a félelmeivel, szomorúságaival és sötétségeivel küzdő lélek gyógyító terápiája; a bűnbánat és az erények begyakorlásának iskolája; valóságos lelki patika; a rendezetlenségeivel és belső hasadásaival szembesülő lélek harmóniáját helyreállító imádság; ima, mely a zsoltározót a Szentlélek jól felhangolt hangszerévé teszi.

Ha figyelmesen olvassuk a tanulmányokat, akkor talán arra is ösztönzést kapunk, hogy ne csak személyes lelkiéletünk gazdagításáért imádkozzuk buzgón a zsoltárokat, hanem lelkivezetői és lelkipásztori szolgálatunkban is bátran használjuk őket, teológiai munkánkban pedig bátran merítsünk belőlük, tanulva az egyházatyák roppant gazdag szellemi örökségéből. Ebből az örökségből adnak ízelítőt a keleti és a nyugati tradíció jeles képviselőinek – Alexandriai Kelemen, Órigenész, Athanasziosz, Ágoston – a zsoltárokat magyarázó munkáit értelmező írások, ahogy a római szertartású és a bizánci rítusú zsolozsma teológiáját bemutató tanulmányok is.

A kötet arra is ráirányíthatja figyelmünket, hogy az ima, kiváltképpen az Egyház imája, a teológiai reflexió kitüntetett tárgya és forrása kell hogy maradjon mindig. A „keresztény teológia” névre méltó értelmi reflexió imádságból fakad, imába vezet, és valamiképpen mindig az ima közegében tartózkodik; szerves része annak a szellemi hódolatnak, a „logiké latreiának”, melyre Szent Pál apostol hív (Róm 12,1).

Szent Ambrusnak a zsoltárimádkozásra hívó ihletett szavaival szólva ajánljuk e kötetet kedves olvasóink figyelmébe azzal a reménységgel, hogy a benne foglalt írások hasznos segítséget nyújtanak a zsoltárok világának felfedezéséhez és elmélyült imádkozásuk vágyának megszületéséhez. „Mi van tehát kedvesebb a zsoltárnál? Szépen mondja ezért maga Dávid: »Dicsérjétek – kezdi –, mert jó a zsoltár, Istenünknek kedves és szépséges a dicséret« (Ps 146,1). S valóban a zsoltár a nép áldása, Isten dicsőítése, a nép istendicsérete, mindenki tetszésnyilvánítása, valamennyiünk közös nyelve, az Egyház hangja, a hit zengő megvallása, a parancshoz való teljes ragaszkodás, a szabadság öröme, a gyönyörűség hangos kiáltása, az örvendezés visszhangja.

A haragot mérsékli, az aggodalmat eltávoztatja, a rosszkedvtől felüdít. Éjjeli fegyver, nappali tanító; pajzs a félelemben; ünnep a szentségben; a nyugalom képe; a béke és az egyetértés záloga, a különböző és eltérő hangokból egyetlen dalt szólaltat meg a lanton. Napkeltétől napnyugtáig hangzik a zsoltár.”

Szerző: Puskás Attila

Magyar Kurír