Vető Miklós: Isten és ember

A kötetben korábbi tanulmányaiból olvashatunk, és néhány új esszét is, mint amilyen az Isten filozófiai megközelítése és a Ki az ember? című dolgozata.

Vető Miklós szerint a Fiú „legmélyebb” megaláztatásában történő megdicsőülése Isten minden változás, belső vagy külső átalakulás fölötti tökéletes uralmát fejezi ki. Ez az uralom Isten sérthetetlenségének biztonságán alapszik. Az isteni létező soha nem szűnhet meg annak lenni, aki Ő: Istennek. Ugyanakkor a „Legmagasabb” lemond az elérhetetlenség minden privilégiumáról, nem zárkózik el, és nem teszi magát hozzáférhetetlenné a maga tökéletességében. Magához hívja a teremtményeket, hogy emelkedjenek fel Hozzá. A Fiúisten „megszüntethetetlen” isteni mivolta teszi lehetővé számára, hogy leereszkedjék, maga is emberré váljon, s emberi mivoltában engedje magához közel, sorstársaiként fogadja el az embereket. Ugyanakkor végtelen jósága az, ami mintegy arra „kényszeríti”, hogy ténylegesen magára öltse a bűnös ember állapotát. S ami még ennél is több, hogy

irgalmassága és jósága révén „az általa megmentettek és új életre keltettek is megmaradhatnak önmaguknak, nem kell elveszíteniük önazonosságukat”.

Krisztus azáltal menti meg az embereket, hogy „maradéktalanul magára veszi a bűnös ember állapotát”, az ember helyébe lép, és elfogadja, hogy Isten az embernek tulajdonítsa az ő „érdemeit”. Kölcsönös hasonulás történik tehát itt Isten és ember között. Krisztus, az Ige emberré válik, miközben az ember, az egyházatyák kifejezésével élve, „megistenül”.

A magasságos Isten fogalmát elemezve a szerző kifejti: a magasság nemcsak Isten elérhetetlenségét, tőlünk való elválasztottságát jelzi, hanem azt is kifejezi, ami Őt a velünk való azonosulásra, a sorsunkban történő részvételre, az értünk vállalt és szeretetből fakadó önfeláldozásra indítja. „Az Isten szíve az emberek üdvét óhajtja.

A magasságos Isten azt akarja, hogy az emberek is a Paradicsomban, az Égben éljenek, mert tudja, hogy csak a felemeltetés és az ebből fakadó biztonság által nyílhatnak meg a szeretetre.”

Ahelyett, hogy „eltaposná vagy magában feloldaná őket”, Isten az embereket önmagához, saját magasába emeli. Az emberek csak így lehetnek vele együtt és osztozhatnak a jelenlétében. Isten magassága nem a féltékeny és megközelíthetetlen elzárkózás fensége, hanem újabb magasságok eleven forrása.

Vető Miklós többek között vizsgálja Friedrich Wilhelm Joseph Schelling (1775–1854) német filozófus munkásságát is, kiemelve, hogyan jelenik meg nála Isten egyetlensége. Schellingnél Isten „nem egy általában vett Isten, hanem a meghatározott Isten: nem a lehetséges Isten, hanem a tényleges…” A kötet szerzője rávilágít: a kései Schelling gondolkodásában megjelenő egész istenkép problematikája az Isten és az Ő léte közötti ki nem bontott kapcsolatra épül. Amikor Schelling elutasítja az „egyetlen” nyilatkozatként való használatát, megjegyzi, hogy kimondva az „Isten” szót egyben az „egyetlenségre is gondolunk”. Felidézi az ószövetségi szavakat, Zakariás próféta töprengéseit az egyedüli Jahvéról és az ő egyedüli nevéről. Az Írás kihangsúlyozza az egyedüli Név egyedülálló szentségét, és Schelling is egyetért azzal, hogy Isten mint Isten egyetlen. „Egyetlenség és istenség tökéletesen lefedik egymást. Lehetnek ugyan hamis istenek az igaz Isten mellett, de az igaz Isten Egy, egyetlensége pedig istenségéből következik” – összegzi Vető Miklós Schelling véleményét.

Isten és a rossz kérdéskörét elemezve a kötet szerzője emlékeztet: már a görög mitológia egyik legismertebb, tragikus sorsú hősnője, Élektra is így kiáltott fel: akivel rosszat tettek, maga is gonosszá válik. Denis Diderot francia materialista filozófus és író szerint a bűnözők gonoszságát balsorsuk magyarázza. Vető Miklós viszont vallja: nincs okunk arra, hogy általános szabálynak tekintsük a fizikai fájdalom és az erkölcsi leépülés okozati kapcsolatát. A legtöbb vallás éppen hogy a szenvedés megtisztító erejét hangsúlyozza. Érdemesebb lenne Simone Weil nyomán a sorscsapás és balsors jelenségéről beszélni, ahol a fizikai fájdalmak és a mások megvetése megmérgezik és elemésztik a szívet. „Ha Krisztussal szemben vétkeztek anélkül, hogy Ő bűnös lett volna, az emberek nem menekülhetnek a következmények, a rosszal való beszennyeződés elől. A rossz, akár a penge hegyével, akár a markolatával sújt le, egyformán lealacsonyít…” – írja Simone Weil. Vető hozzáteszi: egy kevésbé rejtett és időszerűbb összefüggés is van a fizikai és az erkölcsi rossz között: „az igazolt erőszak elkövetőjét megrázza az általa okozott szenvedés kegyetlen látványa, az ártatlan áldozatot pedig befeketíti az igazságtalan erőszak, amit elszenved.” Így vagy úgy, minden vallás a kiengesztelődés, a megbékélés eszköze, a vallásfilozófiának pedig a kiengesztelődés aktusát kell megfejtenie.

Vető Miklós tanulmányait a régi fordításokat felhasználva a könyv szerkesztője, Mezei Balázs ültette át magyarra, dolgozta át a jelen kiadás számára. Az utószót is ő írta, kiemelve: Vető „nem volt tomista, még csak augusztiniánus gondolkodó sem; noha olvasta, kevéssé használta a patrisztikát. Annál többet az újkori misztikát, a német klasszikus filozófiát, illetve a kortárs vallási gondolkodókat.” Mindezen túllépve Vető Miklós teljesen újszerű gondolkodást körvonalazott, amelyet újdonságfilozófiának nevezhetünk, kulcsszava a „megújító újdonság”.

Vető Miklós: Isten és ember
Szent István Társulat, 2021

Szerző: Bodnár Dániel

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír