Vissza akart találni a világhoz – II. János Pál egy hittanár szemével

– Beszélgettem egyszer egy régi iskolatársammal, aki azzal a kijelentéssel lepett meg II. János Pálról, hogy hiába halt meg, neki már mindig ő marad a pápája, számára ő volt „a” pápa. Úgy éreztem, ezzel sokak érzéseit fogalmazta meg, sőt talán egyenesen egy egész nemzedék meghatározó élményét közvetítette egy több mint 25 éven át hivatalban levő egyházfőről, aki az állandóságot képviselte. Önnek milyen személyes emlékei vannak II. János Pál pápáról, és hogyan gondol vissza rá?

– A nagymamám szerette, nagyra becsülte, és 1991-ben kivitt a pogányi reptérre a miséjére, amikor Pécsre látogatott. Én akkor még gyerek voltam, de úgy emlékszem, azt már akkor is értettem, hogy történelmi esemény résztvevői vagyunk. Később aztán sok minden, amit tett, amit képviselt, erősen hatott rám, és ma úgy látom, az identitásomat meghatározó értékeknek szerzett érvényt nagy meggyőzőerővel. Nagyon szerettem például, hogy sokat utazott, ami korábban egyáltalán nem volt jellemző; hogy elment olyan helyekre, ahová korábban senki sem. Ez összefüggött az ökumenikus elkötelezettségével is. Közösséget keresett az egész világgal, minden vallás híveivel, és ezzel arra tanított, hogy ítélkezés helyett közel kell menni ahhoz, aki különbözik tőlünk, tisztelettel kell közeledni hozzá, és párbeszédet kell kezdeményezni vele. Hányszor kért bocsánatot évszázados bűnökért! Ez is olyasmi volt, amivel az alázatát, nyitottságát, békevágyát fejezte ki. Meggyőződésem, hogy olyan „hídember” volt, aki nélkül Ferenc pápává választása is elképzelhetetlen lett volna.

– Ha tanítania kellene a munkásságát, és nem elsősorban adatokat szeretne átadni róla, hanem a személyiségét, a művét, egy összképet, hogyan tenné?

– Mindenképpen interaktív óra lenne, dramatikus elemekkel. Hogy a gyerekek belehelyezkedhessenek abba a korba, történelmi helyzetbe, hogy jobban megértsék Nyugat és Kelet viszonyát, meg azt a szép ívet, amelyet II. János Pál negyedszázada jelentett. Leginkább azt a szelíd határozottságot próbálnám közvetíteni, amely a II. vatikáni zsinat szellemének képviseletében jellemezte őt.

– Az Ön szemében „minek a pápája” volt leginkább? Milyen döntései, tettei, szavai jellemezték a legemlékezetesebben? Milyen karakterjegyei voltak a legerősebbek?

– „Az Egyház útja az ember” – számomra ez a mondata meghatározó. Én ugyanis úgy értelmezem az emberre hivatkozást, mint az esendőség beismerését. Annak megvallását, hogy még a pápa sem tévedhetetlen. Hibázhat, és ha hibázott, jóváteheti, bocsánatot kérhet. Egy hittanórán annak a megértetése is fontos, hogy minden döntésnek megvannak a következményei, hogy soha semmi sem fekete-fehér. Kritizálni egyszerű, de mindig törekedni kellene arra is, hogy bizonyos döntések mögött meglássuk a szándékot, az értékek melletti kiállást. A természetes családtervezésre és a mesterséges megtermékenyítés elutasítására utalok, amelyek sokak számára teremtettek nehéz körülményeket. Mert az, hogy az Egyház útja az ember, azt is jelenti, hogy mindig érzékenyen kell reagálnia az ember voltunkból következő nyűgökre, fájdalmakra, megakadásokra.

– Minek tulajdonítja II. János Pál óriási népszerűségét, mindmáig eleven legendáját? Mi tehette különösen kedveltté a fiatalok körében?

– Modernnek hatott, és jól használta a médiát. Az egyházi nyitottság, a kapcsolatkeresés megszemélyesítője volt; a megértésvágyé, az akár évszázados traumákra való érzékeny reagálásé. Vissza akart találni a világhoz; mindazokhoz, akik bármilyen okból elidegenedtek az Egyháztól. Ne felejtsük el, hogy ez még nem az internet kora! Sokak számára volt meghatározó egy-egy fotó a biztatóan mosolygó, megnyerő pápáról. És fiatalok millióinak jelentett életre szóló élményt az ifjúsági világtalálkozókon részt venni, amelyeknek ő volt az elindítója.

Az elődei által kijelölt célokat követve azért dolgozott, hogy a katolikus közösség a szerető Istennel való találkozás kapuja legyen. Nem csupán reformokra törekedett, hanem az egyházi élet megújítására, a teológia elmélyítésére is. Úgy akarta előadni a tanításokat, hogy a kor követelményeinek megfeleljenek, és igyekezett megszabadítani az Egyházat mindentől, ami már elévült, hogy ezáltal valódi mivoltára találhasson.

Minden fiatal vágya az, hogy valami progresszívhez, fiataloshoz, dinamikushoz, megújulóhoz és modernhez kapcsolódjon. Valakihez, aki érti a problémáit, képes megérinteni a lelkét, és hozzásegíteni a fejlődéshez. Az ökumenének e téren is jelentősége volt. Azt az élmény adta, hogy az isteni értékeket megélve és közvetítve közösségben lehetünk az egész világgal. Értékeink meg nem alkuvó képviseletére, bátor kiállásra tanít a példája mindmáig.

– Mint teológust milyen karakterűnek látja? Egyáltalán mennyire tekinthető „teológus pápának”, a teológia tudós művelőjének?

– Egyáltalán nem úgy gondolok rá, mint egy könyvtárába visszahúzódó tudósra, noha persze nagy tudású volt. Az Egyháznak és rendelkezéseinek az életről kell szólnia, amely lüktető, folyton változó valóság. Ő kilépett a világba, hogy megvalósítsa a teológiáját.

– Miért lehetett számára annyira fontos a test teológiája?

– A fiatalokért való aggódása, szükségleteik megértése fejeződött ki benne. „Az Egyház útja az ember” – ez a mondata itt is visszacseng. Ez a szexuális forradalom következményeivel való szembenézést is jelentette számára, hiszen emberi mivoltunknak része a testiségünk is, és csak visszaüthet, ha megpróbáljuk lehasítani róla. Ösztöneink, vágyaink, megéléseink, hibáink és tévedéseink is mi vagyunk, ezért nem tekinthetünk magunkra egészen szabad lényekként. De hogy rabszolgákká se váljunk, abban éppen az az egyházi kanalizáció segíthet, amely képes mederben tartani a szexualitásunkat, míg gátak nélkül pusztító erővé is válhat.

– Hogyan hatott II. János Pál az utókorra, és miként van jelen ma?

– Ferenc pápa szerintem akár a III. János Pál nevet is felvehette volna, annyira az ő művét folytatja, teljesíti be. Mindkettőjükre jellemző a társadalmi igazságtalanságok, a szegénység és a kiszolgáltatottság elleni küzdelem, a harmadik világ felkarolása, az Európa-központúság elutasítása, az egymástól nagyon távoleső világok, helyzetek és nézetek közötti közvetítés. Vagyis jobban jelen sem lehetne a mai Egyházban és világban, amit ő jelentett.

– Azért azt említsük meg, hogy korszerűségét és „lazaságát”, sportosságát ellenpontozta teológiai konzervativizmusa és – részben lengyelségéből adódóan – a hagyományos katolicizmus jegyeit viselő irányvonala. 

– A kommunista tömbből jött, ez is meghatározó volt. Meg kellett tanulnia a reálpolitikát. Mérsékelt volt, de következetes. Ha egy egész világ figyel, nagyon vigyáznod kell, mit mondasz, mit lépsz. De azon a hosszú távon, amelyet ő pápaként megtett, jól látható, milyen eltökélten képviselte ugyanazt, és alakította a világegyházat a maga elképzelései szerint.

– Sokat énekeltük tőle, mert Sillye Jenő megzenésítette, hogy „A világnak Krisztus kell. A világnak kellesz te is, mivel Krisztushoz tartozol.”

– Sok út vezet Istenhez, de hitünk szerint mind Jézus Krisztuson keresztül. Számomra megnyugtató a tudat, hogy ő mindenkinek az Istene. Hosszú az út hozzá, és tarthatja ugyan valaki karakteresebbnek a muszlimokat, békésebbnek a buddhistákat, II. János Pál óta már az ökumené jegyében, a kölcsönös megértés és a világbéke vágya jegyében tekintünk a különböző hitű, de egyaránt a boldogságot kereső emberekre. Mert ő olyan pápa volt, aki soha nem azt kereste, ami elválaszt, hanem ami összeköt.

Fotó: Merényi Zita

Kiss Péter/Magyar Kurír

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2020. május 17-i számában jelent meg.