Fény a romok között – Összefoglaló a Rimini Meeting ötödik napjáról

Kitekintő – 2019. augusztus 23., péntek | 15:08

Negyvenedik alkalommal rendezik meg az olasz tengerparti városban a Rimini Meetinget. Idén is a helyszínről tudósít Varga János atya, a bécsi Pázmáneum rektora. Az ötödik napról, augusztus 22-ről szóló beszámolóját olvashatják.

A találkozó idén kiemelten foglalkozik Venezuelával is. Az olaszokat és a meeting szervezőit különös szimpátia köti ehhez a néphez. Venezuela a világ egyik legszegényebb országa, ahol a lakosság 87 százaléka teljes szegénységben él, és hatalmas az államadósság. Marinellys Tremamunno Venezuela – az újrakezdés képessége című dokumentumfilmjének bemutatóján elhangzott: „Venezuela elsüllyed a nyomorban, de a legfőbb szegénység a remény hiánya.”

A találkozó zenei szignálja, amely naponta többször is felhangzik, arról az albumról való, amelyet venezuelai zenészek készítettek az olasz Itaca kiadó megrendelésére. Az együttes, amely a Munka és ember elnevezésű alapítvány segítségével működik, szintén vendége a találkozónak: csütörtök este adtak nagy sikerű koncertet. A munkáról énekelnek, mert a venezuelaiak munka közben gyakran énekelnek. E dalokból a nép minden nehézsége ellenére árad az életöröm és a remény, mert a muzsika, mint a munka is, a szeretetből fakad – vallják.

Andrea Monda, a L’Osservatore Romano nyolc hónapja hivatalban lévő új lapigazgatója és Alberto Savorana, a Comunione e Liberazione (CL) mozgalom szóvivője folytatott kötetlen pódiumbeszélgetést a meeting ötödik napjának délelőttjén. A Szentszék napilapjának igazgatója kinevezéséig hittant oktatott. 2018 nagyböjtjében tanítványai írták Ferenc pápa Colosseum-beli keresztútjának szövegét. A kérdésre, hogy hogyan változott meg az élete attól, hogy akire tisztelettel nézett, kihívást támasztott elé, azt válaszolta: „Nem tartottam magam alkalmasnak, és erősen vívódtam, de arra jutottam, hogy nem lehet nemet mondani, ha Ferenc pápa engem választ.

Savorana abból kiindulva, hogy

meg kell keresztelkedni a valóságban, mert a valóság az a közeg, amely segít az utunkat járni,

idézte Jean Guittont: „észszerű az, aki a saját értelmét alárendeli a tapasztalatnak. Ez szabadíthat meg például az előítéletektől is. Mit gondolsz erről?” Monda így válaszolt: „amint a keresztségben elmerülünk, azaz meghalunk, hogy újjászülessünk, az értelemmel is így kell lennie, hogy ragaszkodjon a valósághoz, a dolgok igazságához.” A meeting mottójával kapcsolatban a lapigazgató elmondta, hogy számára sokat jelent ez az idézet. Azt is, hogy a végső dolgok, a végcélunk felé irányítjuk a figyelmünket, arra koncentrálunk. Azzá válunk, amit nézünk. Fáradságosan kell nevelni a látásmódunkat. Figyelni, fixálni a tekintetünket. Csodás szó ez, fixálni valakit, valamit, de nem negatív értelemben. Észre kell venni a kicsi csodákat, nézni, inni őket a tekintetünkkel, mert azok adják meg a lehetőségét, hogy csodálkozzunk.

Végül a sajtószóvivő Luigi Giussanitól és Ferenc pápától idézett.

A sajátos cél egy újságíró küldetésében a nyitás kell hogy legyen: szavak és szavak között, vagy a szótagokban, amennyire csak lehet, megnyitni egy teret, ahogyan ablakot nyitnak a jó levegőnek, az igaz értelemnek;

megteremteni a lehetőségét, hogy a dolgok valódi értelme felismerhetőbb és elfogadhatóbb legyen. Az újságíró létrehoz egy helyet a jelenvaló legigazabb megmutatására” – fogalmaz Luigi Giussani. „A kimondott szavak igazságát gyümölcseiről tudjuk felismerni; abból, hogy vitákat keltenek, megosztást okoznak, rezignációt váltanak ki, vagy ehelyett lelkiismeretes és érett utánagondolást, építő párbeszédet, gyümölcsöző tevékenységet – olvashatjuk Ferenc pápa üzenetében, amelyet a tömegtájékoztatás 52. világnapjára adott ki. – A hamisság elleni legjobb ellenszert nem stratégiák, hanem a személyek jelentik, olyan emberek, akik mentesek a mohóságtól, és ezért készek meghallgatni, és az őszinte párbeszéd erőfeszítésein keresztül segítik, hogy napvilágra kerüljön az igazság. Személyek, akik a jó vonzásában készek a felelős nyelvhasználatra.”

Az Aleppo – Fény a romok között című kerekasztal-beszélgetésen George Abou Khazen, a szíriai város apostoli vikáriusa a remény sok jeléről beszélt. Felidézte: az iszlámban nincs örökbefogadás, ám mivel nagyon sok az árva gyermek, ő javasolta, hogy vezessék be, ami bizonyos feltételekkel, törvényi szabályozással meg is történt. Többek között elmondta:

tanúságtételünk által jönnek rá, kik vagyunk, és hogy sok közös pont van. Hitbéli kérdésekben, tanításban nem érdemes fáradozni, ezek olyanok, mint két párhuzamos világ: nincs közös pontjuk. De az emberség, a család, a béke és még sok téma közös.”

A tapasztalat az, hogy az erőszak hívei nemcsak a keresztények és a muszlimok között rontották meg a kapcsolatot, hanem muszlimok és muszlimok között, apák és fiak között is.

Videón kapcsolódott be a beszélgetésbe Mahmoud Akkam aleppói főmufti, aki a helyi ferences központból beszélt, feje fölött a San Damianó-i kereszt győzelmes Krisztusa látszott. Akkam elmondta: „az extremizmus betegség, nemcsak vallási értelemben, hanem a humanizmus szintjén is. A szélsőségesség ellentéte a moderáltság, keresni az igazság megvalósítását, az igazságosság alapján mindenkinek megadni a jogait, az értelmet egészséges módon használni. Az extremizmus nemcsak az iszlámra, hanem minden vallásra, az egész emberiségre veszélyes” – hangsúlyozta.

Firas Lutfi ferences, az aleppói ferences gondozóközpont vezetője elmondta: „A romok között emberek laknak, főleg nők és gyerekek.

Mind a ferencesek, mind az Egyház előtt két lehetőség volt: bezárkózni, mivel úgysem tudunk mit tenni ennyi baj közepette, s kint mindenki muszlim; a másik, hogy menjünk, segítsünk, mint az irgalmas szamaritánus.

Többet kapunk, mint amit adunk: emberséget, sokszor szenvedéssel teli emberséget, ami azonnali beavatkozást igényel. Tanuljuk a türelem kitartását és az üzenetet, hogy mindannyian testvérek vagyunk. A rossz, a baj közelebb hoz minket egymáshoz, megerősíti, hogy valóban testvérek vagyunk a vallási és egyéb eltérések ellenére. Döntsétek el magatok, hogy jobb-e bezárkózni a kis világunkba, vagy érdemes-e kockáztatni, hogy növekedjünk emberségünkben, lelkünk békességében” – zárta beszédét Firas Lutfi ferences.

Binan Kayyali, az aleppói ferences gondozóközpont pszichológusnője, aki művészetterápiával segíti a rászoruló gyermekeket, és komoly eredményeket ért el ezen a téren, elmondta: a háború évek alatt kialakult struktúrákat semmisített meg, testi és lelki értelemben egyaránt pusztító volt, a gondolkodásmód sérült hosszú távon az ott élőkben; a személyiségük, az ambícióik, a remény veszett el. Zárásként elhangzott: „A békét építeni mindennapos feladat. Jó volt hallani keresztény és muszlim embereket, akik egy csöpp szeretetet juttatnak a szenvedés szír tengerébe.”

A csütörtök esti színházi előadás az a világon már sok helyütt bemutatott monodráma volt, amely Adrien Candiard Pierre és Mohamed című könyvéből készült. A történet Pierre Claverie Algériában működő katolikus püspök és a húszéves Mohamed Bouchikhi muszlim fiúról szól, akiket együtt öltek meg 1996-ban. Egy barátság, ami tanúságtétellé vált, mert megmutatja a leglényegesebb igazságot, hogy a termékenység gyökere ott van az egyszerű ragaszkodásban ahhoz, amit igaznak és hitelesnek ismerünk meg, és ez – mint ebben az esetben is – két vallás közötti párbeszéddé válhat.

Fotó: Varga János

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria