A betegség mint ajándék – Öt éve hunyt el Francis George bíboros

Kitekintő – 2020. április 17., péntek | 16:34

A szenvedést nem lehet megérteni – elfogadni viszont igen. Sokunknak ebben az élethelyzetben a legnagyobb segítséget a példaképek nyújtják, ezért elevenítjük fel a 2015. április 17-én elhunyt Francis George bíboros, Chicago egykori érseke rendkívüli életútját. A főpásztor egészségi állapota miatt egész életében korlátok között élt, emiatt szavai a mostani helyzetben különösen aktuálisak.

Francis Eugene George élete úgy kezdődött, ahogyan a klasszikus papi élettörténetek: hívő katolikus szülők gyermekeként született 1937-ben Chicagóban, és már kora gyermekkorában részesült a papi hivatás kegyelmében. A papsághoz vezető út azonban már kevésbé megszokott módon alakult: Francis tizenhárom éves volt, amikor áldozatul esett a járványos gyermekbénulásnak. Négy hónapot töltött kórházban, ebből hosszabb időt vastüdőben fekve, és arra is kevés esély volt, hogy újra lábra álljon, nemhogy sikeres felvételit tegyen a chicagói érsekség kisszemináriumában.

Bár mankók és járógép segítségével Francis lábra állt, és a felvételi is sikerült, rövid időn belül közölték vele, hogy mozgáskorlátozottsága miatt nem szeretnék őt papi pályán látni. Az elbocsátott fiatalembert érdekes módon éppen egy misszionárius szerzetesrend, a Szeplőtelen Szűz Missziós Oblátusai vette fel növendékei sorába, pappá 1963-ban szentelték. Tudományos fokozatot szerzett teológiából és filozófiából, neves egyházi intézményekben tanított, rendjének több évig generálishelyettese is volt. E feladatkörben sokszor látogatta a világ válságrégióiban működő szerzetestársait. 1987-ben tért vissza az Egyesült Államokba. II. János Pál pápa 1990-ben a Washington állambeli Yakima püspökévé nevezte ki, főként szegény mexikói és kelet-európai vendégmunkásokból álló közösségét öt és fél éven át szolgálta. 1996-ban az oregoni Portland érseke lett. Új székhelyén azonban mindössze tíz hónapot töltött, chicagói hivatalát 1997. május 7-én vette át. Érsekségének tizenhét évét intenzív evangelizációs tevékenység jellemezte, 2008-tól az Egyesült Államok püspöki konferenciájának elnöki tisztjét is betöltötte.

Chicago az Amerikai Egyesült Államok katolikusainak fontos központja. A pasztoráció bonyolultsága és számos hivatali nehézség mellett 2006-tól újabb kihívás nehezítette a bíboros munkáját: súlyos daganatos betegsége. 2014 őszén még köszönthette utódát, Blase Cupich érseket, majd 2015 januárjában bejelentette, hogy gyógyulásáról lemondtak az orvosok. 2015. április 17-én hunyt el.

Az elmúlt években sokan gondolkodtak rajta, mi volt George bíboros titka, hogy törékeny külseje, vékony hangja és hadaró beszéde ellenére mindig lenyűgözte, akikkel kapcsolatba került, legyenek azok különféle társadalmi helyzetű hívek, püspök- és paptársak, vallástalan politikusok vagy éppen a madridi katolikus ifjúsági világtalálkozóra összegyűlt fiatalok. Hogyan vált igazi misszionárius lelkipásztorrá, holott mozgáskorlátozottsága miatt inkább a tudományos életben szeretett volna érvényesülni?

A bíboros nagy hatásának magyarázatát leginkább a szenvedéshez való hozzáállásában kereshetjük: ahogyan George Weigel katolikus újságíró is rávilágít, Francis George úgy élt együtt az állandó testi szenvedéssel, hogy azt képes volt Krisztus keresztjének fényében szemlélni. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy George bíborost ne érintették volna érzékenyen életének mélypontjai. A Chicago Magazine-nak 2003-ban adott interjúja szerint mozgássérültségének gondolatával eleve nehezen birkózott meg a megbetegedéséig aktív közösségi életet élő és sportoló kamaszként – még hite is csorbát szenvedett. Rendkívül megviselte az is, amikor a kisszemináriumból elbocsátották. Francis George tehát már egészen fiatalon megismerkedett a lét korlátaival, de ez inkább kreatív megoldások keresésére sarkallta, és arra, hogy kitartson Istenbe vetett bizalma mellett. „Ha elesek, majd felsegítenek, és megyünk tovább” – jellemezte humorosan mozgássérültségét.

Anselm Grün bencés szerzetes szerint ha hiányainkat elismerjük, megtapasztaljuk Isten segítségét, hiszen a hiány által érintkezésbe kerülhetünk tulajdonképpeni lényünkkel. Egy betegség is sarkallhat minket arra, hogy Isten felé, valódi célunk felé fussunk. George bíboros ezt a következőképpen fogalmazta meg:

„Képes vagy tevékeny életet élni betegségekkel is. Akár egy betegség is lehet ajándék a maga módján. A gyermekbénulás összpontosít, hogy vannak dolgok, amiket meg tudsz tenni, és vannak, amiket nem. Meg kell tanulnod például, hogy olimpiai futó már nem lehetsz, de annyi minden más még igen.”

Ugyanez az összpontosítás jellemezte George bíboros rákkal való küzdelmét is. Anselm Grün szerint néhány ember gyógyíthatatlan betegsége által egyre átlátszóbbá válik lelke eredeti és hamisítatlan fénye számára. A gyógyíthatatlan betegségnek önmagában nincs értelme, de értelmet adhatunk a betegség fellépésének a szellem ellenhatalmával, amire képesek vagyunk. Francis George bíboros így emelte magát Isten hiteles képviselőjévé. Nem süppedt önsajnálatba, kreatív megoldásokat keresett, szenvedését pedig Krisztus keresztjének fényében szemlélte.

Fotó: Catholic New World; Chicago Tribune

Benke Zsuzsa/Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria