A boszniai katolikus egyház története dióhéjban

Kitekintő – 2015. június 5., péntek | 17:22

Ferenc pápa június 6-án, szombaton Szarajevóba, Bosznia-Hercegovina fővárosába látogat. A Vatikáni Rádió ennek kapcsán készített történeti áttekintést a katolikus egyházáról.


Szent Szív-bazilika, Szarajevó

A kezdet az apostolutódok kora

A katolikus egyház története Bosznia-Hercegovinában egészen az apostolutódok idejére nyúlik vissza. Krisztus evangéliumának első hirdetői a déli dalmát és az észak-pannóniai városokból érkeztek, amint azt templomok, bazilikák, temetők számos régészeti lelete igazolja. Ezt a kora keresztény kultúrát tette tönkre a gótok, a hunok és a szlávok pusztítása. A Krisztus-hitre jutott szlávok és köztük a délszláv horvátok itteni megtelepedésével kezdődött meg aztán a térség lassú, de folyamatos kereszténnyé válása, mely századokon át tartott. A misszionáriusok a környező római és a déli horvát városokból érkeztek, köztük Szent Cirill és Metód tanítványai meghatározó szerepet játszottak az evangelizációs munkában a szláv nyelvnek a liturgiába való bevezetésével.

A középkor: a „bosnyák keresztény” egyház születése

A mai Bosznia területén a helyi egyház nem tartott kellő mélységű kapcsolatokat a környező térségek keresztény központjaival, így fejlődése nem szervesült az akkori egyetemes egyház testébe. Következésképpen olyan sajátosságai alakultak ki, sokszor politikai megfontolások nyomán, melyek gyanússá tették a helyi egyházat Róma és a környező egyházi centrumok előtt, amelyek nem egyszer az eretnekség teológiai vádjával illeték. Ez a „másság” aztán katonai fellépéshez is vezetett. Ilyen sajnálatos mozzanatok nyomán különvált a helyi keresztény közösség egy latin, római katolikus egyházra és egy bosnyák „keresztény egyházra”, amelynek püspökét – szemben a római pápával – „gyjed”-nek hívták. (Nálunk az orosz „Gyed Maróz”, azaz Télapó kifejezésből ismerős a fogalom, melynek eredetében a nyelvek közös gyökere rejlik: abba, papa, pápa, apa, „apó”.)

Kelet és Nyugat eretnek mozgalmai együtt

Ez a vallási-egyházi kettősség a későbbiekben végzetesnek bizonyult a boszniai keresztény egyház számára, hiszen kölcsönös kapcsolatokat épített ki olyan európai heterodox (eretnek és féleretnek) mozgalmakkal, mint a katarok, az albiak és a bogumilok. A boszniai királyok támogatták ezt a sajátos, helyi jellegű „keresztény egyházat”, amíg az a király nemzeti függetlenségi törekvései mellé állt. A latin egyházzal szemben ellenségesen lépett fel, amely a tatárok 1242-es pusztításai nyomán arra kényszerült, hogy a boszniai katolikus püspök IV. Béla király támogatásával – aki maga is a dalmát partokra menekült a tatárok elől – elhagyja a térséget, és 1246-ban áthelyezze székhelyét Diakovárba.

A ferences misszió sikerei

A ferences és domonkos szerzetesek megérkezése a 13. században sokat enyhített a római katolikus egyház nehéz helyezetén. Különösen Szent Ferenc fiainak tevékenysége bizonyult áldásosnak, mert egyszerűségükkel és nyitottságukkal sikerült megszerezniük a kormányzók és a nép bizalmát is, aminek következtében sokan tértek át a boszniai keresztények közül a katolikus hitre. Jelentős fejlődés indult, ennek volt a jele a visokói új katolikus egyházmegye felállítása. Mindezt a reményteli fejlődést törte derékba az 1463-as esztendő, amikor az Ottomán Birodalom elfoglalta Boszniát.

Az ottomán uralom: az ország iszlamizálódása (1463–1878)

A 415 éven át tartó török uralom máig ható érvénnyel átalakította az országot társadalmi, politikai, gazdasági, kulturális és vallási szempontból egyaránt. Bár formálisan II. Mehmed török szultán (1442–1481) uralkodói rendelettel engedélyezte a ferencesek működését és védelmet ígért a gondozásukba vett katolikus híveknek, de a gyakorlatban ez a protekció nem sokat jelentett, hiszen a katolikus keresztények nagy számban vándoroltak ki Boszniából a szomszédos Horvátországba, az Osztrák Császárságba és a Magyar Királyságba. A helyi „keresztény egyház” tagjai pedig tömegesen tértek át az iszlám hitre. Megkönnyítette ezt a lépést számukra, hogy vallásilag, teológiailag „lebegtek”, bizonyos szempontból szinkretisták is voltak, és ezért áttérésük nem okozott nekik identitásválságot. Boszniaiak, bosnyákok voltak mindenekelőtt és a vallási hovatartozás csak alárendelt szerepet játszott. A hódítók az elnéptelenedett területekre ortodoxokat telepítettek be, a régi városokat „újraalapították”. Így például Szarajevó eredeti helyén, a vrhbosnai püspöki székhelyen kormányzóépületet, szerájt emeltek, amely egyúttal a nevét is adta a régi városnak: Szarajevó! A régi San Petar (Szent Péter)-katedrális romjaira pedig mecsetet építettek iszlám kulturális centrummal. Balićević püspök 1600-as vizitációja során mindössze kétszáz katolikus családot talált egy kicsi plébániával. A katolikus templom 1656-ban leégett, újjáépítették, de az 1672-es vizitáció már csak száz katolikus lelket regisztrált. Aztán ez a vizitációs lehetőség is megszűnik, a maroknyi katolikus hívő magára maradt. 1735-ben a Szentszék apostoli helynököt nevezett ki, 1768-ban pár pap visszatérhetettt Boszniába, jelesül Szarajevóba. Visszatelepedtek a ferencesek is és új kápolnát építettek, lassan megindult egy éledési folyamat. 1850-ben Szarajevó hivatalosan is Bosznia fővárosa lett, a katolikus püspök 1879-ben telepedett meg újból, több mint négyszáz év után.

Az Osztrák-Magyar Monarchia fennhatósága alatt (1878–1918)

Ekkor már egy új korszak vette kezdetét, amely nem direkt háborús hódítás eredménye, jóllehet a tervezett annexióból sajnos okkupáció lett. Az ottomán hatalom összeomlása után az Európai Nemzetek Kongresszusának berlini döntése nyomán Bosznia az Osztrák–Magyar Monarchia fennhatósága alá került. A többségében katolikus monarchia segítette a hiányzó egyházi struktúrát kiépíteni. XIII. Leó pápa az Ex hac Augusta bullájával 1881-ben megteremtette hozzá a szükséges kánonjogi keretet, amikor felállította Bosznia-Hercegovina új egyháztartományait Vrhbosna-Szarajevó érseki székhellyel, Banja Luka és Mostar szuffragáneus egyházmegyékkel. Intenzív egyházépítő munka kezdődött, az egyház buzgón nekifogott a lelkipásztori munkának és a nevelői, valamint karitatív tevékenységnek.

A két világháború közötti időszak (1918–1941)

Az első világháború véget vetett az osztrák–magyar fennhatóságnak és Bosznia a frissen formálódó, a délszlávokból létrehozott új nemzet, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság része lett. Ebben a helyzetben Bosznia nem volt önálló nemzetalkotó rész, és a katolikusok ebben a kettős kisebbségben igyekeztek helytállni, a katolikus sajtó, iskolák, társulatok és intézmények révén.

A II. világháború után

A második világháború után a jugoszláv kommunista államhatalom durván szétválasztotta az államot és az egyházat, melyet erőszakkal megfosztottak társadalmi intézményeitől és ennek következtében társadalmi jelenlététől. 1966-ban született egy diplomáciai megegyezés a jugoszláv kormány és a Szentszék között, mely az egyháznak tett némi engedmény jegyében valójában nem tudta elérni a szabad vallásgyakorlatot. Elég legyen csak a horvát mártír főpap, Boldog Alojzije Stepinac zágrábi szerepére és sorsára utalni.

Az utolsó háború: drága áron vett szabadság (1991–1995)

A Jugoszlávia mesterséges megteremtésével és annak titoista meghosszabbításával a sok nemzetiségű és sok felekezetű ország problémái nemhogy megoldódtak volna, hanem a benső ellenállás egyre erősödött, mígnem a kilencvenes évek elején teremtődött új, tekintély nélküli helyzetben nyílt konfliktusba került a hegemóniára igényt tartó szerb kommunista vezetés, szemben főként a horvátok törekvéseivel. Ebben az időszakban, II. János Pál pápa idején különösen is intenzív volt a Szentszék „külpolitikája”, amennyiben az érvényben lévő jugoszláv törvényekre hivatkozva bátorította a népszavazással történő akaratnyilvánítást az egyes tagországok részéről. A horvátoknak és aztán a boszniaiknak is igen nagy árat kellett fizetniük a deklarált és elsőként Németország és a Szentszék által elismert függetlenségükért. Amíg azonban a horvátok katonailag sikeresen ellenálltak és így kivívták függetlenségüket, addig a kisebb, elmaradottabb és a Nyugat által elhagyott Boszniát Szerbia egyszerűen maga alá gyűrte. A veszteségek óriásiak voltak. A majd egymilliós Szarajevóban a katolikus lakosság 530 ezerről – a háború négy éve alatt – 125 ezerre sorvadt. Kilenc papot, köztük három ferencest öltek meg és egy nővért. Kilencven katolikus templomot romboltak le, további 127-et súlyosan megrongáltak. Hat szerzeteskolostort romba döntöttek, 21-et megrongáltak. Felmérhetetlen az ország kulturális öröksége jelentős részének, például a világhírű mostari Öreg hídnak az elpusztítása. A daytoni békeegyezmény óta pontosan húsz év telt el, a romok jelentős részét eltakarították, de a lelki sebek sokkal lassabban gyógyulnak és sajnos sok esetben nem is lehet látni a megoldást, a kiutat, mert a jelenlegi politikai törékeny és nagyhatalmak vigyázta rendszer csak az élesebb konfliktusok elkerülését garantálja.

Ferenc pápa azért megy Európa ezen perifériájára, hogy tegye azt, amit oly sokszor mond és kér: közel menni az emberekhez, megérezni és megérteni szívüket. Ez szavak is nélkül is szolidaritás: „Ne félj, te kicsiny boszniai nyáj, én veled vagyok!”

Fotó: Prounione.wordpress.com

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria