A Nevelésügyi Kongregáció körlevele a konkrét, valóságos személyt állítja a középpontba

A dokumentumot Giuseppe Versaldi bíboros, a Katolikus Nevelésügyi Kongregáció prefektusa és Angelo Vincenzo Zani titkár írta alá a Vatikánban.

Az olasz eredetit ITT, az angol fordítást ITT olvashatják.

A Covid-19-vírus elterjedése alapvetően megváltoztatta az életünket, ahogy Ferenc pápa a március 27-i rendkívüli imanap alkalmával megállapította: „Félelem töltött el minket, és összezavarodtunk, miként az evangélium tanítványai a hirtelen kitört vad vihar láttán” – idézi a körlevél. Az egészségügyi nehézségekhez gazdasági és társadalmi problémák is társultak. Az egész világon megszenvedik a nevelési rendszerek a világjárványt, a közoktatás és az egyetemek szintjén egyaránt. Mindenütt gyors választ akartak adni távoktatással, a digitális platformok segítségével, amelynek a hatékonyságát behatárolta a nevelési és technikai lehetőségek jelentős egyenlőtlensége. A körlevél nemzetközi felmérésekre hivatkozik, mely szerint világszerte mintegy tízmillió gyermek nem fog hozzáférni az oktatáshoz a következő években, ami tovább növeli a már amúgy is meglévő nevelési különbözőségeket.

Ehhez hozzájárul azon katolikus iskolák és egyetemek nehéz helyzete, amelyeket állami támogatás hiányában a bezárás vagy a radikális leépítés veszélye fenyeget. A katolikus nevelési intézmények azonban a nehézségek ellenére továbbra is az Egyház és civil közösségek szolgálatában állnak.

A nevelés és a kapcsolat fontosságáról szól a körlevél második fejezete. A világ számos helyén okozott problémákat a távoktatás, jóllehet szükséges volt az adott kényszerhelyzetben. A nevelési környezet emberekből áll, akik egymással közvetlen kapcsolatot tartanak, a jelenlét nem egy járulékos összetevője a nevelési tevékenységnek. A távoktatás nem helyettesíti az oktatók és diákok közötti megosztást és párbeszédet, ami nélkülözhetetlen az egyén formálása és a valóság kritikus megértése érdekében. Az osztálytermekben és az előadókban a tanárok és diákok együtt fejlődnek, és közösen építik a kapcsolati identitásukat. Minden életkorban, de főként a gyermek-, kamasz- és fiatalfelnőtt-korban a pszichológiai-pedagógiai fejlődés folyamata és a kreativitás számára a másokkal való személyes találkozás nélkülözhetetlen. A tudományos kutatás és általában a nevelési tevékenység terén a személyes kapcsolatok adják azt a sajátos „helyet”, melyben a kutatás tudományágak fölötti és tudományágak közötti jellegéből adódóan ki lehet védeni a tudás megosztottságának és széttöredezettségének a veszélyeit. A személyes kapcsolatok ezenkívül segítik ezen ismeretek megnyitását a Kinyilatkoztatás fénye felé.

A Nevelésügyi Kongregáció körlevele kiemelten hangsúlyozza az oktatók-nevelők állandó továbbképzésének szükségességét, akik az elhúzódó világjárvány miatt bizonytalanságtól szenvednek. Értékes szolgálatukat folyamatos képzéssel kell támogatni, hogy válaszolni tudjanak mindig az idők jeleire, anélkül, hogy elveszítenék a hit, a kultúra és az élet közötti szintézist, ami alapvető követelmény a katolikus iskolák és egyetemek sajátos küldetésében. A tanárokra súlyos felelősség hárul, és elkötelezettségüknek valóságos, konkrét és befogadó cselekvéssé kell válnia.

Éppen ezért az embert kell a nevelési folyamat középpontjába állítani, a konkrét személyt az ő valóságos kapcsolataival, mely maga adja így az oktatási közösséget. Ennek a közösségnek nem lehet megfelelő színtere a képernyők közvetítette digitális világ. A konkrét és valóságos személy a nevelési folyamat szíve-lelke; az élet kimeríthetetlen forrása kapcsolati és közösségi jellege révén, mind az embertárs, mind az Isten irányában. A katolikus nevelés, ösztönzést merítve a valóság keresztény szemléletéből, a személy átfogó formálására törekszik, akinek hivatása a felelősséget vállaló élet és a mások iránti különleges szolidaritás.

Szükség van a keresztény antropológiával összhangban álló új nevelési módszerekre, melyek egyfelől hasznosítják az új technológia lehetőségeit, de főként figyelmesek mások hangjára. Időt szánnak a közös megfontolásra, a tervezésre és a megosztásra, értékelve mások személyes történetét, a történelem tanítását és az előző nemzedékek bölcsességét. A kapcsolatokban és a találkozás kultúrájában történő képzés folyamatában helye és értéke van a „közös háznak” valamennyi teremtménnyel együtt, hogy a szolidaritás közösségét teremtsük meg, hogy visszaszerezzük a teremtett világgal való békés harmóniát, és hogy ezt a világot a valódi testvériség terévé alakítsuk.

A jelenlegi helyzet feltétlenül megköveteli az egyre inkább közösségi jellegű nevelési szövetséget, mely az evangéliumból és az Egyház tanításából erőt merítve nagylelkűen és nyitott szinergiával terjeszti a találkozás hiteles kultúráját. Éppen ezért a katolikus iskolák és egyetemek hivatása arra szól, hogy képezzenek olyan embereket, akik készek a közösség szolgálatára, és akik tudják, hogy nagyobb dolog adni, mint kapni. A szolgálatra nevelés a társadalomban, a közjó javára mindnyájunkat arra hív, hogy egyesítsük erőinket egy széles körű nevelési szerződés által, ami kész érett személyeket nevelni, kész felülemelkedni a széttöredezettségen és az ellentmondásokon, hogy egy testvériesebb emberiség számára szője újra a kapcsolatok szövetét.

A világjárvány nyilvánvalóvá tette, hogy mindnyájan sebezhetők vagyunk; nevelési szövetségre és csapatjátékra van szükség, hogy megújítsuk az elkötelezettséget a nyitottabb és befogadóbb nevelésre, mely képes a türelmes meghallgatásra, az építő párbeszédre és a kölcsönös megértésre.

Forrás: Vatikáni Rádió; Educatio.va

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír
(vn)