A Római Kúria lelkigyakorlata Aricciában: Isten hívása meglepetésként ér minket

Kitekintő – 2020. március 3., kedd | 19:12

A hivatás olyan döntés, amely az egyén szívéből indul ki, nem olyasvalami, ami kollektív módon alakul ki. Erről beszélt Pietro Bovati a Római Kúria tagjainak március 2-án, hétfő délután a lelkigyakorlaton, amelyet Ferenc pápa a Vatikánból követ megfázása miatt.

Mit jelent elhivatottnak lenni? Mózes alakján keresztül magyarázta a jezsuita teológus a hivatás témáját hétfő délutáni elmélkedésében. Mózes pásztor volt, nem szolga. Nem tudatosul benne, hogy sógora nyája helyett Izrael népének pásztora lesz. A Szentírás olykor úgy mutatja be nekünk a meghívást, a hivatást, mint egy mesterségbeli váltást: egy anyagi természetű foglalkozásból spirituális lesz. Isten mindig igyekszik az embert egy magasabb életdimenzió felé terelni, ahol jobban odaadhatja magát, szolgálatára lehet testvéreinek. Életünk konkrét valóságában szólít meg bennünket egy magasabb cél felé, melyet csak Ő tud feltárni és beteljesíteni.

Mózes nem tudja, hova megy, és azt sem, hogy éppen egy szent hely felé tart, amikor felkelti kíváncsiságát a Hóreb hegyen lángoló csipkebokor. Nem sejti, mint jelent az égő, de a tűz által nem elemésztett bokor. Pietro Bovati megállapította: Az ismeret és a tudatosság hiánya elengedhetetlen alap ahhoz, hogy megértsük, mi is valójában az ő prófétai hivatása. Mindig Isten kinyilatkoztatása, nem egy világos öntudat, önmeghatározás. Nevén szólítja Mózest, és hívja őt, mire engedelmesen válaszol, megkezdve ezzel egy tudatos és engedelmes utat.

Isten hívása tehát egy emberi helyzetben, egy személyben jelenik meg, előkészület nélkül: olyan, mint egy meglepetés, egy váratlan esemény. Ilyen váratlan Dávid döntése is, aki lantjátékos volt, nem harcos, mégis megküzdött Góliáttal. Vagy Jeremiás, akit tapasztalatlan fiatalként Isten arra hívott, hogy a nemzetek prófétája legyen. A meglepetés Isten márkajelzése. Nem áll arányban egymással az, ami az emberek szemében helyesnek vagy szükségesnek tűnik, azzal, amit Isten választ közvetítőül üdvözítő művéhez.

A csipkebokorból érkezik Isten hangja. Ezt a jelet a Biblia nem magyarázza meg igazán, de Bovati atya szerint kétféleképpen értelmezhetjük. Egyrészt a bokor Mózes szimbolikus megjelenítése: egy ember, egy nyomorult valóság, amit eláraszt a tűz, az élő Isten kiváltságos jelképe. Ez az egyesülés ahelyett, hogy megsemmisítené a gyenge és esendő teremtményt, olyan életerővel tölti el, olyan feladatra teszi képessé, ami az ember számára lehetetlennek tűnik. Másfelől a csipkebokor Izrael népének szenvedő valósága, míg a tűz az egyiptomi elnyomó kegyetlen hatalma, ami azonban nem képes elpusztítani a törékeny, leigázott népet, mert Isten jelen van.

Az Újszövetségben már megmutatkozik az Urat követők hivatásának lelki jelentősége. Máté evangéliumában Jézus azt kérdi tanítványaitól: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (vö. Mt 16,13–20). Ezzel azt akarja kiemelni, hogy ő nem egy a sok próféta közül, hanem az egyetlen, a Fiú, a Messiás, a királyi esemény, nem pedig egy várakozás vagy egy előkészület. „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia” – feleli Péter. Ez a válasz nem a hús-vér valóságból, az emberi döntésekből ered, hanem az Atya kinyilatkoztatásából. Nem kollektív, hanem egyéni válasz. A hivatás mindig az egyén szívében születik meg, nem egy csoport jóváhagyása, amit közösen határoznak el, mint egy hullám, ami magával sodorja az egyént személyes, döntő felelősség nélkül. Péter is átalakul az Istenhez való csatlakozással. Nemcsak nevében, hanem lényegét tekintve is. Ő, a gyenge, a bizonytalan kősziklává változik, amin maga az egyház nyugszik. A hitben való szilárdság alapelve lesz, aki segít testvéreinek leküzdeni az ördög és az alvilág erőinek cselvetéseit.

Pietro Bovati második elmélkedése végén ezekkel a szavakkal fordult a Római Kúria tagjaihoz: Nekünk megadatott, hogy olyanok legyünk, mint Péter, de követnünk kell az Urat, tényleg követnünk kell őt a kínszenvedés és a kereszt útján. Imádkozzunk, kérjük a Szentlélek ajándékát, hogy valóban az Úr tanítványai legyünk. Mint ahogy a 63. zsoltárban énekeljük vágyakozva Isten után: „szereteted többet ér, mint az élet”, mert a vele való szeretetközösségben találjuk meg igazán boldogságunkat.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria