A sérült fiú, aki nem tudott Eucharisztia nélkül élni

Kitekintő – 2020. június 12., péntek | 20:33

Rohan Kemu június 4-én halt meg az indiai Uttanban, Mumbaitól délre, egy szerzetesnővérek által fenntartott szeretetházban. 18 éves volt, testi és szellemi fogyatékossággal élt. Életét az Eucharisztia iránti szeretet határozta meg, az őt ápoló nővérek szerint szent életet élt, az életszentség lengte körül halálát is.

A szeretetház elöljárója, Julie Pereira így emlékszik vissza: „Rohan tizenöt éven át, hároméves korától tizennyolc éves koráig ajándék volt számunkra. Megadta annak örömét és kegyelmét, hogy Jézus Testét érinthettük.”

Halála előtt húsz napon át folyamatosan lázas volt, Julie nővér éjjel-nappal a karjában tartotta, nem hagyta magára, nem tette be az ágyába: „Egy széken ültem, az ölemben volt, és az isteni irgalmasság rózsafüzérét imádkoztam. Azokban a pillanatokban éreztem Isten jelenlétét, és Jézusét, aki azt mondja nekem: »Én vagyok az. Az én testemet tartod; tedd ezt az én emlékezetemre; mindent, amit érte tettél, Jézusért tetted.« Rohan megtanított minket arra, hogy sok szenvedés közepette is lehet élni és felajánlani a szenvedést Krisztusnak. Megtanított arra, hogyan szemléljük Istent és hogyan imádkozzunk hozzá. Minél többet szenvedett, annál őszintébben imádkozott. Haláltusája alatt is imádkozni tanított.”

Godfrey Malu, az uttani Miasszonyunk-templom papja szerint „Rohant Isten még születése előtt kiválasztotta, hogy példája legyen a türelemnek, a kitartásnak, Isten szeretetének és irgalmának. Ha ránéztél, szíved megtelt együttérzéssel, de amikor láttad, hogy fizikai korlátai ellenére is mennyire tud lelkesedni, elszégyellted magad.”

Rohan születésétől kezdve disztóniában szenvedett, ami miatt a testben akaratlan izomösszehúzódások történnek, végtagmerevség alakul ki és ez nagy fájdalommal jár együtt. Rohan édesanyja meghalt, mikor a kisfiú hároméves volt. Apja idült alkoholista volt, kegyetlenül verte a fiát. Mivel nem törődött vele és mindennapos volt, hogy kínozta, bántotta, a falu lakói a szeretetházat fenntartó nővérekhez fordultak, hogy fogadják be Rohant.

Az elszenvedett kínzások hatására kezdetben olyan nagy félelem volt a gyermekben, hogy magába zárkózott, amikor a nővérek szóltak hozzá. A férfihangok rettegéssel töltötték el, apjára emlékeztették. Ha valaki felemelte a hangját, félelmet és bizonytalanságot érzett, de lassacskán aztán megtanulta szeretni az életet, egyre többet mosolygott.

Akkor volt a legboldogabb, amikor más gyerekekkel együtt elsőáldozó lehetett. Járt hittanórára, megértette, hogy Jézus a barátja, gondoskodik róla. Az Eucharisztia iránti szeretete oly nagy volt, hogy sírni kezdett, ha nem vitték el neki. Szerette a tévében a latin miséket, de még jobban szeretett személyesen részt venni a maráthi nyelvű miséken, ilyenkor egész testével és lelkével jelen volt. Pio atya és II. János Pál voltak a kedvenc szentjei, képeiket a párnája alatt tartotta. Érezte, hogy közbenjárnak érte, hogy enyhüljenek szenvedései.

Mosolya ragályos volt, az őt kezelő orvosokra is. Néhányan közülük a saját költségükön kezelték és műtötték meg, amikor szükség volt rá.

„Köszönöm Istennek Rohant, mert megtanított arra, mit jelent köszönetet mondani Istennek, amiért érdemeinken jóval felül eláraszt minket áldásaival. Élő példája volt annak, hogyan lehet továbbadni Jézus szeretetének üzenetét a fájdalmaink, szenvedéseink ellenére” – mondta Godfrey atya.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: AsiaNews.it

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria