A törékeny testek szépsége – Egy család, amely fogyatékkal élő gyerekeket fogad be

Kitekintő – 2021. december 3., péntek | 20:56

December 3-án, a fogyatékkal élők világnapján bemutatjuk az olasz Luca Rossót és feleségét, Laurát, akik a XXIII. János közösség tagjai, Assisiben élnek és két saját gyermekük mellett kilenc másikat, köztük több súlyos fogyatékkal élőt fogadtak családjukba.

Az Oreste Benzi atya által több mint ötven éve alapított XXIII. János közösség családi házaiban nincsenek ápolók, sem műszakok, hanem szülők vannak, akik befogadják a törékeny életeket. Ma már 241 ilyen házuk van világszerte.

Luca Russo a közelmúltban könyvet írt tapasztalataikról Quanta bellezza. Elogio dei corpi fragili e cultura della cura (Mennyi szépség! A törékeny testek dicsérete és a gondoskodás kultúrája) címmel.

Elmondja, hogy amikor a XXIII. János közösség családi házaiba fogadnak valakit, legyen kiskorú vagy felnőtt, mindig egy kérdést is nekik szegez. Van, hogy az érkező szeretne meghalni, végére érni a szenvedéseinek, a kudarcainak. A befogadó előtt két út áll. Az egyik: meghallgatni ezt a kiáltást, és elkísérni a halálba a befogadást kérőt, és mosni kezeit. A másik út bonyolultabb: aki a halálra vágyva kopogtat, az a fájdalom hatása alatt van, amit át kell élnie. Kiáltásában azonban benne van, hogy szeretne tartozni valahová, ám ezt eddig megtagadták tőle. Szeretne családban, egy apa és egy anya ölelésében élni. Az élete derűssé válna ezáltal, a sok tragikus történet, eltorzult teste ellenére.

A könyv címe is ezt fejezi ki: „Amikor a törékenység és az Egyház által mindig – és Ferenc pápa által most különösen – hirdetett gondoskodás kultúrája összetalálkozik, az nem vezethet máshová, mint ehhez a megállapításhoz: Mennyi szépség!”

Gyakran érkezik a közösségükhöz olyan kérés, hogy fogadják be azt, akit a társadalom kiselejtezett. Amikor a bíróságtól jelzik nekik, hogy valaki nehéz helyzetbe került, akkor az a feladatuk, hogy „amikor átlépi a házuk küszöbét, akkor az a problémás eset, az a bírósági ügy testet öltsön és a gyermekükké váljon. Hiteles és fontos kapcsolattá válik, mert a történetén túl, amit senki nem tud már kitörölni, az új családtag azzal a vággyal érkezik, hogy szeressék”.

A házaspárral együtt élnek az idős nagyszülők is, és egy volt fogvatartott, akit a börtönben ismertek meg, és aki a rehabilitációt követően a XXIII. János közösség önkéntese lett, segít a hétköznapi teendőkben. A család élete tele van a törékeny életek történetével. Az egyik közülük Giuseppino, aki öt éven át élt velük. Néhány napos korában meg kellett operálni, szülei nem tudták ellátni, és a kórházban hagyták, ott élt négy éven át. Nem látott, nem tudott járni, nem is lélegzett önállóan, mesterségesen táplálták. Luca egy interjúban elmondta, hogy amikor először a karjába fogta, érezte, hogy nincs értelme annak az akadémikus kérdésnek, vajon amit a karjában tart, az élet-e, vagy sem. Amikor közel került hozzá, érezte, hogy a szunnyadó élet is élet, még ha nagyon gyenge is. A karjában tartotta ezt a gyengeséget, a szemébe nézett, megrendítette, érezte egész élete súlyát. És a feleségével igent mondtak, hazavitték. Öt éven át, a haláláig gépekhez kötve élt a kisfiú Luca és Laura családjában, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy magukkal vigyék a tengerhez, a hegyekbe, vagy éppen Assisibe sétálni.

Luca hangsúlyozza, hogy ha a befogadás valódi kultúráját akarjuk megteremteni, mindig személyes kapcsolatba kell lépnünk a másik emberrel. Át kell lépni a leselejtezés kultúrájából a gondoskodás kultúrájába. És ez a találkozás által történhet meg. Ez teszi lehetővé, hogy ne ragadjunk le a fogyatékosságánál, vagy más esetben az általa elkövetett hibáknál. Megnézni a másik ember arcát, megszeretni őt – alapvető lépések ezek ahhoz, hogy befogadók legyünk, máskülönben megtorpanunk egy beteg, egy fogyatékkal élő ember előtt.

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás és fotó: Avvenire; Interris

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria