Az AS Roma kapusa is lehetett volna – Ferenc pápa pappá szentelte Samuelt

Mielőtt elhívást érzett volna a papságra, a foci világa ejtette rabul. Egy nappal a tizenhetedik születésnapja után hívták az AS Roma utánpótláscsapatába (Allievi Nazionali): „Második kapust kerestek. A szezon közepénél jártunk, de Andrea Stramaccioni azt mondta, leigazol. Tartalék lettem volna, de olyan emberekkel lettem volna együtt, akik idővel híressé válhatnak. Néhányan közülük már a Serie A bajnokságban játszottak” – mondta el a Vatican Insidernek Samuel, aki még mindig őrzi a faxot, amelyben a csapathoz hívták.

Élete nagy ajánlata volt ez, de legalábbis hatalmas dolog egy olyan fiúnak, akit a focibajnokságok ötéves kora óta a tévé elé szegeztek, aki Buffon mítoszának árnyékában nőtt fel, aki egész napokat töltött a pályán az Ostiamare csapatával. Mindenről lemondott a fociért: soha nem ivott, nem dohányzott, nem maradt ki szombat esténként, mert vasárnap meccs volt. Az a 2010. január 23-án érkezett levél megkoronázta volna addigi erőfeszítéseit, mégis nemet mondott.

Még nem érezte Isten hívását, bár mély hit is érlelődött benne gyermekkora óta a Neokatekumenális Út mozgalomban, ahová családjával együtt tartozott. Így indokolja döntését: „Arra gondoltam, hogy nem akarom azt az életet. Arra még annyira sem gondoltam, hogy pap legyek, dehogy! Ott duruzsolt azonban a fejemben a gondolat, hogy abban a pillanatban, amikor megszereztem, mégsem tett boldoggá az, amire annyira vágytam.”

Egy héttel azután, hogy visszautasította a Roma meghívását, találkozott egy vele egykorú lánnyal, akivel hasonló volt az értékrendszerük, összhangban voltak, egy éven át jártak. De a párkapcsolat sem tette boldoggá. Hogy lehetséges ez? – kérdezgette magában. Végül szakítottak: „Minden összeomlott, nem volt foci, nem volt barátnő… Vagyis én magam mondtam le róluk. Nem arról volt szó, hogy ha senkinek nem kellek, Jézushoz fordulok.”

Később érkezett a hívás: „Amikor először éreztem, hogy Isten kér tőlem valamit, vonaton ültem. Azokra a papokra gondoltam, akiket ismertem, szimpatikus emberekre, és azt gondoltam magamban: ők aztán valóban élvezik a keresztény életet. Ez király… de csak nem nekem is valami ilyesmit kellene csinálnom?” Aztán 2011-ben elment Düsseldorfba egy zarándoklatra a Neokatekumenális Út fiatal tagjaival együtt. Hivatástisztázó találkozó volt Kiko Argüellóval, a mozgalom alapítójával, aki azt kérte, hogy aki papi hivatást érez magában, álljon fel, és menjen oda hozzá a katedrára. Samuel már előtte, Rómában döntött: „Még be sem fejezte a mondatot, már az elsők között szaladtam oda. Az a szép benne, hogy mindez egy futballstadionban történt” – emlegeti vidáman.

Szülei támogatták a döntését. Voltak, akik arra intették, várjon még, hisz nemrég szakított csak a kedvesével, ő azonban folytatta az útját, belépett a Redemptoris Mater szemináriumba, ahol mintegy száz fiatallal együtt tanult: „Azonnal éreztem, hogy ez az a teljesség, ami hiányzott.” Még jobban érezte ezt a nyári két hónapos missziós utakon a szeminaristákkal: „Láttam a világot, és felnyílt a szemem. Voltam Észak-Ausztráliában az őslakosoknál, Ecuadorban, Indiában, egy leírhatatlanul szegény hindu városban.” Úgy érzi, hogy ebben az volt a legszebb, hogy az egész világot magába fogadta: kinyílt a világra.

A Redemptoris Mater szemináriumban az a szokás, hogy minden nyáron misszióba mennek a világba, öt év után pedig elszakadnak otthonról másfél-két évre. Őt Brazíliába küldték 2017-ben, és úgy érezte, megfordul vele a világ: „A Pápai Gergely Egyetem és a szüleim háza után teljesen egyedül voltam, a nyelvet sem ismertem. Ott kellett hagynom a szeretteimet, a családomat, a közösségemet, nem volt senki, akivel elengedhettem magam, mindenki portugálul beszélt. Amikor hazatelefonáltam, mondták, hogy imádkoznak értem. Oké, de itt ki segít nekem?”

Porto Seguróban lakott egy házban a bádogváros közepén, ahol a házakban nem volt fürdőszoba és konyha, tusolni és enni a szállásadójuknál tudtak. Ugyanakkor azt látta, hogy az evangélium örömhíre, ha csak pár szóval tudja is elmondani, megváltoztatja az emberek életét: volt, aki mégsem vált el, mások megbocsátottak egymásnak. Látta, hogy Isten teszi ezt, de az embereken keresztül.

Miután bejárta a világot, Róma egyik perifériáján szolgált diakónusként. Jóban van a fiatalokkal, szeretné megmutatni, hogy jó dolog kereszténynek lenni, a legjobb dolog a világon. Pappá szentelése előtt így beszélt a Vatikáni Rádiónak arról, mit jelent számára, hogy a pápa szenteli: „Fantasztikus dolog!... Nem mintha lényegi különbség lenne, hogy aki a fejedre teszi a kezét, az a pápa vagy egy püspök, de ő Róma püspöke, és én római vagyok, egyházmegyés, vagyis az, hogy a pápa teszi a kezét a fejemre a szenteléskor, a legjobb dolog, ami történhet. Olyan, mintha a világ legerősebb csapatában játszanék.”

„A szívünk hálával van tele Isten felé, amiért ezt cselekszi a családunkban – írták Samuel szülei, Simonetta és Roberto a Vatikáni Rádiónak, amelynek Roberto közelmúltbeli nyugdíjazásáig a munkatársa volt. – Meg akarjuk osztani veletek örömünket ezért a mérhetetlen ajándékért. Imádkozzatok Samuelért, hogy az Úr ajándékozzon neki életszentséget papi szolgálatában és buzgalmat, szeretetet az evangelizációban.”

Pappá szentelése után szívesen visszamenne a régi helyekre, de mindent Istenre bíz. Nem tartja magát példaképnek, de kortársainak ezt tanácsolná: „A legjobb döntések mindig radikálisak. Én mindig határozott döntéseket hoztam, nem azt mondtam, hogy rendben, próbáljuk ki… Ez minden helyzetben működik. Vagyis – ahogyan a pápa mondja – ne csak éldegéljünk, hanem vegyük kezünkbe az életünket.”

Fordította: Thullner Zsuzsa

Forrás és fotó: Vatican News; Vatican Insider

Magyar Kurír