Cantalamessa bíboros harmadik adventi beszéde (II. rész): Befogadni és világra szülni

A szónok idézte Csillagos Izsák középkori szerző tanítását: „Amit az isteni sugalmazású Szentírás az Anyaszentegyházról egyetemesen mond, azt Szűz Máriára egyedüli módon érti, és amit Szűz Máriáról mond, azt az Anyaszentegyházra egyetemlegesen érti. Végül minden hívő lélek, mint Isten Igéjének jegyese, Krisztus anyja, lánya és nővére, a maga módján hasonlóképpen szűz és termékeny. Istennek ugyanaz a Bölcsessége, amely az Atya Igéje, egyetemesen vonatkoztatja az Egyházra mindazt, amit különös módon Máriáról és egyénileg minden hívő lélekről mond.”

Az Egyházra vonatkoztatás tekintetében a teljesebb értelmezés, az úgynevezett sensus plenior szerint az „asszony” a Szentírásban az Egyházat jelzi, és így a „Jézus asszonytól született” megállapítás magában foglalja azt, hogy neki ma az Egyháztól kell megszületnie – szögezte le a Pápai Ház szónoka, majd ennek megvilágítására a Panagia (a gör. pan és hagia szavakból, jelentése: ’legszentebb, szentséges’) ortodox Mária-ikont értelmezte. Az Istenszülő ölén, mintha belülről kitörne, kidomborodik a gyermek Jézus, egy felnőtt méltóságával, aki magához vonzza az ikont szemlélő hívő lélek tekintetét, megelőzve az anyát. Ő ugyanis felemelt karokkal mintegy arra hív, hogy a Fiát szemléljük. Így kellene tennie az Egyháznak is.

Aki az Egyházra tekint, nem maradhat meg nála, hanem Jézust kell meglátnia.

Ez az Egyház önmagára vonatkozásának küzdelme, amelyre gyakran utalt a két utolsó pápa: XVI. Benedek és Ferenc pápa.

Raniero Cantalamessa irodalmi példát hozott, Franz Kafka Császári üzenet című novelláját, melyben egy haldokló király magához hívja egyik alattvalóját, és a fülébe súg egy üzenetet, melyet elismételtet vele, majd elbocsátja. A hírnök felemelt karral utat vág a tömegen. Oly könnyedén lép előre, mint bárki más. De a tömeg óriási, miként lakóhelyeik. Hogy repülne, ha szabad utat kaphatna! Ehelyett hiába fáradozik, továbbra is csak a belső palota szobáiban vergődik, ahonnan soha nem tud távozni. És még ha sikerülne is neki, küzdenie kéne, hogy lemenjen a lépcsőn. És ha sikerülne is, akkor még át kellene mennie az udvarokon, amelyeken túl ott van a második palotakör. Ha végre ki tudna rohanni az utolsó ajtón – de ez soha, de soha nem történhet meg –, ott van előtte a császárváros, a világ közepe, ahol törmelékhegyek halmozódtak fel. „Ott senki sem tehet egy lépést sem, még egy halálhírrel sem. Eközben te az ablaknál ülsz, és az üzenetről álmodozol, amikor leszáll az este.”

Nem nehéz felismerni a történetben Krisztust, aki mielőtt elhagyná ezt a világot, az Egyházra bíz egy üzenetet: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!” (Mk 16,15). Nem lehet nem gondolni arra a sok emberre, akik az ablaknál állnak, és anélkül, hogy tudnák, hogy egy olyan üzenetről álmodoznak, mint a hírnöké – mondta a szónok. – Minden lehetségest meg kell tennünk azért, hogy az Egyház ne legyen ily bonyolult, akadályokkal teli palota, hanem az üzenet szabadon és örömmel indulhasson útjára! Ne legyenek felekezeti válaszfalak, melyek feltartóztatják az üzenetet, ahogy ez a történelem során történt, amikor a körülményekhez alkalmazkodva berendezkedtek folyosókkal, lépcsőházakkal és termekkel, melyek aztán később nem feleltek meg az igényeknek.

Adventi elmélkedése záró részében a Pápai Ház szónoka arról beszélt, hogy Krisztusnak minden egyes lélekben meg kell születnie. Hitvalló Szent Maximusz szerint

Krisztus mindig misztikusan születik a lélekben, testet ölt a megváltottakban, miként őt egy szűz anya szülte meg.

Hogy miként lesz valaki Krisztus anyja, azt Jézus maga magyarázza el nekünk az evangéliumban: az Ige meghallgatása és annak gyakorlatba ültetése révén (vö. Lk 8,21). Tehát kettős a feladat, mint Mária esetében, aki először megfoganta a Fiát, majd megszülte.

Kétfajta befejezetlen anyaság vagy anyaságmegszakítás létezik. Az egyik az ősi és jól ismert abortusz: amikor valaki megfogan, de nem szüli meg az életet, mert időközben akár természetes okok miatt, akár emberi bűn miatt a magzat meghal. Egészen a közelmúltig ez volt az egyetlen ismert módja a befejezetlen anyaságnak. Ma egy másikat is ismerünk, amely éppen ellenkezőleg abban áll, hogy gyermeket szülnek anélkül, hogy megfogantak volna: ez történik a lombikban fogant és a nő méhébe helyezett gyermeknél, vagy a nő bérbe adott vagy esetleg térítés ellenében máshol fogant emberéletek kihordására kínált méhében. Ebben az esetben az, akit az asszony szül, nem tőle származik. Itt hiányzik ,amit Szent Ágoston Szűz Máriáról mond: „Előbb a szívben fogant, majd a testben.”

Sajnos lelki szinten is fennáll ez a két szomorú lehetőség. Aki megfoganja Jézust, anélkül, hogy megszülné, olyan, mint aki befogadja az Igét, anélkül, hogy gyakorlatba ültetné. Közben szeretne megtérni ebből a spirituális abortuszból, de rendre elfelejti azt, már félúton. Az ilyen lelkekről mondja Szent Jakab apostol, hogy „gyorsan megnézik magukat a tükörben, majd elmennek, elfelejtve, milyenek is voltak” (vö. Jak 1,23–24). Az, aki „megszüli” Krisztust, bár meg sem foganta, ugyan sok jót cselekszik, de nem a szívéből fakadóan, sem az Isten iránti szeretetből és helyes szándékból, hanem inkább megszokásból, képmutatásból, saját dicsőségét és saját érdekét keresve. Pedig a mi cselekedeteink csak akkor „jók”, ha szívből fakadnak, ha Isten szeretetéből és hitből fogantak, másképpen szólva, ha helyesek az indítékok.

A kapucinus szerzetes Szent Ferenc egyik találó gondolatát idézte: „Krisztus anyjai vagyunk, amikor szívünkben és testünkben hordozzuk őt az isteni szeretet, valamint a tiszta és őszinte lelkiismeret által; szent cselekedetekkel szüljük meg, amelyeknek példaként kell ragyogniuk mások előtt.”

Mi tehát akkor foganjuk meg Krisztust, amikor őszinte szívvel és megtisztított lelkiismerettel szeretjük őt, és akkor szüljük meg őt, amikor olyan szent cselekedeteket végzünk, amelyek kinyilatkoztatják őt a világnak, és dicsőítik  érte a mennyei Atyát (vö. Mt 5,16).

Szent Bonaventúra, továbbszőve a Szeráfi Atya e gondolatát, a gyermek Jézus öt ünnepéről szól kis írásában, melyek a fogantatás, a születés, a körülmetélés, a vízkereszt és a templomi bemutatás ünnepei. A szent elmagyarázza, hogyan kell lelkileg ünnepelni ezeket az ember életében. Szent Bonaventúra szerint a lélek akkor foganja meg Jézust, amikor addigi életével elégedetlen, de szent sugallatok ösztönzésére szent lelkesedésre gyullad, míg végül határozottan szakít régi szokásaival és hibáival. Ekkor lelkileg megtermékenyül a Szentlélek által, és megfoganja egy új élet célját. Íme, ekkor történik meg Krisztus fogantatása bennünk – tanítja Szent Bonaventúra. Fogantatása után a szívben megszületik Isten áldott Fia, amikor a lélek józan belátása, megfelelő tanácsok kérése, Isten segítségének kérése után azonnal nekifog megtenni szent céljait, melyek lassan megérlelődtek benne, csak addig halogatta megvalósítását, mert attól félt, hogy nem fog sikerülni. Egy dologhoz azonban ragaszkodnunk kell: az új élet szándékát késedelem nélkül át kell fordítanunk valami konkrétumra, változtatás révén, amely lehetőleg külsőleg és láthatóan is megjelenik az életünkben és szokásainkban. Ha a cél nem valósul meg, Jézus megfogan ugyan, de nem születik meg. Ez egy a sok spirituális abortusz közül; ha ez történik, a gyermek Jézus „második ünnepét”, a karácsonyt, soha nem fogjuk megünnepelni.

Befejezésül Raniero Cantalamessa kapucinus bíboros Dante Isteni színjátékának Máriát dicsérő paradicsomi énekét imádkozta: „Szűz Anya, leánya önnönfiadnak, minden teremtésnél alázatosabb és felségesebb, biztos célja az örök végzésnek! Te vagy az, aki az emberi természetet úgy megnemesítéd, hogy a Teremtője nem átallá teremtményévé lenni.

A te méhedben gerjedt föl a szeretet, melynek melegétől az örök békességben így felsarjadt ez a virág.

Te vagy itt nekünk a szeretet déli fáklyája, lenn pedig a halandók között te vagy a reménység élő forrása. Asszonyunk, te oly nagy vagy, s megteheted, hogy aki üdvösséget óhajt és nem hozzád folyamodik, annak óhajtása szárny nélkül akar repülni. A te jóságod nemcsak segít azon, aki azt kéri, hanem sokszor önként megelőzi a kérést. Benned egyesül az irgalom, benned a szánalom, benned a nagylelkűség, benned minden jóság, melyre teremtett lény képes.”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír