Cantalamessa bíboros második adventi beszéde: A Szentlélekben éljük istengyermekségünket

Elmélkedése kezdetén Cantalamessa atya az „ókeresztény feliratok királynőjére”, az Aberkiosz-feliratra utalt. Szent Aberkiosz, a frígiai Hieropolisz 200 körül meghalt püspökének görög nyelvű sírfelirata az üldözések korában rejtett nyelven mondja el hitét, páratlan frissességgel:

„A nevem Aberkiosz, s tanítványa vagyok a szent Pásztornak, aki nyáját hegyeken és dombokon legelteti, s oly nagy szeme van, hogy átlát mindenen. Ő tanított engem a hitre méltó írások ismeretére. Elküldött Rómába, hogy lássak egy birodalmat, s egy királynőt arany ruhában és arany cipőben. Egy népet láttam ott, ragyogó pecséttel. Szíria földjét is láttam, minden városát, s miután átkeltem az Eufráteszen, Niszibiszt is. Mindenütt találtam hozzám hasonlóan gondolkodókat; Pál volt a kísérőm. A hit vezetett engem mindenütt, bárhol jártam, eledelül egy rendkívül nagy, tiszta forrásból való hallal táplált, melyet egy tiszta szűz fogott; ezt adta a barátaimnak mindenütt ételül, kínálva hozzá vízzel kevert bort és kenyeret.”

A nagy szemű pásztor Jézus, a hitre méltó írások a Biblia, az arannyal átszőtt ruhájú királynő az Egyház, a ragyogó pecsét a keresztség, a kísérő Pál, az apostol; a hal Krisztust jelzi, a szűz Máriát, a kenyér és bor az Eucharisztiát. Róma királyi háza nem a császárvárosra, hanem az Egyház lelki központjára utal – értelmezte a feliratot a kapucinus szónok, akit a sírfelirat „frissessége és lelkesültsége” fogott meg, valamint Aberkiosz csodálattal eltelt tekintete, ahogy „a világban a hit szemével meglát egy másik világot”.

Ma is erre a szemléletre van szükségünk, hogy „az Egyházat belülről és fényben szemléljük” – mondta Raniero Cantalamessa. – Negyvenéves prédikációs zarándokutaim során a világban járva én is találkoztam ezzel az „új néppel”, amelyet a II. Vatikáni Zsinat „messiási népnek” nevez, és „melynek fője Krisztus, Isten gyermekeinek méltóságával és szabadságával felövezve, a szeretet új parancsolatának törvénye alatt, miközben Isten uralma felé halad” (vö LG 9). Maga a zsinat jelzi, hogy „az Egyház egyszerre szent és bűnös”, ahogy az egyházatyák is nevezték. Ez a kettőség, bűn és szentség jelen van nemcsak az Egyház egészében, hanem minden tagjában is.

Jogos tehát, hogy szomorkodjunk és sírjunk az Egyház bűnei miatt, de éppúgy jogos és köteles dolgunk, hogy örvendezzünk és lelkendezzünk szentsége és szépsége láttán.

Mi csak időnként választjuk ezt a második utat, amely napjainkban talán még nehezebb és még elhanyagoltabb.

A Pápai Ház szónoka felidézte a Galata-levél negyedik fejezet alapgondolatát: „Isten az idők teljességében elküldte Fiát, hogy elnyerjük a fogadott fiúságot”. Ennek próbája a tény, hogy Isten a szívünkbe árasztotta Fia Lelkét, aki kiáltja: „Abba, Atya” (vö Gal 4,4–6). Elmélkedjünk most erről szerepről, amelyet a Szentlélek tölt be fogadott fiúságunk elnyerésében, ahogy a Római levél 8. fejezete tanítja: „Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság Lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya! A Lélek maga tesz tanúságot lelkünkben, hogy Isten gyermekei vagyunk” (Róm 8,15–16). Ennek az új állapotnak a felfedezését szolgálják az Írások, az Isten Szava, de Pál apostol beszél egy „újabb tanúról”, a Szentlélekről, aki „segít megízlelni az Atyától nyert gyermekség édes ízét”.

Ennek kapcsán Szent Bonaventúra így ír a lélek Istenhez emelkedésének útjáról: „Ezt a titkos misztikus bölcsességet senki nem ismeri, csak aki befogadja, de senki nem fogadhatja be, hacsak nem kívánja, és senki nem kívánhatja, hacsak nem kapta meg a bensőjében a Szentlelket, akit Krisztus küldött a földre.” Más szavakkal,

vágyhatunk arra, hogy Isten gyermekeivé legyünk, de elnyerni azt csak a Szentlélek által tudjuk. A Lélek ugyanis maga tanúsítja, hogy Isten gyermekei vagyunk.

Nyilván ez „nem lehet valamiféle külső és jogi aktus, mint a természetes örökbefogadás” – fogalmazott a kapucinus szerzetes.

A nehézség abban áll, hogy ezt az istengyermeki állapotunkat többnyire „úgy fogadjuk be hittel, hogy közben nem mozdul meg semmi a bensőnkben: hisszük az elmével, de nem éljük át a szívünkkel!” Ebben segít a Szentlélek, akit megkaptunk ugyan a keresztségben, de továbbra is kérnünk kell. A Szentlélek „tanúsítja”, hogy Isten fiai vagyunk, de itt és most is tanúsítja, nemcsak akkor, amikor megkaptuk őt a keresztségben.

De hogyan segít nekünk ebben a Szentlélek? – vetette fel a kérdést a szónok. – Meg kell tisztíani az Atyáról alkotott képünket, mert őt sokszor szigorú úrnak képzeljük, aki szembeszáll földi vágyaink kielégítésével: Ezt nem szabad, azt sem! – mondja, mintha ellenezné a boldogságunkat. Saját lelkigyakorlatos tapasztalatára utalva Cantalamessa atya megemlítette, hogy a résztvevők sokszor tartanak a Miatyánk imádság „Legyen meg a te akaratod!” kérésétől. Ennek az lehet az oka, hogy öntudatlanul is a kellemetlen és fájdalmas dolgokat társítjuk Isten akaratához, ami áldozatot, lemondást követel, és ami – úgy tűnik – sérti a szabadságunkat. Mintha Isten ellene lenne minden ünnepnek, örömnek és tetszésnek! Ha ilyenkor látnánk lelkünk arculatát, bizony sötét, savanyú és keserű lenne: „Ha valóban nem lehet másként, akkor, na jó, legyen meg az ő akarata!” Nézzük meg, hogy mit csinál a Szentlélek, hogy kigyógyítson minket Ádám e szörnyű örökségéből! Valójában a keresztség és a megszentelő kegyelem minden eszközével egy másik istenarcot kezd felfedni előttünk, amelyet Jézus tárt fel az evangéliumokban róla, aki úgy szeret bennünket, hogy „a saját Fiát sem kímélte értünk”. Ez a tapasztalat óhatatlanul e kiáltásban tör ki: Abba! Atya! Mögötte ott áll az Isten gyermekének benső élménye, amelyet Pál apostol az említett római levélben így nevez: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31).

A Szentlélek az „imádság révén tesz ismételten csodát”, amely által megtapasztaljuk, hogy Isten fiai vagyunk. Ez az imádság a „Lélek belénk árasztott kegyelme” révén működik, és ez az „imádság örömhíre”. A hívő ember „Abba!” kiáltása jelzi, hogy aki bennünk imádkozik, az maga az Úr Jézus, a Lélek által. A Szentlélek ugyanis maga nem fordulhatna az Atyához ezzel a kiáltással, hiszen ő nem „született”, hanem csak „származik” az Atyától. Azonban megteszi ezt, mint az egyszülött Fiú Lelke, aki a tagokban folytatja a Fő imáját. A Lélek küldi a szívünkbe az istengyermekség érzését, aki nemcsak tudatja velünk, hanem meg is érezteti velünk istengyermeki állapotunkat. Néha egészen váratlanul és hirtelen érkezik ez a mély tapasztalat, és egészen különleges élménnyé lesz az úgynevezett „Lélekben való keresztség” esetében. Ezek az élmények megmutatják, hogy mit jelent valójában Isten atyasága, amikor a szív megrendül, és a lélek átéli az újjászületést.

Más esetekben Isten méltóságának és transzcendenciájának élménye kapcsolódik az Atya kinyilatkoztatásához. Nem véletlenül nem tudják a nagy szentek minden további nélkül végigimádkozni a Miatyánkot, mert az első szavaknál elragadtatásba esnek, mint például Sienai Szent Katalin. Ez az intenzív élmény általában nem tart sokáig, és a lélek visszatér a rendes kerékvágásba, amikor nem érez különösebbet az imádság során. A hívő ember „Abba!” kiáltása minél kevésbé teszi boldoggá magát az imádkozót, annál inkább boldogítja az Atyát, aki meghallgatja azt, mert tiszta hit és ráhagyatkozás van benne – mutatott rá  Cantalmessa atya az imádság egyik kevéssé ismert, de nagyon fontos szabályára. E titok megvilágítása érdekében a Pápai Ház szónoka Beethoven esetére utalt, aki süketen is folytatta a zeneszerzést és a vezénylést, anélkül, hogy egyetlen hangot is hallott volna belőle. Amikor így dirigálta a 9. szimfónia ősbemutatóját, a mű elhangzása után úgy fordították a mestert a közönség felé, nem hallotta a hatalmas éljenzést. Lám, miként a süketség sem oltja ki a zenében a dallamot, éppúgy a szárazság sem szünteti meg az imádságot, ha állhatatosan kitartunk benne – hangsúlyozta Cantalamessa atya, arra buzdítva a Római Kúria tagjait, hogy gondoljanak bizalommal az Atya érzéseire, hogy ő mekkora szeretettel fogadja a mi imádságainkat, amikor Atyánknak szólítjuk őt.

Beszéde záró részében a kapucinus szerzetes arról tanított, hogy mit üzen a Lélek az Egyháznak. Latakiai Ignác ortodox metropolita híressé vált szavait idézte, melyet 1968-ban, egy ökumenikus összejövetelen mondott: „Ha az Egyház Szentlélek nélkül van, akkor az Isten távoli, Krisztus a múltban marad, az evangélium halott betű, az Egyház puszta szervezet, a tekintély uralommá lesz, a küldetés propaganda, a kultusz csak felidézés, a keresztény cselekvés rabszolgák erkölcse. De a Szentlélekkel a kozmosz felemelkedik, és sóhajtva megszüli az országot, az ember a test ellen tusakodik, Krisztus jelen van, a küldetés pünkösd, a liturgia emlékezés és elővételezés, és átistenül az emberi cselekvés.”

Nagyon üdvös dolog az imádság előtt a csendes ráhangolódás a Szentlélek hullámhosszára, mert így élettel telik meg az imádság, és elevenné teszi az életünket.

A Szentlélek nem tesz új dolgokat, de újjá teszi a dolgokat. Nem ad új tanítást, sem új intézményeket, de megújít és éltet.”

Ahogy Szent XXIII. János pápa a zsinat céljáról beszélt: „A zsinatnak új pünkösdöt kellett megvalósítania, és éppen a pünkösd feladata, hogy megvalósítsa a zsinatot.” Az Egyházban a 9. századtól énekeljük a Veni Creator Spiritus éneket, aki megújítja a föld színét és a lelkünket – zárta második adventi prédikációját Raniero Cantalamessa bíboros, kapucinus szerzetes, a Pápai Ház szónoka.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír