Czerny bíboros: Szeressük Amazóniát és népeit, hogy megmentsük a bolygót!

– Bíboros úr, mindenekelőtt mondjunk pár szót a pápa írásának megjelenéséről, amelyet már az elmúlt esztendő végére ígért. Késett a kiadás a tervezetthez képest?

– A Szentatya a szinódust lezáró beszédében kijelentette: „Hasznos lehet, ha a pápa elmondja, amit megélt a szinóduson. Szeretném még az év vége előtt elmondani, hogy ne múljon el addig sok idő.” Valójában így is volt, mert Ferenc betartotta, amit ígért, december 27-én, vagyis még a 2019-es év vége előtt átadta a szinódus utáni buzdítás végleges szövegét. De ezt követően még elengedhetetlenül szükség volt időre: a dokumentumot átolvasták, előkészítették, lefordították különböző nyelvekre, és most végre kiadták.

– Véleménye szerint mi a buzdítás szíve, központi üzenete?

– A buzdítás szíve a pápa Amazónia iránti szeretete és e szeretet következményei: teljesen átfordította azt, ahogyan az emberek gondolkodnak a gazdagság és a szegénység, a fejlődés és a megőrzés, a kultúrák gyökereinek megvédése és a másik felé való nyitás közti kapcsolatról. A pápa elénk tárja, milyen „visszhangot” váltott ki benne a szinódusi munka – és ezt négy nagy „álom” formájában teszi meg. Ferenc pápa álma, hogy mindenki elköteleződjön a legszegényebbek, az őslakosok, az utolsók jogainak védelméért. Egy olyan Amazóniáról álmodik, amely megőrzi kulturális gazdagságát. Ökológiai szempontból az álma egy olyan Amazónia, amely megőrzi túlcsorduló életét. És végül olyan keresztény közösségekről álmodik, amelyek képesek újjászületni Amazóniában és felépíteni egy olyan egyházat, amely Amazónia arcvonásait viseli. Engem személyesen megdöbbentett a buzdításban az irodalmi idézetek és a korábbi pápákra való hivatkozások bősége.

– Nem áll fenn az a veszély, hogy az „álom” tünékeny távlatként áll előttünk, egy meghatározatlan jövőre vonatkozik?

– Ferenc pápa számára nem ezt jelenti. Szeretném felidézni szavait, amelyeket 2018. augusztus 11-én mondott, amikor fiatalokkal beszélgetett a Circus Maximuson: „Az álmok fontosak. Segítenek, hogy messzire tekintsünk, hogy szemünkkel átfogjuk a horizontot, hogy reményt tápláljunk minden hétköznapi tevékenységünk közepette… Az álmok felébresztenek téged, a túloldalra lendítenek, ahol a legtündöklőbb csillagok vannak, azok, amelyek eltérő utat mutatnak az emberiség számára… A Szentírás pedig azt mondja, hogy a nagy álmok képesek arra, hogy termékenyek legyenek.” [Tőzsér Endre fordítása/Magyar Kurír] Tehát a kérdésére válaszolva: ez a tekintet, ez a távlat éppen az ellentéte egy tünékeny vagy utópisztikus perspektívának. Az álom itt kijelöl egy utat, amelyet aztán az egész Egyháznak meg kell tennie. A szépsége éppen abban van, hogy egy látóhatárt mutat meg, nem pedig előírások sorát diktálja. A szeretet megvallása soha nem szerződés vagy receptkönyv formájában történik meg. Az első fejezetben, amely a társadalommal kapcsolatos álomról szól, Ferenc pápa arra hív, hogy háborodjunk fel az amazóniai környezetszennyezés, a lakosság emberi méltóságát érő támadások láttán, amire már annak idején XVI. Benedek is felhívta a figyelmet. Azt mondja, hogy „fel kell háborodni”, mert „nem jó, ha hozzászokunk a rosszhoz”. Arra hív, hogy építsük fel a szolidaritás és a fejlődés hálóit, amelyek felülemelkednek a különböző gyarmati gondolkodásmódokon. Arra hív, hogy keressük a fenntartható állattenyésztés és mezőgazdaság alternatív lehetőségeit, a nem szennyező energiákat, olyan munkaerőforrásokat, amelyek nem vonják maguk után a környezet és a kultúrák lerombolását. A „nagy álmok” tehát arra valók, hogy ne engedjük elaltatni magunkat, és az értük végzett konkrét, hétköznapi munka táplálja őket.

– Mit jelent konkrétan Amazónia „fejlődésének elősegítése”, amiről a buzdítás szövegében olvashatunk?

– Amazónia fejlődését elősegíteni azt jelenti – ahogyan Ferenc pápa magyarázza –, tenni azért, hogy a legjobbat hozza ki magából. Azt jelenti, hogy nem gyarmatosítani, nem kifosztani nagyszabású nyersanyag-kitermelő politikával, amely lerombolja a környezetet és veszélyezteti az őslakos népeket. Elősegíteni a fejlődést anélkül, hogy mitizálnánk a őslakosok kultúráját, vagy eleve kizárnánk a fajkeveredést, vagy egy olyan környezetvédelem csapdájába esnénk, amely „gondoskodik az életközösségekről (biomokról), de nem vesz tudomást az amazóniai népekről”. Identitás és párbeszéd, ez a két kulcsszó, és Ferenc pápa megmagyarázza, hogy egyáltalán nem ellentétei egymásnak. Az őslakos népesség kulturális értékeinek védelme mindannyiunkat érint: felelősséget kell éreznünk kultúrájuk különbözősége iránt. A buzdítás lapjairól nagyon világosan kitűnik ezen túl a keresztény perspektíva, amelynek távol kell lennie mind a szűk indigenizmustól (az indián népesség védelme – a ford.), mind pedig attól a fajta környezetvédelemtől, amely szerint az emberi lény dönti romba a bolygót. Missziós bátorságot javasol: beszélni kell Jézusról, és el kell vinni másokhoz Jézus javaslatát az új életről. Egy olyan életről, amely az emberé, külön-külön és együtt mindenkié, amely védelmezi a teremtett világot, kapcsolatban van a teremtő Istennel és a testvérekkel.

– Miért kell a föld egy ilyen sajátos régiójának ily közel állnia a szívünkhöz?

– Amazónia sorsa mindenki számára fontos, mert minden mindennel összefügg, és alapvetően fontos ennek az értékes „biomnak” a védelme, amely szűrőként funkcionál, és segít elkerülni a föld túlmelegedését. Amazónia közelről érint tehát minket, mindenkit. És azt látjuk, hogy a világnak ebben a régiójában különösen fontos az integrált ökológia, amely magában foglalja a természet tiszteletét és az emberi méltóság védelmét. Amazónia és az ott élő népek jövője meghatározó tehát a bolygónk egyensúlya szempontjából. Ebben a perspektívában fontos lehetővé tenni az őslakos népeknek, hogy a földjükön maradhassanak, és gondozhassák. Ahogyan elsődleges fontosságú szempont a nevelés is, hogy elősegítsük az emberekben új viselkedésmódok, új szokások kialakulását. A terület sok lakója felvett tipikus nagyvárosi szokásokat, amelyekre a fogyasztás, a kiselejtezés kultúrája jellemző.

– Elérkeztünk a negyedik fejezethez, az „egyházi” álomhoz. Mi ragadta meg Önt a buzdítás utolsó részében?

– A buzdítás felét teszi ki; amikor tehát azt mondja Ferenc pápa, hogy lényegbevágó a lelkipásztori dimenzió, ami mindent magában foglal, akkor világosan beszél. Leginkább a missziós perspektíva ragadott meg: az evangélium „szenvedélyes hirdetése” nélkül az egyházi projekteket az a veszély fenyegeti, hogy civil szervezetté alakulnak át. A pápa elmagyarázza, hogy a szegények, az utolsók, az őslakosok védelméért végzett munkával együtt jár a tanúságtétel és a Jézussal való barátság felajánlása. A társadalmi üzenetben benne van az evangélium hirdetése, és központi magjához, a kérügmához hozzá tartozik az emberi élet, az emberi méltóság, az igazságosság, a közös ház védelme. Egy olyan Isten hirdetése, aki végtelenül szeret minden emberi lényt, és aki üdvösségünkért feláldozta Fiát, a keresztre feszített Jézust.

– Visszatérő szó ebben a fejezetben az inkulturáció…

– Amikor az evangéliumot hirdetjük, tanúskodunk róla, akkor értéknek tekintünk minden szépet és jót, amit egy adott kultúra létrehozott, és a keresztény hit fényében elvisszük mindezt a teljességre. Az evangéliumot egy adott helyen hirdetjük, így történik a magvetés. Ugyanakkor az Egyház tanul és gazdagodik, amikor kapcsolatba kerül mindazzal, amit a Lélek már elvetett abban a sajátos kultúrában. A pápa azt kéri, hallgassuk meg az idősek hangját, és ismerjük fel az eredeti közösségekben jelen lévő értékeket. Az őslakos népek ugyanis megtanítanak minket a mértékletességre, arra, hogy tudjunk örülni a kevésnek is, a létezést közösségi módon éljük meg. Az inkulturáció azt is jelenti, hogy képesnek lenni elfogadni bizonyos ősi szimbólumokat anélkül, hogy azonnal pogány eltévelyedésnek bélyegeznénk őket. A szimbólumoknak, szokásoknak, kultúráknak természetesen szükségük van arra, hogy végigmenjenek egy tisztulási, érési folyamaton. Aki azonban valóban a szívén viseli Jézus Krisztus evangéliumának hirdetését, igyekszik egyfajta inkulturált szellemben látni a népek törekvéseit.

– A szinóduson megvitatták, milyen nagy a paphiány egy ilyen hatalmas területen, mint az amazóniai térség, és sok közösség számára milyen nagy nehézséget jelent megünnepelni az Eucharisztiát. Milyen utat javasol a buzdítás?

– El kell érni, hogy gyakrabban legyenek szentmisék a legtávolabbi területeken is. A pápa emlékeztet arra, hogy a papi szolgálat gyakorlása nem megbonthatatlanul egységes részekből tevődik össze. Csak a pap tudja átváltoztatni az Eucharisztiát és kiszolgáltatni a bűnbocsánat szentségét. A sürgető szükséghelyzet áll annak gyökerében, hogy Ferenc pápa felhívást intéz minden püspökhöz, hogy azon túl, hogy imádkoznak a hivatásokért, legyenek nagylelkűbbek abban, hogy Amazóniába küldjék azokat, akik missziós hivatást éreznek magukban. Dolgozni kell azon is, hogy a papképzés képes legyen az őslakosok kultúrájával való párbeszédre. Sokkal többen kell hogy legyenek az állandó diakónusok, és még jobban növelni kell a szerzetesnővérek és a világiak szerepét.

– A buzdításban azonban nincs nyitás a házas férfiak pappá szentelése felé…

– Ferenc hű maradt ahhoz, amit már a szinódus előtt is mondott. Az Egyház vitatkozhat a nős férfiak pappá szentelésének kérdésén. És már létezik is, például a keleti egyházakban. Ez a vita évszázadok óta zajlik, és a szinódus szabadon nézett szembe vele, nem elszigetelt formában, hanem az Egyház eucharisztikus élete és szolgálata kontextusában. A buzdításban a pápa kijelenti, hogy a téma nem a számokról szól, és nem lenne elég, ha nagyobb számban lennének ott papok. Amire szükség van, az az új élet a közösségekben, egy új missziós lendület, új világi szolgálatok, továbbképzés, bátorság és kreativitás. Missziós lelkülettel megáldott, az amazóniai egyház arcát képviselni képes világiaknak hajszálerekként kell jelen lenniük mindenütt. Mintha azt jelezné ezzel, hogy csak így lesznek újra hivatások. Amazónia kihívást intéz felénk, írja Ferenc pápa, hogy lépjünk túl látóhatáraink korlátoltságán, és ne elégedjünk meg olyan megoldásokkal, amelyek részleges szempontokra korlátozódnak. Más szóval: a nagy kérdés a hit és az igehirdetés megújulása.

– És ami a nők szerepét illeti?

– A pápa az írásában emlékeztet arra, hogy Amazóniában vannak olyan közösségek, amelyek évtizedeken keresztül éltették a hitet papok nélkül, erős és nagylelkű nőknek köszönhetően, akik a Szentlélektől ösztönözve kereszteltek, tanították a hittant, tanítottak imádkozni. Ki kell tágítani a tekintetünket, és ki kell lépni a funkcionalista gondolkodás köréből, ami miatt azt gondoljuk, hogy a nők csak akkor kaphatnak jelentősebb szerepet, ha részesülhetnek a papságban. Ha ebben a perspektívában gondolkodunk, az a nők klerikalizálásához vezethet, és végül elszegényíti alapvetően fontos hozzájárulásukat. Ferenc pápa széles körű tanításának közegében kell megértenünk ezt, amely hangsúlyozza, hogy a hatalmat el kell választani a papi szolgálattól, hiszen e kettő kombinációja az, ami a klerikalizmus eredetét jelenti.

A szolgálat és a hatalom közötti kapcsolat miatt nem hallható a nők hangja, sok esetben nincs joguk, lehetőségük dönteni. Nem arról van tehát szó, hogy részesülniük kell a papi szentségben ahhoz, hogy szólhasson és érvényt szerezhessen magának a hangjuk, hanem arról, hogy külön kell választani a hatalmat a szolgálattól. Másrészt ihletet kell merítenünk a példájukból, amely emlékeztet minket arra, hogy az Egyházban a hatalom szolgálat, nagylelkűség, szabadság. Ösztönözni kell más női szolgálatok és karizmák születését. A nőknek hozzá kell férniük – jelenti ki a pápa – olyan egyházi szerepekhez és szolgálatokhoz, amelyekhez nem kell felszentelt papnak lenni, és amelyeknek állandó és nyilvánosan elismert szolgálatoknak kell lenniük, amelyekre a püspök ad megbízást. Talán eljött az ideje annak, hogy felülvizsgáljuk az Egyházban már létező világi szolgálatokat, visszatérjünk eredetükhöz, naprakésszé tegyük őket, a valóság fényében és a Lélektől indíttatva tekintsünk rájuk, ugyanakkor hozzunk létre új állandó szolgálatokat, „amelyeknek nyilvános elismertségük van, és amelyekre a püspök megbízást ad”.

– Egy utolsó kérdés: milyen kapcsolat van a buzdítás és a szinódus záródokumentuma között?

– A szinódus utáni buzdítás bevezetésében a pápa elmagyarázza, hogy nem szándékozik sem lecserélni, sem megismételni azt a dokumentumot. Hivatalosan bemutatja, és arra hív minket, hogy olvassuk el az egészet. Imádkozik, hogy az egész Egyház engedje, hogy ez a munka gazdagítsa és kérdőre vonja. És kéri, hogy az amazóniai térség minden lelkipásztora, minden megszentelt életet élő férfi és nő és minden világi hívő tegyen a megvalósulásáért. Végül kéri, hogy minden jóakaratú ember iránymutatást találjon a záródokumentumban és természetesen ebben a szép buzdításban, a Querida Amazoniában

Fordította: Thullner Zsuzsanna

Forrás: L’Osservatore Romano

Fotó: Vatican News, Agensir

Magyar Kurír