Elefántcsontparti szerzetes: Hazám a polgárháború felé sodródik

„Elefántcsontparton csak tíz év telt el a polgárháború vége óta, és ma fizetünk meg a háború okozta sebekért. Sok probléma akkor jelentkezett: számos honfitársunk elmenekült, rengeteg embert letartóztattak, másokat megöltek vagy megsebesítettek. A kormány az elmúlt évtizedben igyekezett újraindítani az országot e csapás után, s a helyzet részben javult is.

Ám egy polgárháború után sok időre van szükség a sebek begyógyításához, s a kiút megtalálása mindig nagyon nehéz.

Voltak kísérletek a békére, de általánosságban véve azt kell mondanunk, ezek nem jártak sikerrel. A feszült helyzet nem változott, senki sem tudott továbblépni vagy rálépni a feszültségeket feloldó, sebeket begyógyító és igaz megbocsátást hozó útra, ahogy az Dél-Afrikában történt” – fogalmazott Matthieu Silue atya.

Elefántcsontparton ugyanis újra súlyos feszültségek dúlnak az október 31-i választások után, az ellenzéki vezetők elutasították az eredményeket, azzal vádolva Alassane Ouattara elnököt, hogy megsértette a kétmandátumos határt. Így napról napra erősebb a félelem, hogy a nyugat-afrikai ország újból visszazuhan a polgárháború káoszába, ahogy az a 2010-es választások után is történt. Ezt a helyzetet az emberek is megérezték, akik tömegével vándoroltak el: több mint nyolcezren menekültek Libériába vagy más szomszédos országokba.

Milánóban, ahol jelenleg tartózkodik, a szerzetes így nyilatkozott a Fides hírügynökségnek: „A 2010-es háborúban sok ember mindenét elvesztette, embereket, földeket, mindenféle javakat, s számukra az újrakezdés rendkívül nehéz volt. Ezért is eshetett meg, hogy a hazám, mely hagyományosan is békeszerető, bevándorlási célországból az elvándorlás kiindulópontjává vált. Egyre több fiatal hagyja el Elefántcsontpartot, hogy Európába menjen szerencsét próbálni, gyarapítva azok sorát, akik aztán Líbiában torlódnak össze, vagy tengeri úton kísérelnek meg Olaszországba jutni. A kormány reményekkel kecsegtette a fiatalokat, de ezek közül nem sok valósult meg.”

Ebben a legújabb, nyugtalan helyzetben az Egyház megpróbál olyan segítséget nyújtani, amely hozzájárul a feszültség oldásához és a párbeszéd kialakításához, ám ez a feladat különösen nehéznek bizonyul. „A mi munkánk – mondta a szerzetes – nagyon szép, ugyanakkor fáradságos is. Azon nyomban hozzá is láttunk, hogy a szembenálló feleket újra párbeszédre bírjuk, s az emberek is újra megbékéljenek egymással. A helyzet az, hogy mindkét oldalról az ellenfél támogatásával vádoltak minket, álláspontunktól függően.

Az evangéliumot követve az Egyház mindig az elnyomottak, a gyengék, a száműzöttek, a bebörtönzöttek, a munkájuk elvesztése vagy a jogfosztottságuk miatt szenvedők mellett állt ki.

Amikor az enyhítés és az igazságosabb intézkedések jegyében a politikai foglyok szabadon bocsátását kértük, azzal vádoltak, hogy az ellenzékkel szövetkezünk. Ám amikor az ellenzéket a hangnem mérséklésére és az erőszak mellőzésére kérjük, azt mondják, a kormány pártját fogjuk. Mindenesetre – tette hozzá a stigmatinus atya – mi mindig amellé állunk, aki nehezebb helyzetben van, és nagyon aggódunk a több mint nyolcezer menekült honfitársunkért, akik mindent hátrahagytak a politikai pártok és a különböző etnikumok között kirobbant feszültségek miatt. Munkánk során minden egyes nap igyekszünk felhívni az emberek figyelmét szülőföldünkön, arra kérve őket, térjenek vissza a békéhez, és mondjanak nemet az erőszakra.”

Fordította: Balláné Sárközi Jáhel

Forrás: Fides

Fotó: Wikimedia Commons; YouTube; Zenman

Magyar Kurír