Elhunyt Henri Teissier nyugalmazott algíri érsek, a népek közötti barátság szolgálója

Kitekintő – 2020. december 8., kedd | 17:05

December 1-jén, Boldog Charles de Foucauld emléknapján, 91 éves korában a mennyei hazába költözött Henri Teissier nyugalmazott algíri érsek. A Fokoláre Mozgalom Új Város online magazinjában Prokopp Katalin emlékezett meg róla.

A jövő egyházának prófétája volt szavaiban és tetteiben. A kétezres évek elején nyolc éven át volt szerencsém a közelében élni. Egy olyan embert ismertem meg benne, aki inkább algériai, mint francia, inkább keresztény, mint érsek, inkább testvér, mint tudós…

Henri Teissier élete nagy részét Algírban töltötte. 1929-ben született Lyonban, egy nyolcgyerekes családban. A párizsi szemináriumi éveit félbeszakítva 1951-ben, hivatástisztázás céljából gyakorlatát egy parkettakészítő üzemben és az algíri Hussein Dey-i lakónegyed plébániáján töltötte. Itt meghatározó tapasztalatra tett szert. Későbbi vallomása szerint „a nyitás Egyházát” ismerte meg Jean Scotto atya és mások, az Algériáért és az algériaiakért elkötelezett orvosok, szociális munkások által…

1955-ben szentelték pappá, és egyetlen vágya volt: visszatérni Algériába. A szeminárium mellett megkezdett arab tanulmányait Kairóban tökéletesítette, majd 1958-ban megérkezett Algírba. A szintén a fővároshoz tartozó belcourti plébánia mintegy húszezer katolikus hívőt számlált. Volt oratórium, cserkészet, hitoktatás…, körülbelül negyven közösség volt rábízva. Ebben az időszakban virágzottak az egyszerű életet választó Jézus kistestvérei és kisnővérei közösségek, akik Charles de Foucalud lelkiségét követik. A legszegényebb helyi lakosok mellett éltek, egyszerű munkákkal tartották el magukat, hogy „a kicsinyek között legkisebbek” legyenek. A fiatal pap számára példaképpé vált az evangélium megélésének az az útja, amit Foucauld testvér követőitől látott.

Nem is értette a Földközi-tenger túlpartjáról jövő kritikákat, miszerint „túl puhakezű”. „A katekumeneket én készítettem fel a keresztség felé vezető úton, és elkísérésük nagy örömmel töltött el. De

vajon semmi közünk ne lenne a többi 99 százalékhoz, akik muszlimok maradnak? Isten országa nemcsak ott épül, ahol megkeresztelteket adunk a világnak, hanem mindenhol, ahol az emberiségért dolgozunk”

– jelentette ki.

Az ő víziójában „az evangélium üzenete át kell hogy alakítsa az embereket és a társadalmakat. Tehát a szántóföldön, a kórházban és a gyárban egyaránt megélhetjük”.

Algéria függetlenségének kivívása után majdnem minden hozzá tartozó hívő elhagyta az országot, de ő úgy döntött, marad. Gyakran mesélte, hogy egy nagy csoport cserkésszel indult 1962 nyarán Franciaországba, de a visszafele úton már egyedül volt a hajón. Mindent a nulláról kezdtek el az ottmaradottakkal.

A ’60-as–’70-es években a többkultúrájú, többnyelvű országban több lépcsőben történt meg az arabosítás, a szocialista típusú államosítás és az iszlám államvallássá tétele. A keresztény közösség főként a szocialista kooperációval érkező külföldiekből állt. Léon-Etienne Duval bíboros megbízására megalapította az egyházmegyei tanulmányi és nyelvi központot, hogy a külföldiek megismerhessék az algériai kultúrát. Itt mindmáig nemcsak a klasszikus arabot és a helyi nyelveket lehet elsajátítani, hanem egyfajta kulturális központként is működik, mely helyet ad algériaiak és külföldiek eszmecseréihez.

A ma már boldogként tisztelt marista Henri Vergé testvér
és a trappista Christian de Chergé társaságában, a '90-es évek elején

Nyelvismeretének és tárgyi tudásának köszönhetően rendszeresen hívták konferenciákra, előadások megtartására, többek között a köztiszteletben álló Abd el-Káder emir munkásságának kutatójaként. „Az emir igyekezett az iszlám–keresztény párbeszédet előmozdítani. Az erről szóló írás 1849-ből, azaz egy évszázaddal azelőttről való, hogy ez a dialógus közkeletű témává vált volna. Ezért keltette fel a kézirat a figyelmemet.” Ettől kezdve egyre inkább számontartották a helyi közéletben. A gyarmatosító ország fia a kétezres évekre, mikor én megismertem, köztiszteletet vívott ki nemcsak a közvetlen környezetében, hanem a legmagasabb szintű politikai és kulturális körökben is...

2018 végén az algériai kultuszminisztertől megkapta a Békéért Abd el-Káder-díjat „mindazért, amit Algériában tett, hozzájárulva a népek közti megértéshez és barátsághoz”.

1972-ben püspökké szentelték, először oráni püspökként, 1980-tól algíri segédpüspökként, majd 1988-tól Duval bíboros utódjaként algíri érsekként szolgálta az embereket, keresztényeket és muszlimokat egyaránt.

Már érsekként élte át a ’90-es évek polgárháborúját, amelyben tízezrek vesztették életüket. Ő kísérte el a keresztényeket a döntésben: maradni vagy elmenni; s temette el a 1994 és 1996 között meggyilkolt tizennyolc szerzetes férfit és nőt, köztük az Emberek és istenek című filmből ismert hét tibhirine-i trappista szerzetest. Utolsóként 1996. augusztus 1-jén Pierre Claverie oráni püspök halt vértanúhalált. Henri Teissier a végsőkig talpon maradt mellettük, valamint az algériai áldozatok családjai mellett. És azóta is, mindmáig.

A teljes megemlékezés ITT olvasható.

Forrás és fotó: Ujvarosonline.hu

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria