Ferenc pápa: A keresztény hit mindig forradalmi – KÉPGALÉRIÁVAL

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Ferenc pápa a Bicentenáriumi parkban a szentmise előtt körbejárt a pápamobilon, hogy köszöntse a teret megtöltő lelkes hívősereget. A szentmise, melyet a Szentatya az ecuadori püspökökkel közösen mutatott be, helyi idő szerint fél 11-kor (magyar idő szerint este fél 6-kor) kezdődött. Az evangéliumot János evangéliumának 17. fejezetéből, Jézus utolsó vacsorán mondott könyörgéséből vették (11b, 17–23): „Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, amelyet nekem adtál, hogy egy(ek) legyenek, mint mi. (…) Ahogy engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba…”

Isten szava arra szólít bennünket, hogy éljünk egységben, hogy a világ higgyen! – kezdte beszédét a pápa. – Jézusnak az utolsó vacsorán mondott szavait ismételjük most itt a Bicentenáriumi parkban, amelynek neve Hispán-Amerika függetlenségének kikiáltására emlékeztet. Ez a kiáltás a szabadság hiányának tudatosításából fakadt: a nélkülözők, elnyomottak, kifosztottak kiáltása volt a jogokért, amelyek eddig „az éppen hatalmon lévők változó érdekeit” szolgálták – idézte a pápa Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítását.

Ferenc pápa beszédében gyakran hivatkozott apostoli buzdítására, amelyben éppen azt fejtette ki, hogy az egyháznak, minden tagjának missziós küldetése van: az evangélium örömhírét kell hirdetnünk minden népnek.

A Szentatya idézte buzdítása első szavait: „Az evangélium öröme betölti azok szívét és egész életét, akik találkoznak Jézussal. Akik engedik, hogy üdvözítse őket, azok megszabadulnak a bűntől, a szomorúságtól, a belső ürességtől és az elszigetelődéstől.” Majd a 14. pontra utalva így folytatta: mi, akik egybegyűltünk az Úr asztalánál, egyetlen kiáltássá válunk, amely abból a meggyőződésből ered, hogy Jézus jelenléte az egységre serkent bennünket, új látóhatárt jelez, olyan lakomát kínál, amelyre vágyhatunk.

Az Úr abba a világba küld bennünket, amelynek bajait ő maga is saját testén tapasztalta meg, de amelyet mégis őrülten szeret: az intrikák, a bizalmatlanság, az árulás világába – hangsúlyozta Ferenc pápa. – Mi is naponta megtapasztaljuk, hogy a világ, amelyben élünk, háborúktól, erőszaktól szétszaggatott világ. Felületes látásmód lenne, ha azt gondolnánk, hogy a megosztottság és a gyűlölet csak az egyes országok vagy csoportok között létezik. Valójában annak az „elterjedt individualizmusnak” a megnyilatkozásai ezek, amely szétválaszt és szembehelyez bennünket egymással (EG 99), és amely az ember szívét megsebző bűn gyümölcse. Ennek a bűnnek a következményei kiáradnak a társadalomra és a teremtett világra. Jézus ebbe a világba hív bennünket: válaszunk ne az legyen, hogy nem veszünk tudomást róla, vagy azt mondjuk, nincsenek megfelelő eszközeink, a valóság fölénk kerekedik. Válaszunkban visszhangozzon Jézus kiáltása, és fogadjuk el az egység kegyelmét, amely feladatot is ad.

Az evangelizáció olyan eszköz lehet, amely egységet teremt a különféle vágyak, érzékenységek, álmok, sőt még bizonyos utópiák között is – mutatott rá a pápa, majd ismét buzdításából idézett, melyben kitért a család helyzetére: „Miközben a világban – különösen néhány országban – újra megjelennek a háborúk és konfliktusok különböző formái, mi, keresztények hangsúlyozzuk a másik elismerésére, a sebek gyógyítására, a hidak építésére, a kapcsolatok kialakítására és az »egymás terhének hordozásában« (Gal 6,29) való segítségre vonatkozó javaslatunkat” (EG 67). Az egységre való vágyakozás feltételezi, hogy bennünk legyen az evangelizálás gyengéd és vigasztaló öröme és az a meggyőződés, hogy hatalmas jót kell közvetítenünk. Bárki megélte ezt a tapasztalatot, megszerezte a nagyobb érzékenységet mások szükségleteivel szemben (vö. EG 9). Minden szinten kerülni kell az önzést, és elő kell mozdítani a párbeszédet és az együttműködést. „Rá kell bíznunk a szívünket útitársunkra… Bízni a másikban olyasmi, amit kézműves munkával hozunk létre” (EG 244). Ez az egységre törekvés már missziós munka, a célja, „hogy a világ higgyen”. Az evangelizálás nem prozelitizmus (erőszakos térítés), hanem tanúságtételünkkel vonzzuk azokat, akik Istentől és az egyháztól távol levőnek érzik magukat, vagy akik félnek, akik közönyösek (vö. EG 113).

Ferenc pápa az egyháznak, az üdvösség szentségének misszióját fejtegetve rávilágított arra is (pápaelődeit is idézve), hogy Isten vándorló népének hivatása az egységen fáradozni az egyházon kívül és belül levők körében egyaránt.

A Szentatya ezután hangsúlyozta: az egység, amelyet Jézus kíván, nem jelent egyformaságot, hanem „változatos harmóniát, amely vonz” (EG 11). Az egység nem más, mint a gazdag különbözőségek, a változatosság egysége! Ki kell zárni a diktatúrák, ideológiák és szekták kísértését az asszimilálásra, egyöntetűségre. Nem pártoskodunk, elfogadjuk a tőlünk különböző másikat, egy családot alkotunk, mert egy az Atyánk, Isten, és valamennyien testvérek vagyunk. Testvérek vagyunk, mert Isten már a teremtés előtt kiválasztott bennünket, hogy Krisztusban fogadott gyermekei legyünk (vö. Ef 1,5). Testvérek vagyunk, mert Isten szívünkbe árasztotta a Szentlelket, aki ezt kiáltja: Abba! Édesapa! (vö. Gal 4, 6)

Milyen szép lenne, ha mindenki csodálhatná, miként gondoskodunk egymásról, miként bátorítjuk és kísérjük egymást utunkon! Önmagunk ajándékozásával alakítjuk ki a személyes kapcsolatainkat: nem dolgok, hanem önmagunk adásáról van szó a szeretetben! „Önmagunkat adni” pedig azt jelenti, hogy hagyjuk lelkünkben működni a szeretet hatalmát, amely Isten Lelkének ajándéka, és így megnyílunk teremtő erejének. Az önmagát odaajándékozó ember újra találkozik önmagával, mint Isten gyermeke igazi önazonosságával, hasonló lesz az Atyához, és vele, az élet adományozójával szeretetközösségben, Jézus testvéreként él, és róla tesz tanúságot. Ezt jelenti az evangelizálás, ez a mi forradalmunk – mert hitünk mindig forradalmi –, ez a mi mély és állandó kiáltásunk! – zárta homíliáját Ferenc pápa.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatikáni Rádió, News.va, Famiglia Cristiana

Magyar Kurír