Hagytuk, hogy betöltsön minket az Eucharisztia öröme – Egy magyar fiatal a panamai találkozóról

Costa Rica – Az előtalálkozó

Ismeretlenekként vágtunk neki az ismeretlennek azzal a negyvenfős magyar csapattal, akikkel együtt élhettem át az idei katolikus ifjúsági világtalálkozó minden örömét és nehézségét is. A hosszú út alatt azonban az ismeretlenekből barátok és az ismeretlen célból egy kis időre otthon, majd szép emlékek váltak.

A legelső élmény a San Joséba való megérkezésünkkor történt. A befogadó családok a plébánián vártak minket, s talán nagyobb volt az izgalom és a várakozás bennük, mint bennünk. Ez az első találkozás annyira jól sikerült, hogy úgy éreztem, hazaértem. A szívélyes fogadtatáshoz hozzájárult a polgármester részéről egy másnapra szóló ebédmeghívás. Busszal kerestük fel a helyet. Egy templomhoz érkeztünk, amely inkább egy csarnokra hasonlított. A középen felállított, lufikkal körülvett oltár közelében néhány padsor volt, de többségében mobil székek szolgáltak ülőalkalmatosságként. Rengeteg ember gyűlt egybe; olyan érzésem volt, mint a tanítványoknak lehetett a kenyérszaporítás csodája előtt. Azonban a levegőben egyáltalán nem volt érezhető semmiféle aggódás. Az ebéd késett kicsit, de mindenkinek jutott, és a várakozás is tartalmasan telt. Egy-kettőre utcabál alakult a templom mellett, és az éhséget önfeledt szórakozás űzte el egy rövid időre. Betekintést nyerhettünk, hogyan szórakozik egy vallásos latin-amerikai, s a példájukat mi is igyekeztük követni. A hangulat a szerény hely ellenére is óriási volt. Akkor még nem is sejtettük, mit tartogat még számunkra ez az ország.

A program egy másik plébánián folytatódott, oda már nem busszal mentünk. Valószínűleg több órán keresztül gyalogoltunk, nem tudnám megmondani; időérzékemet teljesen elvesztettem. Karneváli hangulatban vonultunk az utcákon, egy zenekar felvezetésével. Helyiek is csatlakoztak hozzánk; rengeteg mosolyt, jókedvet, kedves szót kaptunk. Talán több energiával érkeztem meg a plébániára, mint ahogyan reggel elindultam a családtól. Részt vettünk egy spanyol nyelvű szentmisén. A zenét egy egész zenekar szolgáltatta; a nép tapsolt, szemmel láthatóan élvezték a misét. Először kissé megrökönyödtem azon, amit láttam, de hamar sikerült átéreznem a hangulatot, és csatlakoztam az ujjongó sokasághoz.

A helyszín ezután már nem változott, csak a program. Szentségimádás következett a sötét templomban, mely annyira megtelt fiatalokkal, hogy szinte mozdulni sem lehetett. Ismét furcsán éreztem magam, amikor a tömeg óriási tapssal fejezte be a szentségimádást. A későbbiekben több ilyen élményben is volt részem; végül már teljesen természetesnek vettem, s én is bekapcsolódtam a köszönetnyilvánítás e formájába. Ezt követően a templom koncertnek adott helyet. Ahogy körülnéztem magam körül, az Isten előtt leboruló fiatalok helyén ugyanazok a személyek töltötték meg a templomot, és ameddig elláttam: ugráló, csápoló fiatalokat láttam. Az egész estének megvolt az íve, egyre emelkedett a hangulat, bár engem már az ebéd előtti élmény is letaglózott. A nap befejezése sem maradt el, a koncert végén elcsendesedés következett – a halk zene közben valaki értem imádkozott. Régóta nem volt hasonlóban részem. Méltó befejezése volt ennek az élményekkel, érzelmekkel teli napnak.

Alig ocsúdtam fel frissen szerzett emlékeimből, máris egy szabadtéri misén találtam magam a többi, Costa Ricában összegyűlt nemzet fiataljaival együtt. Leírhatatlan érzés volt a hegyek ölelésében részt venni ezen a szentmisén, melyet követően a nemzetek között is megkezdődött az ismerkedés. Rengeteg fotó készült. A magyarokra mindenki kíváncsi volt: amint meglátták a zászlót sokan megszólítottak minket. Megtapasztalhattuk, hogy nem vagyunk egyedül a hitünkkel.

A vasárnap a családé és a pihenésé volt. A Csendes-óceán partjához utaztunk, hogy pihenés közben elraktározzuk magunkban az eddig tapasztaltakat. Az együtt töltött idő egymás megismerésére szolgált, s talán sokban hozzájárult a másnapi fájdalmas búcsú könnyeihez. Elérkeztünk az utolsó, Costa Ricában töltött napunkhoz, amikor szó szerint a felhők fölött jártunk: egy működő vulkánt látogattunk meg: a táj, ami elénk tárult, gyönyörű volt. Istenről tanúskodott. Utolsó állomásként a cartagói bazilikához érkeztünk, ami egy Mária-jelenés helyszíne. Bármelyik templomba betérve, mindenhol volt lehetőség csendes szentségimádásra.

Elérkezett a búcsú ideje. Tanácsokkal, imákkal ellátva, könnyek között engedtek utunkra vendéglátóink. Tarsolyunkban volt továbbá egy úti áldás, melyet a vasárnapi misét követően kaptunk.

Panama – Ifjúsági világtalálkozó

Hátunk mögött hagytuk Costa Ricát, ahol az előtalálkozó a maga hangulatával, pörgésével, a családok irántunk való mérhetetlen szeretetével bemelegített minket a várva várt világtalálkozóra, s így már testileg-lelkileg felkészülve, kissé izgatottan, de mindenre készen érkeztünk meg Panamavárosba.

A családok a Szent Péter apostol plébánián fogadtak minket. Ahogyan Jézus Péterre mint kősziklára építette egyházát, úgy bízhattuk mi is a plébániára és a családokra az életünket az ott töltött idő alatt. Az első pillanattól kezdve érezhető volt az a túláradó öröm, ami a csúcspontja volt annak a kétéves készülődésnek, amit a helyiek értünk tettek. Boldogok voltak, hogy befogadhatnak minket, gondoskodhatnak rólunk. Mindenüket, amijük csak volt, szívesen megosztották velünk. Akár keveset tudtak adni, akár sokat, szívből tették. Egy nyelv volt, amit mindenki beszélt, a szeretet nyelve. Hiába érkeztünk akár több nyelvvizsgával is a zsebünkben, nem sokra mentünk vele, szeretetből viszont vizsgáznunk kellett. E szeretet és öröm nevében nyitottuk meg mi, magyarok a világtalálkozót egy közös szentmisével.

Latin-Amerikában, ahogy az előtalálkozón is tapasztaltuk, a misék lényege ugyanaz, mégis rengeteg különbözőséget fedezhetünk fel a hazai szokásokhoz képest: az emberek örvendeznek, melyet leginkább a viselkedésük fejez ki. A misén teljesen természetes a tapsolás az énekek alatt; az embereken látszik, hogy jól érzik magukat, részt vesznek a szentmisén, bekapcsolódnak. Nincs stressz, nem egymással foglalkoznak, hanem Istennel. Már az előtalálkozó alatt is részt vettünk ilyen szentmiséken, így nem volt idegen tőlünk. Mi is bekapcsolódtunk, és hagytuk, hogy betöltsön minket az Eucharisztia öröme, erőt merítettünk belőle, hogy elvigyük mindenkihez.

A Panamavárosban töltött napok katekézissel kezdődtek: Böcskei László nagyváradi püspök segítségével bibliai történeteken keresztül elmélkedtünk a saját meghívásunkról. Megerősödtünk abban a tényben, hogy értékesek vagyunk Isten előtt, fontosak vagyunk számára, és mindnyájunknak van küldetése. Ezért nyitottnak kell lennünk Isten szavára, hogy meghalljuk, és bátor szívvel meg is cselekedjük. Az Egyháznak is erre van szüksége, számít ránk. Még jobban megerősítette bennem a küldetéstudatot a találkozó alatt rengetegszer több tízezer emberrel együtt kántált mondat: „esta es la juventud del papa”, azaz „mi vagyunk a pápa ifjúsága”.

A programból a városnézés sem maradhatott ki: a belváros felé vettük az irányt, azonban az út nem volt felhőtlen. Rengeteg olyan városrészen mentünk keresztül, ahol az emberek mélyszegénységben élnek, szinte embertelen körülmények között. Óriási szakadék van Panamavárosban a szegények és a középosztály között. A nyomor sokkal szembeötlőbb, mint Európában. Gyakran elfordítjuk a fejünket, amikor ennyire szörnyű körülményeket látunk, de ez nem megoldás. Az első lépés, hogy szeretettel tekintsünk ezekre az embertársainkra, fedezzük fel bennük Jézust. Talán egy jó szó vagy egy mosoly, amit kaptak a találkozó alatt, feldobta az egész életüket. Ezzel szemben a belváros, a felhőkarcolók, a szép épületek ámulatba ejtettek. Több templomba is betértünk. Számomra a legkülönlegesebb a San Jose-templom volt – hatalmas aranyoltárát a legenda szerint agyaggal takarták le, hogy a városba érkező rablók ne vegyék észre; így maradhatott épen. A templom mélyén egy óriási betlehem is helyet kapott, mely részletesen mutatja be Jézus születését és életének néhány fontos eseményét.

Egyik nap ellátogattunk a Csendes-óceán partjára is, felfrissültünk a nagy melegben. A part az egymással való találkozás helye is volt. Lehetőségem nyílt mély beszélgetésekre, valamint a bennem lévő sebet homokba írni, és elengedni az árral.

Egy szabad délelőtt időt engedett arra is, hogy eljussak a Panama-csatornához: ez az a hely, ami összeköti az Atlanti-óceánt és a Csendes-óceánt, kelet és nyugat között teremt hidat. Kissé úgy éreztem: ez a találkozó is egy ilyen híd, mely összeköti az egész világot. Rengeteg kapcsolat alakult e pár napban. Az egyik legkedvesebb élményem egy lengyel fiatallal való találkozás volt. A lengyelek és a magyarok testvérisége rögtön megmutatkozott; az internet segítségével továbbra is tartjuk a kapcsolatot.

Esténként a Halleluya fesztiválon vettünk részt. A színpadon keresztény könnyűzenei előadók léptek fel; a színpad előtt mindenféle nemzetiség képviseltette magát. Táncokat tanultunk, énekeltünk, együtt dicsőítettük Istent. Igazi fesztiválhangulat alakult ki, melyet mélyebb elcsendesedés követett. A koncert végén mindennap szentségimádás következett – csendben fordultunk Isten felé, aki a kenyérben jelen volt köztünk. Lehetőség nyílt az egymásért való imára. Hozzám is odajött egy lány, a vállamra tette a kezét, és hangosan imádkozott értem: csodálatos élmény volt. A követező napokban én is imádkoztam ilyen módon másokért. A szentségimádás végén a tömeg tapssal köszöntötte a jelen lévő Jézust, ezzel elismerve az emberiségért viselt szenvedéseit, s megköszönve a megváltás művét.

Az esemény legfontosabb része a pápa érkezése, a virrasztás és az általa celebrált záró mise volt. Több mint félmillió fiatal várta együtt a pápát. A világ összes zászlaja a magasban volt – az élő Egyház igazi megtapasztalásai voltak e pillanatok. A virrasztáson óriási élményt nyújtott, hogy nemcsak egy tömeg volt jelen Isten előtt, hanem egy fegyelmezett tömeg: a szentségimádáson mély csend volt közöttünk, minden ember csendben leborult Isten előtt. Én is így tettem…

Hatalmas lelki élmény volt számomra ez a találkozó, melyről hitemben megerősödve tértem haza. Köszönöm a Győri Egyházmegyének és a Magyar Katolikus Püspöki Karnak, hogy részt vehettem a panamai katolikus ifjúsági világtalálkozón. Ezzel olyan fényt kaptam, amit nem lehet véka alá rejteni, egy olyan tüzet, amit nem lehet eloltani, csak továbbadni.

Szöveg és fotó: Tóth Letícia

Magyar Kurír