Ferenc pápa a Misericordiae vultus című apostoli levelének 23. bekezdésében buzdít a vallások közötti párbeszédre. Az irgalmasság éve ösztönözze a keresztény, zsidó és iszlám vallások találkozását, hogy megismerhessék és jobban megérthessék egymást.
A kerekasztal-beszélgetést Enrico dal Covolo püspök, a Pápai Lateráni Egyetem rektora nyitotta meg. Köszöntő beszédében idézte Ferenc pápa szavait: „az irgalmasságban átélt Jubileumi Esztendő segítse elő a találkozást a monoteista vallásokkal és a többi nemes vallási hagyománnyal; tegyen nyitottabbá bennünket a párbeszédre, hogy jobban megismerjük és megértsük egymást; szabadítson meg az elzárkózás és a megvetés minden formájától, továbbá űzzön el minden erőszakot és megkülönböztetést.” (MV 23) Az irgalmasság jubileumi évében lépjünk rá egy közös útra, amely ne az elszigeteltség, hanem a találkozás, a párbeszéd közös útja legyen! A két monoteista vallás, a kereszténység és az iszlám találja meg azokat a közös pontokat, amelyek gyümölcsözőek lehetnek a mai világ fejlődése, haladása és békéje érdekében.
Az esemény moderátora Rino Fisichella érsek, az Új Evengelizáció Pápai Tanácsának elnöke volt. Beszédében kiemelte az akadémia világának azokat az értékeit, amelyek segíthetik a párbeszéd elmélyítését, az irgalmasság formáinak felfedezését a szent írásokban, a jogalkotásban, illetve a filozófiában. Hit és értelem – ahogyan XVI. Benedek pápa gyakran hangsúlyozta, nem kizárják, hanem tökéletesen kiegészítik egymást. Csak így lehet a hit egy szabad és teljes értékű választás gyümölcse. A vallások a hit és az értelem szárnya alatt találkozzanak, hogy eljussanak a teljes Iiazság megismerésére. Az igazság felfedezése csak egy közösen megtett úton lehetséges, amelyen a különböző vallások felfedezik az egy és irgalmas Istent, aki mindannyiunk Atyja.
Az iszlám vallás képviselői részéről az iráni Mohhamad Ali Shomali professzor, a londoni Iszlám Központ vezetője nyitotta meg a beszélgetést, aki az irgalmasság vonásait elemezte az iszlám szent könyvében. A Korán szövegében az Isten nevét gyakran kiegészíti, vagy helyettesíti a Rahman szó, amely az Isten legfelsőbb tulajdonságát, irgalmasságát és kegyességét fejezi ki. A teremtő Isten az ő végtelen irgalmából létrehozta és fenntartja a világmindenséget. Nem végtelen hatalmából vagy bölcsességéből teremtette, hanem az ő szeretett irgalmasságából. Irgalmasságából küldte a prófétákat és a szent iratokat, hogy vezesse és gyógyítsa népét. Isten mindig irgalommal fordul népéhez, de elvárja a teremtményektől, hogy ők is irgalommal viszonyuljanak nem csupán embertársaikhoz, hanem az egész teremtett világhoz, az állatokhoz és az őket befogadó természethez egyaránt. A Korán több, mint 600 alkalommal említi a irgalmas Isten nevét. A Rahman, azaz az irgalom a Korán szent szövegében szinonímájává válik Isten nevének, Allahnak. A Rhaman és Rahim kifejezések a hívő népre is vonatkoznak, hiszen Isten jelen van teremtményeiben, megnyílvánul általuk. A teremtmények hivatása, hogy az isteni irgalmasság megtestesítőjeként növeljék és irgalommal töltsék el a világot. A Korán említi, hogy Isten haragra gerjed népe iránt, de ha bűntet, azt is mindig szeretetből teszi, hogy meggyógyítsa és magához vezesse az eltévelyedett népet. Irgalma azonban mindig hatalmasabb, mint neheztelése, mindig kész a megbocsátásra.
Antonio Pitta, a Lateráni Pápai Egyetem Újszövetség egzegézis professzora, az Ó- és Újszövetséget szorosan összekapcsoló irgalmas Isten képét elemezte. Izajás próféta könyvének 61. fejezete az isteni irgalmasság évét jövendöli: „Az Úr lelke van rajtam, mert felkent engem az Úr és elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek (...), hogy hirdessem az Úr kegyelmények esztendejét.” A szent jubileumi év küldetése, hogy beteljesítse az Isten irgalmasságát. Az Ószövetségben a kegyelem évét hirdető próféta szavai egyetemes érvényűek, minden népre és nemzetre vonatkoznak, vallási hovatartozástól függetlenül. Az irgalmasság éve egyben a kegyelem éve is, ami a bosszú minden fajtáját visszautasítja. Lukács evangélista az irgalmasság hármas dimenzióját fejti ki Isten és az egyén között, amely kihat az egész társadalomra.
Abolfazl Sajedi az iraki Kom Teologiai Iskola professzora az irgalmasság jogalkotásban és az iszlám teológiában betöltött szerepéről beszélt. Rahmad, azaz az isteni irgalmasság három aspektussal bír az iszlám hagyományban. Isten irgalmassága az egyén iránt, az emberek egymás iránti irgalmassága, illetve az egyén önmaga iránti irgalma. Csak az viseltet irgalmas lelkülettel a másik iránt, aki megtapasztalta Isten ingyenes kegyelmét, és aki önmagával szemben is irgalmat gyakorol. Aki képes az önirgalomra, az beismeri hiányosságait, keresi a javulás útját és nyitott a megtérésre. A törvényalkotás a jogok és kötelességek viszonyát is ebben a dimenzióban fogalmazza meg.
Az irgalmasság gyakorlása jog és kötelesség egyaránt. A szülőknek kötelességük gyermekeik gondozása, ahogyan aztán az utódok kötelessége az idős korban a szülőkkel való törődés. Ha az Isten alkotta jogok és kötelességek harmonikusan megvalósulnak, akkor azok már automatikusan magukban hordozzák az irgalmasság lelkületét. Az iszlám jogalkotás elítéli az egoista, individuális gondolkodást, a másikat mindig kivállóbnak ismeri el. Ez nem az egyén lealacsonyításást jelenti, hanem a másik értékein keresztül a személy is gazdagodhat, növekedhet. Ha irgalommal fordulunk a felebaráthoz, nem veszítjük el önmagunkat, hanem kiegészítjük egymást. Az iszlám több kifejezést használ az előírásokban és a parancsokban. A „helytelen”, „ne tedd”, ltanácsos”, „így tégy” nyelvi formák azért fontosak az előírásokban, hogy ne akadályozzák az irgalmasság gyakorlását. Akkor válik a hatalom gyakorlása irgalmatlanná, amikor nem ismeri el a hatom isteni eredetét. Az irgalmasság gyakorlása az iszlám része, az egymás iránti felelősség értelmében. Amikor egy társadalom nem gyakorolja az irgalmasságot, akkor elveszti emberi, humánus mivoltát.
Manuel Arroba, az Institutum Utriusque Iuris vezetője a nyugati jogalkotás és az irgalmasság viszonyát vizsgálta. A nyugati jogrendszer egyrészt az angolszász, másrészt a római jogalkotás alpjaira építkezik. Ez a fajta normarendszer lényegesen eltávolodik az irgalmasság fogalmától. A bűnökért kirótt szankciók ritkán alkalmazzák a felmentést, vagy a helyreállítás lehetőségét. A bűntetés, a társadalomtól való elzárás nem segíti a társadalom tagjaival való kapcsolat kiegyensúlyozott visszaállítását. Ez a normarendszer logikája a kiegyenlítés, azaz az elkövetett bűntetthez arányos szankciók alkalmazása. Ezek a szankciók a legtöbb esetben ellehetetlenítik a bűntett elkövetőjét, hogy újra felelősségteljes tagjai lehessenek a társadalomnak. Ez a a fajta jogrendszer nem az irgalmassághoz, hanem inkább az isteni haraghoz és a bosszúhoz, a megtorláshoz hasonlítható.
Abdolhosszein Khoszropanah, az iráni Kom város Iszlám Filozófiai és Bölcseleti Intézetének vezetője az arab kultúra szofisztikus bölcsei és misztikusai szemszögéből közelítette meg az irgalmasság fogalmát. A keleti bölcsek Rahmad, azaz Isten kizárólagos jelzőének tartják az irgalmasságot. Isten az egyedüli, aki irgalmat gyakorol a világon, minden más csak az ő visszatükröződése. Mivel minden a Teremtőtől származik, maga az irgalmasság is az ő adománya. A Korán azt mondja, hogy a prófétákat, Jézust és az angyalokat Isten irgalmasságából küldte az emberek közé, azért, hogy az emberiség felfedezze és elsajátítsa az irgalmasság lelkületét. Mert aki irglamasan cselekszik, az Istent jeleníti meg. A misztikus bölcsek azt vallják, hogy az emberiség életében bekövetkezett természeti, családi és az identitás válsága csak úgy küzdhető le, ha újra felfedezik a könyörületesség lelkületét. Az iszlám hagyomány szerint az örök életbe nyolc kapun keresztül léphetünk be, melynek egyike a kegyesség kapuja.
Giulio D’Onofrio, a Lateráni Pápai Egyetem Középkori Filozófiatörténet karának vezetője az irgalom filozófiai vonulatát kutatta. Anselmo d’Aosta azt állítja, hogy az irgalmasság és az igazságosság, a két legfontosabb isteni jelző összeilleszthetetlen. Paradox dolog ezt a két dolgot egyetlen Istennek tulajdonítani. A filozófia nem tudja bebizonyítani Isten irgalmasságát és igazságosságát. Id quo majus cogitari nequit – mindaz aminél hatalmasabbat nem lehet elképzelni – vallja Anselmo d’Aosta. Ennek tükrében férhet össze egymással az isteni kegyesség és az igazságosság. Az egyik legszebb művészeti és filozófiai alkotás Dante Isteni színjátéka, egyike azon alkotásoknak, amely megtestesíti és összeegyezteti az Isten személyében az igazságosságot az irgalmassággal. A paradicsom 20. énekében szentek és igazak zengik: csak úgy értheted meg, ha magad látod. Az irgalmasság megtestesítője a Szeplőtelen Szűz, az Isenanya, aki a legfőbb jó visszatükrözője. A „miserare cordis” latin kifejezés jelentése: megesett rajta a szíve. Az irgalmasság a másik boldogsága utáni vágyakozást jelenti.
Fotó: Paroladivita.org
Jánosi Dalma/Magyar Kurír
Kapcsolódó fotógaléria