Képes-e negyven év után is mosolyra fakasztani a „mosolygó pápa”?

Kitekintő – 2018. szeptember 9., vasárnap | 17:48

Negyven évvel ezelőtt, 1978. augusztus 26-án választották pápává Albino Lucianit, aki az I. János Pál nevet vette fel. A mindössze 33 napig uralkodó egyházfő hamar belopta magát az emberek szívébe mosolyával és frappáns mondásaival, melyekből néhányat most a Vatikáni Rádió segítségével mutatunk be.

„Akkor majd püspökként halsz meg, fiam!”

Albino Luciani a püspöki kinevezést többször is visszautasította alacsony termetére, beteges alkatára, erőtlen hangjára hivatkozva. Végül Szent XXIII. János pápa a rá jellemző szokásos humorral oldotta meg a kérdést: „Akkor majd püspökként halsz meg, fiam!” – mire Albino Luciani atya beadta a derekát. Álmában sem gondolt arra, hogy hamarosan követni fogja a jó pápát, először a velencei pátriárka székében, majd Péter katedráján.

„Ha mondta volna valaki, hogy pápa leszek...”

Amikor megválasztották pápává, a 111 választó bíborosból 101-en őrá voksoltak, tehát abszolút bizalmat élvezett, de ezt ő másként látta: „A pápa is kijárta az iskolát, aztán a gimnáziumot és az egyetemet is. De én mindig csak a fiatalokra gondoltam és a plébániára. Senki nem mondta nekem: »Belőled pápa lesz!« Pedig ha mondta volna! Akkor többet tanultam volna és most felkészültebb lennék. De most már öreg vagyok és nincs erre idő.”

„Ne félj, bátorság, aki terhet rak rád, segít is hordozni”

Amikor megválasztása után nevet kellett választania, két szeretett elődjére gondolt és már mondta is: „Giovanni Paolo primo”. (vagyis: I. János Pál). Akarta, hogy neki is száma legyen, nem tudva, hogy alig pár hét múlva követőre, egy derék lengyel utódra talál, a „Másodikra”. „Amikor már szorult a hurok a választáskor, és csak gyűltek a szavazatok, a két bíboros mellettem azonnal vigasztalni kezdett: »Ne félj, bátorság, aki terhet rak rád, segít is hordozni.« Pedig én tudtam, hogy bennem nincs meg XXIII. János szívének bölcsessége, sem pedig VI. Pál műveltsége, de minthogy a helyükön ülök, minden erőmmel szolgálom az egyházat”.

Luciani pápa kiváló katekéta volt, ezért a szerdai kihallgatások alkalmai nagyszerű lehetőséget kínáltak spontán megszólalásaira. Ezekből adunk közre néhányat a következőkben:

„Még nem ismertem, de már szerettem a Szűzanyát”

Aki szeret, az fut, repül és örvendezik. Szeretni annyit jelent, mint szívvel futni a szeretett lény felé. Szűz Máriát már akkor elkezdtem szeretni, amikor még nem is ismertem, esténként a családi tűzhely mellett, édesanyám térdén ülve, amikor a rózsafüzért imádkozta.

Elképzelhetetlen megérteni az életünket az egyházunk nélkül, a rózsafüzér, a Mária-ünnepek és Mária-kegyhelyek, a Szűzanya szentképei nélkül.

Túlságosan dicsérik a pápa személyét. Ez a személyi kultusz veszélyével jár, amit én nem akarok semmiképpen sem. A központban mindig Krisztusnak kell állnia.

„Amikor imádkozom, a bennem lakó gyermek szól az Istenhez”

Amikor imádkozom és Istennel személyesen beszélgetek, akkor azt nem felnőttként, hanem gyermekként teszem. Eltűnik a pileolus, a püspöksüveg, a halászgyűrű, elküldöm szabadságra a bennem lévő felnőttet, a püspököt és maradok én, mint egy kicsi gyermek az apja és az anyja előtt.

Uram, fogadj el engem, ahogy vagyok, hibáimmal és hiányosságaimmal együtt, csak tégy engem olyanná, ahogy azt te akarod.

„Éljen Agordino, nem azért, mert én agordinói vagyok, hanem mert ez a nép tényleg becsületes”

A falumról szólok. Éljen Agordino, ez a szegény föld, pedig jó a népe. Éljen Agordino, nem azért, mert én agordinói vagyok, hanem mert ez a nép tényleg becsületes.

Mellettem jobbról és balról bíborosok és püspökök ülnek, ők testvéreim a püspöki szolgálatban. Én csupán a nagyobb testvérük vagyok.

Az Úr annyira szereti az alázatot, hogy néha megenged súlyos bűnöket. Miért is? Azért, hogy akik elkövették ezeket a bűnöket, térjenek meg és legyenek alázatosak.

Én nemcsak a szeretet nagy műveit ajánlom, hanem a kicsiket is.

Püspökként nagyon közel voltam azokhoz is, aki nem hisznek Istenben. De az az érzésem, hogy ők gyakran nem az Isten ellen, hanem hamis istenképeik ellen harcolnak.

Az aszketika azt tanítja, hogy ne azt nézd, aki engedelmeskedik, hanem akinek engedelmeskedik: az Úrnak!

A milánói hordár álma

Egyszer a milánói pályaudvaron nagyon megérintett egy hordár látványa, aki egy zsák szénre hajtotta fejét, amit egy oszlopnak döntött. A vonatok sivítva érkeztek és indultak, ő pedig aludt édesdeden. A vonatkerekek csikorogva fékeztek, a hangosbemondó állandóan üvöltött, az emberek jöttek és mentek, de az a hordár csak aludt, aludt békésen, mintha azt mondaná: „Csináljatok, amit akartok, de nekem most szükségem van erre a kis nyugalomra.” Valami hasonlóra van szükségünk nekünk, papoknak is. Körülöttünk állandó a nyüzsgés, az emberek beszélnek, de beszél a rádió, a tévé is. Papi mértékkel és fegyelemmel azt mondhatnánk: „Egy bizonyos határon túl számomra, aki az Úr papja vagyok, ti most nem léteztek. Csendet kell teremtenem magamban a lelkem számára, ezért hát elszakadok most tőletek, hogy az Úrral egyesüljek.”

Pezsgőt és lekvárt az autóba?

Egyszer valaki kocsit akart vásárolni és elment egy autókereskedőhöz. Az aprólékosan elmagyarázta, ha gondját viseli az autónak, akkor sokáig számíthat rá. De ehhez szuper benzint kell tölteni a tankba, finom kenőolajat a motorra. Egy ott álló megjegyezte: „Nem, mindenki a saját normája szerint gondoskodjon róla. Én például sem a benzin, sem az olaj szagát ki nem állhatom. Pezsgőt a tankba, lekvárt a motorra!” „Tegyen úgy, ahogy hiszi – felelte a kereskedő –, de aztán nem jöjjön nekem lamentálni, ha egy árokban végzi a kocsijával!” Az Úr valami hasonló dolgot tesz velünk. Nekünk adta ezt a testet, értelmes lélekkel lelkesítette, jóakarattal, és így szólt: „Jó ez a kocsi, de bánj vele tisztességgel!”

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria