Megjelent a katekézis új direktóriuma: Tegyük az evangéliumot időszerűvé! (I. rész)

A dokumentum azután lát napvilágot, hogy 1971-ben Szent VI. Pál alatt megjelent az Általános katekétikai direktórium, majd 1997-ben, Szent II. János Pál pápa idejében a Direktórium a katekézis számára.

Az új direktórium a bevezetőjében az evangelizálás és a katekézis közötti szoros kapcsolatot hangsúlyozza, és leszögezi az evangélium első hirdetése és a hit növekedése közötti kapcsolatot, a találkozás kultúrája fényében. Ez különösen fontos napjainkban, amikor az egyház két jelentős kihívás előtt áll: az egyik a digitális kultúra, a másik pedig a kultúra globalizálódása. A 320 oldalas dokumentum három részre oszlik, összesen tizenkét fejezetben.

Alapállítása, hogy minden megkeresztelt ember missziós tanítvány, akiknek elkötelezetten és felelősen új nyelvezetet kell találniuk, mely három pilléren nyugszik. Az első a tanúságtétel, hogy az egyház ne prozelitizmus, hanem a tanúságtevő példa révén gyarapodjon. A második az irgalmasság, amit hiteles katekézisnek kell megjelenítenie a világban, hogy a meghirdetett igazság hitelre méltó legyen. A harmadik alappont a párbeszéd, mely szabad és ingyenes, nem kötelez, hanem a szeretetből indul ki, és hozzájárul a békéhez. Ilyen módon – szól az új direktórium – a katekézis segíti a keresztényeket, hogy teljes értelmet adjanak saját létezésüknek.

A katekézis az egyház evangelizáló küldetésében címmel a dokumentum első fejezete a katekéták képzését írja le: „ahhoz, hogy hiteles hithirdetők legyenek, szükséges, hogy mielőtt katekézist tartanának, előtte váljanak katekétákká”. Működjenek ingyenesen, odaadottsággal, következetesen, misszionárius lelkülettel, melytől távol áll a „steril lelkipásztori aggodalmaskodás”. Mint mesterek, nevelők, tanúságtevők és katekéták kísérjék alázattal és tisztelettel mások szabadságát. Legyen „közösségi stílusuk”, használják teremtő módon az eszközöket és a kifejezési módokat.

A direktórium második része A katekézis menete címmel a hitoktatás nyelvi kihívásait elemzi. A sokféle kifejező eszköz közül kiemeli az elbeszélés módját, melyet „mély és hatékony kommunikációs modellnek nevez”, mert termékeny módon képes arra, hogy összeszője a Jézus-történetet, a hitet és az emberek életét. Fontos a művészet szerepe is, hiszen a Szép szemlélése révén közvetlen tapasztalatot tesz lehetővé az Istennel való találkozás számára. A zene pedig, különösen is a szent zene beleoltja az emberi lélekbe a Végtelen utáni vágyat.

Ahol a katekézis ténylegesen eljut az emberek konkrét élete szintjére, az a család szintje. A család az evangelizálás aktív alanya, az a természetes hely, melyben az ember megéli a hitet, egyszerű és spontán módon. A család kínálja fel a keresztény nevelést, amit tanúságtétellel tud megerősíteni, alázattal és együttérzéssel. A dokumentum szembesül számos mai család rendezetlen körülményeivel, mivel a kortárs társadalomban kiüresedik a család transzcendens jelentése. Ilyenkor az Egyház feladata, hogy hitben, közelséggel, meghallgatással, megértéssel kísérje a sérült családokat.

A katekézis a megszólítottak kora alapján tagolódik a gyermekek, fiatalok, felnőttek és idősek négyes csoportjára. Ám jóllehet a nyelvezet különböző, mégis egységesnek kell lennie a stílusban, az elkísérés stílusában, ami a katekétákat hiteles tanúkká teszi, akik bevonnak másokat, és maguk is bevonódnak az eseményekbe. Tapintatosak, de jelen vannak, és képesek értékelni bárki hívőnek a hitét, úgy, hogy azt érezzék: meghallgatták őket.

A család mint a katekézis elsődleges helye után a dokumentum a sérültek és a migránsok befogadásáról szól, majd a börtönt említi meg mint autentikus missziós állomást. E felsorolást követi aztán a plébánia megemlítése.

A befogadás és az elismerés két kulcsszó, melyek a katekézist kísérik, a sérült személyek esetében is. Az ő jelenlétük a szenvedésre és a halálra is utalhat, ami pedig zavart okozhat és félelmet kelthet. Ezzel a lehetőséggel szemben áll a „belefoglalás” kultúrája, amely pontosan ellentétes a leselejtezés kultúrájával. A sérült emberek ugyanis az emberi élet lényegi igazságának: a sérülékenységnek és a törékenységnek a tanúságtevői. Akiket közülük befogadnak, azok nagy ajándékká lesznek, családjaikat pedig övezze csodálat és tisztelet. A katekézis új direktóriuma még egy másik kategóriáról is megemlékezik, mégpedig a migránsokról, akik távoli földekről érkeznek, és éppen emiatt egyfajta hitválsággal szembesülhetnek. A katekézis számukra is kínálja fel a befogadást, a bizalmat és a szolidaritást, hogy le lehessen győzni az előítéleteket és sok más rájuk háruló veszélyt.

A börtönökre a direktórium úgy tekint, mint autentikus missziós állomásokra, ahol a fogvatartottaknak a katekézis során Krisztust, a megbocsátást és megszabadulást hirdetik. Meg kell hallgatni a foglyokat, és fel kell mutatni nekik az Egyház anyai arcát.

De az Egyház a sokféle kategória között nem feledkezhet meg a szegényekről sem, miközben spirituális figyelemmel tekint rájuk. Ezt segíti a szeretet elsődlegessége és a missziós dinamizmus. Az Egyház maga is hivatást kapott a szegénységre, hogy Jézust kövesse és teljesen az isteni gondviselésre hagyatkozzék, anélkül, hogy az evilág eszközeire hagyatkozna. Az ilyen környezetben tartott katekézis legyen evangéliumi szellemű, és neveljen is arra, szolgálja a testvériség kultúráját, továbbá tegye érzékennyé a híveket a szegények nyomorúsága iránt.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír