Nyolcvan éve választották pápává XII. Piuszt

Eugenio Pacelli Rómában született 1876. március 2-án. Családja számára, melynek tagjai generációk óta az Egyház szolgálatában álltak, nem okozott meglepetést, hogy Eugenio érettségi után szemináriumba felvételizett. Pappá 1899. április 2-án szentelték, ezt követően mint fogalmazó működött a Rendkívüli Ügyek Kongregációjában, a pápaság akkori „külügyminisztériumában”. Hivatali munkája mellett különféle csoportok lelki gondozását vállalta, rendszeresen gyóntatott, az első világháború alatt pedig egy segélyszervezetben tevékenykedett.

A tehetséges szentszéki tisztviselő 1917-ben hagyta el Rómát, hogy Münchenben, majd 1925-től Berlinben lássa el a Szentszék nagykövetének tisztjét. Fontos külügyi feladatai mellett igyekezett a hívekre is időt szakítani. Nemcsak a német katolikusok országos találkozójának, a Katholikentagnak volt állandó szónoka, szívesen találkozott a hívekkel, a szegényeknek többször saját kezűleg osztotta ki az adományokat, munkásokat látogatott meg a gyárakban, sőt, egyszer együtt szállt le egy tárnába a bányászokkal. Arról pedig, hogy a berlini rászoruló gyerekek Mikulás-ünnepségén maga bújjon Miklós püspök szerepébe, csak munkatársai hosszas rábeszélése után tett le. Pacelli előtt sosem számítottak származási, felekezeti, vagy rangbéli különbségek, szavai és tettei sokaknak nyújtottak vigasztalást az egyre zavarosabb politikai helyzetben.

Pacelli 1930-ban búcsúzott Berlintől, mikor XI. Piusz pápa őt nevezte ki bíboros államtitkárrá. Mint a Szentszék külügyminisztere, a világ számos pontján megfordult, többek között Argentínában, Brazíliában, az Egyesült Államokban és Franciaországban. 1938 májusában Magyarországra érkezett, hogy XI. Piusz pápát képviselje a Budapesten rendezett 34. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson. Nem egészen egy évvel azután, hogy Eugenio Pacelli vonata kifutott a Keleti pályaudvarról, XII. Piusz néven Szent Péter trónjára lépett.

Talán pápasága is másként alakult volna, ha nem szól közbe a második világháború, ám XII. Piusznak sajátos módon kellett pásztorra válnia. Minden rendelkezésére álló eszközzel küzdött a konfliktus mielőbbi békés rendezéséért, ám tekintélyét a politika figyelemre sem méltatta. A pápa tehát csendben, titokban fogott nemzetközi segélyakcióba az üldözöttekért, melyben a Katolikus Egyház valamennyi szervezeti szinten tevékenyen részt vett. Hamis keresztlevelek százezrei készültek, a pápa kolostorok szigorú klauzúráját oldatta fel, hogy minél több üldözöttet tudjanak fogadni, csak a Vatikán termeiben közel ötezer zsidó lelt menedéket. A civil lakosság szenvedésein a pápai segélyszervezet enyhített, melynek működését hatékonyan hangolta össze Pascalina Lehnert nővér, a pápa titkárnője. Munka Rómában is akadt bőven, hiszen többször is bombatámadás érte a várost, melyek során sokan vesztették életüket. XII. Piusz minden alkalommal személyesen látogatott a sérült városrészekbe, hogy vigasztalást és adományokat vigyen a kibombázottaknak. Testőrök nélkül lépett a poros, kétségbeesett arcú emberek közé, hagyta, hogy átöleljék, és ő is hasonlóképpen tett.

A lelkipásztor XII. Piuszról csak kevés felvétel maradt fenn, a legismertebb fényképek szigorú és távolságtartó egyházfejedelem arcát őrzik. Médiatörténeti szempontból egy átmeneti korszak pápája volt ő, amikor széles körben elterjedt a fényképezőgép, a kamera, megjelent a televízió, az információk áramlása az egész világot behálózta; a pápaság zárt, hagyománytisztelő világa széles közönség előtt is láthatóvá vált. Például a moziban: Franz Werfel Elsikkasztott mennyország című regényéből 1958-ban készített filmet Ernst Marischka osztrák filmrendező. Az alkotás csúcsjelenetét egy valódi általános kihallgatáson vették fel a Szent Péter-bazilikában, ahol XII. Piusz saját magát alakította. A 20. század második felétől a pápának egy teljesen új feladatkörben kellett helytállnia, a világ plébánosának szerepében. Ezen a kapun azonban már csak utóda, Szent XXIII. János lépett be.

XII. Piusz pápát úgy is szokták említeni, mint a „magyarok barátját”. Tény, hogy szívesen emlékezett vissza az 1938-ban Budapesten töltött napjaira. A magyar zarándokokat mindig kitüntetett figyelemmel fogadta. A háború után, mikor 1948-ban a budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus tizedik évfordulójáról emlékezett meg a magyar katolikus egyház, külön rádiószózatban fordult a magyarokhoz. A pápa határozottan kiállt Mindszenty József bíboros mellett is, amikor 1948 karácsonyán letartóztatták. 1956-ban a nándorfehérvári győzelem 500. évfordulója alkalmat adott XII. Piusznak arra, hogy kifejezze aggodalmát és fájdalmát a szocialista országokban érvényesülő egyházüldözés miatt. Ennek hű tükre a Dum maerenti animo kezdetű, 1956. június 29-én kelt apostoli levele. Az 1956-os forradalom kirobbanása után – ahogy Mindszenty bíboros emlékezik – „minden rendelkezésére álló eszközzel küzdött érettünk, s egyetlen napon háromszor állt a világ elé Magyarországért”.

XII. Piusz pápa 1958. október 9-én hunyt el Castel Gandolfóban. Hősies erényeit 2009-ben ismerte el XVI. Benedek pápa. 

Fotó: Vatican News

Videó forrása: Filmhíradók Online

Benke Zsuzsa/Magyar Kurír