Pietro Parolin bíboros tartott előadást 1978 három pápájáról

1978 a pápák újkori történetének egészen rendkívüli éve volt: augusztus 6-án elhunyt VI. Pál pápa, utódjává Albino Luciani bíborost választották, aki a két elődje nevével fémjelzett úton akart haladni, ezért a I. János Pál nevet választotta. 33 napnyi pápaság után azonban ő is elhunyt. Utóda, Karol Wojtyła krakkói bíboros, érsek ugyanezt az egyházi irányvonalat kívánta folytatni II. János Pál pápa néven. A három pápa közül II. János Pált szentté, VI. Pált boldoggá avatták; I. János Pál pápa boldoggáavatási eljárása pedig folyamatban van.

Parolin bíboros előadását egy hosszú idézettel kezdte Boldog VI. Páltól, melyben a pápa barátjának, Jean Guitton francia filozófusnak számolt be 1964-es indiai útjának tapasztalatairól. „Azt hiszem, hogy a pápa összes méltósága közül a leginkább irigylésre méltó az atyasága. Úgy adódott, hogy elkísérhettem XII. Piuszt az ünnepélyes szertartásokra. Úgy vetette bele magát a tömegbe, mint a Bethesda-tó medencéjébe. Körbefogták, megtépték ruháját. És ő ragyogott. Új erőre kapott. De tengernyi a távolság a kettő között: egy atyaság tanújának lenni, vagy személyesen apának lenni.”

„Az atyaság olyan érzés, mely átjárja a lelket és a szívet, mely elkísér bennünket a nap minden órájában, mely nem csökkenhet, hanem csak gyarapodik, mert növekszik a gyermekek száma – folytatta az idézetet a bíboros. – És ez az érzés a pápa lelkiismeretében mindig új, mindig friss, mindig születendőben van, mindig szabad és alkotó. Olyan érzés ez, mely nem fáraszt, és nem fárad, mely megpihentet minden fáradtságban. Soha egyetlen pillanatra sem éreztem magam fáradtnak, amikor áldásra emeltem a kezemet. Nem, soha nem fáradok bele az áldásba vagy a megbocsátásba. Amikor Bombayba érkeztem, húsz kilométeres utat kellett megtennem, hogy eljussak a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus székhelyére. Hatalmas, végeláthatatlan, sűrű, csöndes, mozdulatlan tömeg keretezte az utcát – lelki és testi szegény tömeg, az a mohó, összepréselt, hiányosan öltözött tömeg, amely csak Indiában látható. Továbbra is áldást kellett osztanom. Egy pap barátom, aki a közelemben állt, azt hiszem, végül tartotta a karomat, mint Mózes szolgája. Pedig én nem érzem magamat magasabb rendűnek, hanem testvérnek, mindenkinél alacsonyabb rendűnek, mert mindenki terhét viselem.”

Miért kapott helyet 1978, a három pápa éve az apa alakjának szentelt találkozók témái között? – tette fel a kérdést Parolin bíboros. És így válaszolt: Mivel a három pápa éve a három atya éve volt. 

Az év első felében terrortámadások sorozata történt Olaszországban. Elrabolták és meggyilkolták Aldo Moro miniszterelnököt; kíséretének tagjait lemészárolták. Május 22-én hagyták jóvá az abortusztörvényt, amely nagy fájdalmat okozott a pápának, akit már nagyon megviselt a miniszterelnök meggyilkolása. Az év nemzetközi eseményei közül Parolin bíboros megemlítette a szeptember 17-i Camp David-i találkozót, amelyen Anvar Szadat egyiptomi elnök és Menahem Begin izraeli miniszterelnök egyezményt írt alá tizenkét napos, titkos tárgyalásokat követően, reményt adva a békére.

1978. június 29-én VI. Pál a Szent Péter-bazilikában ünnepelte pápai székfoglalásának tizenötödik évfordulóját. Szívében már egy ideje érlelődött a gondolat, hogy ez lesz az utolsó évforduló: éppen ezért olyan homíliát készített, amely pápasága mérlegét mutatta be mintegy búcsúbeszédként. 

Parolin bíboros megemlékezett VI. Pál pápa halála előtt tíz évvel mondott szavairól is. 1968 jelentette a fiatalok nagy tiltakozásának kezdetét. Azokat az éveket a válság és a zsinat utáni zavarok is jellemezték. A pápa szavai azt tükrözték, hogy teljesen átadta magát Isten akaratának. Giovanni Battista Montini nagysága talán éppen ezekben a zaklatott években emelkedik ki: az Egyház egységéért fáradozott, azért szenvedett, megerősítette azt a hitigazságot, amelyet egyesek el akartak vitatni, nem engedett azok kérésének, akik végleges ítéleteket és inkvizíciós rendelkezéseket kívántak, amelyek minden valószínűséggel egyházszakadáshoz vezettek volna. 1968. december 7-én, a Lombardiai Pápai Szeminárium tagjaihoz intézett beszédében VI. Pál ezt mondta: „Sokan szenzációs gesztusokat várnak a pápától, energikus és határozott intézkedéseket. A pápa nem tartja kötelességének, hogy más vonalat kövessen, mint a Jézus Krisztusban való bizalom, aki számára sokkal fontosabb egyháza, mint bárki más számára. Ő lesz az, aki lecsendesíti a vihart. Hányszor ismételte a Mester: Confidite in Deum. Creditis in Deum et in me credite! A pápa lesz az első, aki végrehajtja az Úrnak ezt a parancsolatát, és átadja magát szorongás vagy helytelen aggodalmak nélkül Jézus egyházának nyújtott láthatatlan, de teljesen bizonyos segítsége titokzatos játékának. Nem meddő vagy tétlen várakozásról van szó, hanem imában való éber várakozásról.”

I. János Pál pápa kapcsán Parolin bíboros elmondta: a mosolygó pápának az volt a sorsa, hogy meteorként hatoljon át a történelmen, de elfeledett meteorként. Parolin bíborosra mindig nagy hatást gyakoroltak Albino Luciani püspök szavai, amelyekkel 1958 decemberében bemutatkozott Vittorio Venetó-i híveinek. E szavak sok mindent elmondanak róla, és azt is felfedik előttünk, hogy mi egy keresztény nagy titka: az, hogy alázatos, és szükségét érzi az Úr segítségének. „Amint kineveztek püspöknek, azt gondoltam, hogy az Úr velem is egy régi módszerét alkalmazza: bizonyos dolgokat nem bronzra vagy márványra, hanem egyenesen a porba ír, azért, hogy ha az írás megmarad, nem kuszálódik össze, vagy a szél nem szórja szét, akkor világossá válik, hogy az érdem egyedül csak Istené. Én vagyok a por; a kiváló püspöki méltóság és Vittorio Veneto egyházmegyéje olyan szép dolgok, hogy Isten rám méltóztatta írni őket; ha valami kis jó származik majd ebből az írásból, akkor már mostantól kezdve világos, hogy minden az Úr kegyelmének és irgalmasságának érdeme lesz” – idézte a bíboros államtitkár Luciani püspök szavait, amelyeket mindenki számára értékes tanításnak nevezett.

Éppen néhány héttel VI. Pál halála előtt, 1978-ban született meg az első lombikbébi. Ezekkel a kutatásokkal és technológiákkal szemben ma nem hallgathatjuk el félelmeinket, mert azt kockáztatjuk, hogy túlhaladunk azon a vonalon, ahonnan már nincs visszatérés; és az ember, az életet manipulálva, isteni jellemvonásokkal ruházza fel magát. Louise Brown, az első lombikbébi története kapcsán Albino Luciani – akkor mint velencei bíboros, érsek – egy folyóiratnak adott interjújában elmondta: csak részben osztozik azoknak a lelkesedésében, akik üdvözlik a tudományos és a technikai haladást. Luciani bíboros feltette a kérdéseket: Mi történt volna, ha a technika torzszülöttekkel találta volna magát szemben? A tudós vajon nem egyfajta „bűvészinas”, aki hatalmas erőket enged szabadjára, de amelyeket később nem tud korlátok közé szorítani és megfékezni? Albino Luciani figyelmeztetett a „gyermekpiac” kockázatára is, melyben a családok és a társadalom visszafejlődhet a haladással szemben. Ezt az interjút soha nem tették közzé, mert időközben Luciani bíborost pápává választották; csak sok évvel később vált ismertté. Albino Luciani az interjúban a legszívélyesebb jókívánságait küldte a kislánynak, és tartózkodott attól, hogy elítélje szüleit.

I. János Pál humanizmusa, egyszerűsége, amellyel az új pápa bemutatkozott, kedves megjelenése, mindenki számára érthető prédikációi az egész világon meghódították hívők és nem hívők millióit. Az elvárások, a remények, amelyeket ez a választás lángra lobbantott, hirtelen kialudtak. Mire a Szentszék intézményei és az Egyház éppen hogy csak feldolgozta a pápaváltást, jött a hír, hogy a pápát holtan találták ágyában szeptember 29-én.

„Idézzük fel emlékezetünkben azokat a szomorú és komor napokat – folytatta beszédét Parolin bíboros. – Megrendült hívek hosszú sora rója le tiszteletét az előtt a pápa előtt, aki magis ostensus quam datus – többet mutatott, mint adott. A mosolygó pápa előtt, aki éppen csak, hogy kitekintett a világ ablakán új szerepében, mint az egyetemes Egyház pásztora, és túl hamar elhagyott bennünket. A meglepetés, amit a Szentlélek emberek által készített nekünk, azok közé tartozott, amelyek nyomot hagynak a történelemben: az első szláv pápa következett kétezer év történetében. Egy pápa, aki egy távoli országból érkezett. Egy 58 éves pápa, aki még fizikai ereje teljében van, rendszeresen sportol, aki szilárd és törhetetlen hitével friss levegőt hozott az Egyházba, fontos szerepet játszva nemcsak azért, hogy hallassa olyan sok keresztény testvérünk hangját, akik abban a korban csendre voltak kényszerítve a vasfüggönyön túli országokban, hanem azért is, hogy emlékeztessen bennünket: ahhoz, hogy Európa lélegezhessen és valóban önmaga lehessen, szüksége van két tüdőre, nem csak egyre, nyugati tüdejére.”

„Szent II. János Pál pápasága idején a Katolikus Egyház történelmi változások korát élte. Tizenegy évvel az első kelet-európai, vasfüggönyön túli pápa megválasztása után leomlott a berlini fal. A kétpólusú világ megosztott volt, az egymással szemben álló tömbök és a hidegháború világa teljesen megváltoztatta arculatát. A kommunista kolosszus összeroppant, katasztrofálisan összedőlt, vérontás, forradalmak, véres háborúk nélkül. Karol Wojtyła személyesen hozzájárult mindehhez: mindenekelőtt szenvedésével. Ő, akit 1981. május 13-án, a Fatimai Szűzanya megjelenésének évfordulóján a Szent Péter téren golyó ért, és majdnem megölte.”

A pápa nem halt meg. Nem halt meg az imáknak köszönhetően, Isten Anyjának köszönhetően, akinek ő, aki zsenge korában elveszítette édesanyját, oltalma alá helyezte egész életét mint pap, mint püspök, mint pápa. Grignion de Montfort egy mondatát választotta mottójául: „Egészen a tiéd.” Az a merénylet, amely a pápát beillesztette a fatimai titkok közé és a vértanúk hosszú, gyakran csendes rózsafüzérébe, amely a 20. századot átszelte. „Azt hiszem, hogy a merénylet – írta II. János Pál legutolsó, Emlékezet és azonosság című könyvében, amely néhány héttel halála előtt jelent meg – a 20. században elszabadult erőszakos ideológiák utolsó vonaglása volt. Az elnyomást gyakorolta mind a fasizmus és a nácizmus, csakúgy, mint a kommunizmus.” Az idős pápa élete végéig várt, hogy először mondja el ilyen kifejezetten, elgondolása szerint mi volt az életére törő merénylet eredete.

II. János Pál, miután lezárta a tömbök szembenállásának korát, egy új, kezdetben lelkesítő korszakot élt meg, ami azonban nem kevésbé volt nehéz és tragikus. A kommunizmus összeomlott, de gyakran azokban az országokban, amelyek megszabadultak az elnyomó és szürke igától, nem született újjá a hit, hanem a fogyasztói szemlélet győzött, és egész társadalmi osztályok szegényedtek el. A szovjet birodalom vége nem hozta meg a stabilitás korát. Ehelyett egy új háború kezdődött; egy testvérgyilkos etnikai háború Európa szívében, Jugoszláviában. A világ már egypólusúvá vált és II. János Pál hangja, amelyet olyannyira hozsannáztak, amikor a kommunizmus elleni harcot hirdette, most azért hallatszott, hogy kérje: ne robbantsanak ki azonnal konfliktust Szaddám Husszein diktátor Irakja ellen, aki 1990 nyarán megszállta Kuwaitot. A háborút mégis megkezdték. Azután kezdődött a volt Jugoszláviában a rettenetes, hosszú, brutális erőszak által jellemzett háború, amelyben nép állt szemben néppel, a Tito-rezsim után. Mindeközben a mindenki által elfeledett Afrikában a történelem egyik legszörnyűbb népirtása ment végbe Ruandában. II. János Pál hangját olyan sokszor nem hallgatták meg.

Azután a 2000-es év és a jubileum közeledtével a világ, úgy tűnt, a béke korszaka felé halad. De 2001. szeptember 11-én, az Egyesült Államok elleni merényletek az emberiséget ismét visszataszították a félelem mély szakadékába. És a pápa, akinek a kommunizmus legyőzését tulajdonították, a pápa, aki arra törekedett, hogy helyreállítsa a nemzetközi törvényességet, megerősítve az Egyesült Nemzetek szerepét, ismét azon a fronton találta magát, hogy küzdjön egy álságos, alattomos, nem pontosan azonosított ellenség, a vallási fanatizmus ellen, a gyűlölet és a rettenetes erőszak ellen, amelyeket egy vallásos hit nevében gyakorolnak.

„Karol Wojtyła minden erejével arra törekedett – immár törékenyen és a betegségtől elemésztve –, hogy kizárja ennek az abszurd eszmének, ennek az abszurd indoklásnak a teológiai alapját. 2002-ben Assisiben összehívott egy újabb vallásközi találkozót; minden maradék erejével azt kiáltotta, hogy soha nem lehet és nem szabad indokolni a gyűlöletet és az erőszakot Isten nevét használva, sőt káromolva. Ez a pápa, aki élvonalban állt a terrorizmus elleni fegyvertelen küzdelemben, nagy bátorsággal kiáltott nemet a háborúra, amikor 2003 első hónapjaiban egy angol–amerikai szövetség elhatározta, hogy háborút indít Irak ellen. A világ még bizonytalanabbá vált, és a terrorista fenyegetés látszólag igazolt bármilyen háborút, az úgynevetett »megelőző« háborút is. Ma megállapíthatjuk, hogy az idős és beteg pápa kiáltása milyen prófétai volt” – mutatott rá előadásában Pietro Parolin bíboros, vatikáni államtitkár.

Végül megjegyezte, hogy a három nagy pápáról és egyben atyáról festett képe természetesen nem teljes. Mind a hárman arra tanítottak bennünket, hogy szeressük Istent és szeressük testvéreinket, mert nem őszinte az az istenszeretet, amely nem kapcsolódik a testvérek iránti szeretethez, különös tekintettel a legkisebbekre és a leggyengébbekre, akikben felismerjük Urunk arcát. A három pápa arra tanított bennünket, hogy tekintsünk Istenre, és ne a saját erőnkben bízzunk. Arra tanítottak, hogy higgyünk a párbeszéd hatékonyságában, a hidak és nem a falak építésében akkor is, amikor ez szenvedést jelent, akkor is, amikor úgy tűnik, hogy hiába hintjük el a magvakat, és akkor is, amikor úgy tűnik, hogy szemben úszunk az árral. Arra tanítottak bennünket, hogy soha ne lássunk ellenséget a másikban, mert a kereszténynek nincsenek ellenségei. Jobban fogalmazva, csak egy ellenségünk van, az ördög. Az emberek mindenekelőtt testvérek, és mint mi, elmerülnek a mindennapi élet ellentmondásaiban és nehézségeiben, hozzánk hasonlóan keresik az élet értelmét, jelentőségét, egy választ. A keresztény – kegyelemből – a hit bizonyosságában él, és soha nem mondhatja, hogy birtokolja azt, mert akkor azt kockáztatná, hogy a hitet ideológiává fokozza le. Ez a három nagy pápa tanúságot tett erről a tekintetről, erről az érzésről, annak tudatáról, hogy mindig úton vagyunk, hogy mindig szükség van újból találkozni az Úrral utunk során.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír