Re bíboros nagycsütörtök esti homíliája: Krisztus páratlan ajándékot adott az emberiségnek!

Homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.

„Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból át kell mennie az Atyához, mivel szerette övéit, akik a világban voltak, a végsőkig szerette őket” (Jn 13,1).

János evangélistának ezek az ünnepélyes szavai, melyek néhány pillanattal ezelőtt csendültek fel, egyrészt bevezetik a lábmosás történetét – amikor a mi Urunk, Jézus Krisztus megmossa tanítványainak a lábát –, másrészt megnyitják az emlékét Jézus önajándékozásának, melyet a búcsúzás órájában ránk hagyott; ezzel egyidejűleg elindítják azt a nagy beszédet, amelyet annak előestéjén mondott el, amikor feláldozta magát az Atyának a mi üdvösségünkért.

Ezáltal a rendkívül erős érzelmekkel és gondolatokkal teli eucharisztikus ünneplés által újra átéljük azt az estét, amikor Krisztus az apostoloktól körülvéve az imateremben megalapította az Eucharisztiát és a papságot, és ránk bízta a testvéri szeretet parancsát.

„A végsőkig szerette őket”; ez a megható kijelentés azt jelenti, hogy szerette őket egészen a másnapi, nagypénteken bekövetkező kereszthaláláig, de ez végletekig menő, vagyis a szeretet képességének legmagasabb és felülmúlhatatlan fokáig menő szeretetet is jelent.

Nagycsütörtök estéje tehát arra emlékeztet bennünket, mennyire szeretettek vagyunk;

azt üzeni, hogy Isten Fia irántunk érzett szeretetében nem valamit adott, hanem önmagát – testét és vérét –, vagyis személyének teljességét adta nekünk, és hogy megváltásunkért elfogadta, hogy a leggyalázatosabb halált szenvedje, és felajánlotta magát áldozatul: „Senki sem veszi el az életemet, én magam adom oda” (Jn 10,18).

Az Eucharisztia létét csak az indokolja, hogy Krisztus szeretett bennünket, és mindannyiunkhoz közel akart lenni az összes századon át, a világ végezetéig. Csak egy Isten volt képes elképzelni ilyen nagy ajándékot, és csak egy végtelen erő és szeretet valósíthatta meg.

Az Egyház az Eucharisztia szentségét mindig is a legértékesebb ajándéknak tartotta, amellyel gazdagodott. Ezen ajándék által Krisztus velünk jár mint fény, mint erő, mint táplálék, mint támogatás történelmünk minden napján.

A II. vatikáni zsinat kijelenti, hogy az Eucharisztia „az a csúcs, amely felé az Egyház cselekvése irányul; ugyanakkor az a forrás, amelyből minden ereje fakad” (Sacrosanctum Concilium, 10); továbbá: az Eucharisztia „az egész keresztény élet forrása és csúcspontja” (Lumen gentium, 11).

A „forrás és csúcs”, „forrás és csúcspont” kifejezésekkel a II. vatikáni zsinat azt akarta kifejezni, hogy az Egyház életében és küldetésében minden az Eucharisztiából származik, és minden az Eucharisztiához vezet.

Az Eucharisztia az Egyház életének középpontja és szíve. Minden keresztény ember élete középpontjának és szívének is kell lennie. Aki hisz az Eucharisztiában, az sosem érzi magát egyedül az életben. Tudja, hogy minden templom félhomályában és csendjében ott van valaki, aki ismeri az ő nevét és történetét, aki szereti, aki várja, és aki készségesen meghallgatja. A tabernákulum előtt mindenki kiöntheti a szívét, és vigaszt, erőt, lelki békét kaphat.

Az Eucharisztia nemcsak hinni való, hanem megélendő valóság is.

Krisztus irántunk tanúsított szeretete arra kötelez bennünket, hogy mi pedig kölcsönös szeretetről tegyünk tanúságot. Az Eucharisztia felhívás a mások iránti nyitottságra, a testvéri szeretetre, a megbocsátani tudásra és a nehézségekkel küzdők megsegítésére; meghívás a szolidaritásra, egymás támogatására, arra, hogy senkit se hagyjunk magára; felhívás a szegények, a szenvedők, a kirekesztettek iránti tevékeny elköteleződésre; fény, hogy felismerjük Krisztus arcát a testvérek, különösen a sérültek és a leginkább rászorulók arcán.

A második titok, amelyre ezen az estén emlékezünk, a katolikus papság intézménye. Krisztus, az igazi pap azt mondta az apostoloknak: „Ezt – vagyis az Eucharisztia szentségét – cselekedjétek az én emlékezetemre.” Három nappal később, húsvét vasárnapjának estéjén pedig azt is mondta az apostoloknak: „Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneit, azok bocsánatot nyernek” (Jn 20,23). Ily módon Krisztus kiárasztotta a papi hatalmakat az apostolokra, hogy az Eucharisztia és a megbocsátás szentsége továbbra is megújulhasson az Egyházban; páratlan ajándékot adott az emberiségnek.

Az elmúlt évek nagycsütörtökjein kialakult az a hagyomány, hogy a Coena Domini mise után szentségimádást tartunk egész éjjel különböző imádságos kezdeményezésekkel, mélyen vallásos programokkal. A koronavírus által keltett drámai helyzet és a fertőzés kockázata sajnos idén ezt nem teszi lehetővé, ahogy már tavaly sem tette. De

amikor hazaérünk, folytatnunk kell az imát Jézus Krisztus iránti hálával telt elmével és szívvel, aki kortársunkként akart jelen maradni köztünk a kenyér és bor színe alatt.

Ő testében és lelkében megélte a fizikai szenvedést és a magányt, ezért tőle akarjuk azt az erőt meríteni, amelyre ma jobban, mint valaha szükségünk van, hogy szembenézzünk e világjárvány nagy kihívásaival, amely naponta ezrével szedi áldozatait a földön. Világszerte megtapasztaltuk, hogyan képes egy kicsinyke vírus térdre kényszeríteni az egész világot. Ahhoz, hogy ez a dráma véget érjen, minden emberi eszközt igénybe kell vennünk, amelyet a tudomány rendelkezésünkre bocsát, de egy további, nélkülözhetetlen lépésre is szükség van: egy szívvel kell közös esdeklő imánkat Istenhez emelnünk, hogy Isten keze segítségünkre siessen, és véget vessen ennek a tragikus helyzetnek, melynek aggasztó következményei vannak az egészségügy, a munka, a gazdaság, az oktatás és a közvetlen emberi kapcsolatok területén. Ahogy maga Krisztus tanította nekünk, erősen kell kopogtatnunk Isten, a Mindenható Atya ajtaján (vö. Mt 7,7–8).

Egy utolsó szempont. Az az este, amelyen az irántunk érzett szeretet és barátság legnagyobb kifejezése történt, egyúttal az árulás estéje is. Az imateremben ugyanazon asztal körül Isten szeretete és az ember elárulása néz szembe egymással. Szent Pál hangsúlyozza ezt a mise szentleckéjében: „azon az éjszakán, amelyen elárultatott”.

A bennünket „végsőkig szerető” Krisztus határtalan szeretetének történetében, az emberi csalárdság és árulás keserűsége is benne van.

A nagycsütörtök ezért arra is meghív bennünket, hogy ismerjük be bűneinket; felhív arra, hogy tegyük rendbe egy kicsit az életünket, induljunk el a bűnbánat és megújulás útján, hogy bocsánatot kapjunk Istentől.

Az Eucharisztiában Isten olyan közel jött hozzánk, hogy sosem szabad elhagyottnak éreznünk magunkat, mert ő mindig keres, mindig szeret bennünket, és arra biztat, hogy a bűnbánattal és a kiengesztelődés szentségével nyerjük el megbocsátásának örömét, és lélekben kezdjünk egy új szakaszt, nyitottabb szívvel Isten és minden testvérünk felé.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír