Marcel Lefebvre tiltakozott a püspöki kollegialitás tanítása és a vallásszabadságról szóló nyilatkozat (Dignitatis humanae) ellen. Nem értett egyet rendjének [Congregatio Sancti Spiritus sub tutela Immaculati Cordis Beatissimae Virginis Mariae, Szentlélek Kongregáció – a szerk.] zsinat utáni reformjával sem, ezért 1968-ban lemondott a rendfőnökségről.
Egy nemrég megjelent kötet leírja a találkozást, amely 1976. szeptember 11-én zajlott le VI. Pál pápa és Lefebvre érsek között, egy évvel azután, hogy Lefebvre megtagadta az utasítást, mely szerint a X. Szent Piusz Papi Társaságot fel kell oszlatnia.
A feszült légkörű beszélgetés során a pápa azzal vádolta meg Lefebvre érseket, hogy ellenpápaként viselkedik, és számonkérte rajta, hogyan gondolta azt, hogy ő dönti el, hatályosak-e a II. vatikáni zsinat rendelkezései. „Ha ez így helytálló lenne – mondta a pápa –, akkor le kellene mondanom, és megkérnem Önt, hogy foglalja el a helyem, és vezesse az Egyházat.”
Az, hogy Marcel Lefebvre érsek elutasította a II. vatikáni zsinat egyes döntéseit, illetve hogy megalapította tradicionalista társaságát, az egyetlen törés volt az Egyház egységében az 1962–1965-ös zsinat után – egy olyan törés, amelyet azóta minden egyes pápaság alatt megpróbáltak orvosolni.
Lefebvre francia misszionárius volt, aki hosszú ideig Afrikában szolgált. Mikor visszatért Rómába mint rendje, a Szentlélek Kongregáció (spiritánusok) elöljárója, XXIII. János pápa felkérte, vegyen részt a zsinat előkészítő munkájában.
A reformellenes csoport vezetője lett, háromszáz konzervatív zsinati atyával megalapította a Zsinati Atyák Nemzetközi Csoportját (Coetus Internationalis Patrum). Ennek ellenére aláírta a liturgikus reformról és a vallásszabadságról szóló dokumentumokat is.
A későbbiekben azonban nem volt hajlandó életbe léptetni a reformokat, lemondott rendi pozíciójáról. 1969-ben a svájci Fribourg-ban megalapította a Szent X. Piusz Papi Testvériséget, 1970-ben pedig fölállította Écône-ban a Szent X. Piusz Szemináriumot, amely a zsinat ellenzékének központjává vált.
A pápa tilalma ellenére folyamatosan diakónusokat és papokat szentelt. A liturgiát mindvégig latin nyelven végezte, a trienti hagyomány szerint. VI. Pál pápa 1976. július 24-én felfüggesztette, eltiltotta a főpapi, papi tevékenységtől, amikor pedig 1988. június 30-án skizmatikusan négy püspököt szentelt, szakadárrá vált, és az Egyházból való kiközösítés büntetését vonta magára. Ebben az állapotban halt meg. A kiközösítést XVI. Benedek pápa oldotta fel a X. Piusz Testvériséggel való kiengesztelődés érdekében.
Leonardo Sapienza, a Pápai Ház Prefektúrájának kormányzója La barca di Paolo (Pál hajója) című könyvében azt írja, Lefebvre próbált védekezni VI. Pállal szemben. Hangsúlyozta, hogy nem a pápa személye ellen akart támadást intézni, hanem a zsinati változtatásokat nem tudta összeegyeztetni a lelkiismeretével.
„Ugyanúgy viselkedem, mint a zsinat előtt – mondta Lefebvre –, nem értem, miért vagyok hirtelen elmarasztalva azért, mert papokat képzek a szent Egyház szent tradíciójához való hűség szellemében.”
Ennek ellenére VI. Pál pápa úgy értékelte, az érsek szerint „a pápa hűtlen ahhoz a hithez, amelynek legfőbb jótállója”, sőt, tévéinterjúk során az egész világ előtt olyanokat állít, mint hogy a pápának „nincs hite, nem hisz, modernista, és a többi”. VI. Pál pápa elismerte, alázatosnak kell maradni, mindazonáltal azt mondta Lefebvre-nek: „Ön rettenetes helyzetbe került.”
Mindennek hátterében az áll, hogy a katolikus tanítás és hagyomány szerint a pápánál, Szent Péter utódjánál van „a kulcsok hatalma”, és a kánonjog szerint senki sem ítélheti el.
Ezt évszázadokon át tartó vita előzte meg a pápai hatalom korlátairól, ellenpápák sora, és a konciliarizmus mozgalma, amely szerint az Egyház legfőbb hatalmi szerve az egyetemes zsinat, s neki a pápa is alá van vetve.
Ennek az I. vatikáni zsinat vetett véget (1869–70), amely elítélte a konciliarizmust, és kinyilatkoztatta a pápa tévedhetetlenségét (a hittételek és erkölcsi alaptételek kérdéseiben). A II. vatikáni zsinat igyekezett egyensúlyba állítani a pápai hatalmat a püspökök testületének hatalmával, úgy értelmezve, a „kulcsok hatalma” nem egyéni rendeleteket jelent, hanem a püspökökkel együtt való kormányzást.
Lefebvre érsek elutasította, hogy a pápa a püspökökkel együtt kormányozzon (vagyis a kollegialitást); ugyanakkor szintén engesztelhetetlenül ellenezte a vallásszabadság alapvető emberi jogként történő elismerését, amelyről a Dignitatis humanae kezdetű zsinati dokumentum szól.
VI. Pál elismerte a beszélgetés során, hogy előfordultak „visszaélések” a zsinat után, amelyeknek nem szabad ismét megtörténniük a jövőben. Azt azonban elutasította a pápa, hogy újra mellékoltárok legyenek, mint a zsinat előtt; azért nem lehetséges – magyarázta VI. Pál –, „mert közösség vagyunk”.
A későbbiekben XVI. Benedek lazított a zsinat előtti liturgiára vonatkozó tilalmakon, részben pont azért, hogy a „lefebvristákat” visszahozza az Egyházhoz; elérhetőbbé tette az 1962-es misekönyvet is.
Ferenc pápa szintén tett lépéseket, hogy visszatérítse a Szent X. Piusz Papi Testvériséget az Egyházhoz; ennek érdekében érvényesnek fogadta el a tradicionalista közösségekben kötött esküvőket, és a közösség papjai érvényesen gyóntathatnak. Állítólag azt is felajánlotta nekik, hogy alakuljanak személyi prelatúrává, melynek révén az Egyház része lennének, de jelentős autonómiával.
Forrás: The Tablet; Magyar katolikus lexikon
Fotó: Vatican News
Magyar Kurír
(vn)
Kapcsolódó fotógaléria