„Ateista cigánnyal még nem találkoztam” – Romapasztoráció Erdélyben

Életében változást hozott a hit, és szokott is erről tanúságot tenni. A Gyergyószentmiklóson június 10–11-én tartott Cigánypasztoráció Erdélyben című szakmai konferenciára is eljött nejével.

A Gyulafehérvári Főegyházmegye Pasztorációs Bizottsága és a Gyufalehérvári Caritas szervezte konferencián a jelenlévők hallhatták, amint Csaba így fogalmaz: „Történt egyszer az életünkben, hogy a huszonhárom éves fiam elment dolgozni, és 15–20 méter magasságról lezuhant. Szörnyethalt. Cigány szokások szerint virrasztottunk, és szégyellem magam egy kicsit, én leszaggattam a rózsafüzéreket, szobrokat, képeket összetörtem a házamban, s kérdeztem: »Mért tetted ezt velem, Istenem, hát látod, hogy jó ember akarok lenni, s te elveszed a fiamat?« Egyszer szólt a telefonom, Beer Miklós püspök atya volt, éreztem, hogy sír. Mondtam neki: »Milyen Istened van neked, te?« Azt válaszolta: »Tudod, Csaba, nem tudjuk, hogy mit miért tesz velünk az Isten, de ha az evangélium szerint élünk, akkor mindenre választ kapunk, és találkozhatsz a fiaddal.« Azóta megpróbálok úgy élni, hogy méltó legyek erre. Erre készülök.”

A cigánypasztorációban egy a legfőbb lényeg: keressük a közös nyelvet, a kapcsolódást – fogalmazott társszervezőként Ludescher László, a Gyulafehérvári Caritas szociális ágazatának igazgatója. A közös nyelv keresése későinek tűnhet, de feleslegesnek nem, és ennek legfőbb oka, hogy nem hagyhatjuk figyelmen kívül a témát, mert hétköznapjaink része és azért sem, mert nem ismerjük a velünk együtt élő cigányokat.

A szervezők az anyaországból is hívtak előadókat, olyan személyeket, akik lényeges tapasztalattal rendelkeznek a cigánypasztoráció terén, hogy a Gyulafehérvári Főegyházmegyében is formálódjon a cigányok megítélése, e náció hatékony segítése, a problémák segélyekkel való lefedése helyett. „Úgy segíteni, hogy emberségük megmaradhasson” – hangzott el a Szent Miklós-plébánián tartott konferencián.

Nem ismerjük a cigányokat, de általánosítunk, ítélkezünk, így osztályrészük az igazságtalanság, a strukturális erőszak és gazdasági előnytelenségek. A cigányok többségének munkája láthatatlan, megalázó és földbe tipró, a jogrendszer pedig nem segíti a felemelkedést, a szegénység iskolázatlansággal és alacsony életminőséggel jár együtt. Az a kijelentés, hogy bezzeg ők segélyből élnek, elveszíti élét, ha az ember megtudja, hogy az állami támogatás havi összege 142 lej (kevesebb mint tízezer forint). Raț Cristina szociológus kutatásai során felmérte az előítéletek mögött lévő valóságot. Azt a lehetetlen helyzetet is, hogy nem tudható, hány cigány él az országban, Erdélyben. Mert cigánynak lenni nem dicsőség, hanem sokszoros hátrány.

Magyarországi adatokat hozott Dúl Géza országos cigánypasztorációs referens, elmondva, az országban 8 százalékra tehető a cigányok száma, és bár nem hivatalosan, de valósan az erdélyi cigányok a lakosság 9–10 százalékát tehetik ki. Míg Magyarországon 1990–2000 között 300 ezerrel csökkent a magyar lakosság száma, a cigányoké 100 ezerrel nőtt. Ez csak egyik érv arra, hogy nem lehet e kérdést figyelmen kívül hagyni. Ennél is erősebb, hogy az Egyház nem egyház, ha a szegényekkel nem foglalkozik, és aki nem tiszteli az embertársát, annak száján hazugság az istenszeretet szó. Az alapos tapasztalattal rendelkező Dúl Géza úgy fogalmazott, kudarctűrő képességre a cigánypasztorációban óriási szükség van, de a munkának biztosan meglesz az Isten szerinti eredménye.

„Egy szobában ha sok szemét van, de közte egy virág, azt a méhecske megtalálja. A légy a szemétre száll. A cigánypasztorációt végzőnek méhecskévé kell válnia” – hangzott el a megkerülhetetlen feladat.

A pasztoráció a pásztor szóból ered, és annál jobb lesz az eredmény, minél inkább engedjük a pásztornak, hogy elvégezze, amit elképzelt. A konferencián elhangzott gondolathoz alátámasztó példák is kerültek: a Boldog Ceferino Intézet tevékenysége, Bángi-Magyar Anna szakmai vezető ismertetésében, ahol a hit, a képzés, a munka és a közösség négyesével fordulnak a célcsoport felé, ahol gyakorlatból tudják, milyen sokat jelent az emberséges viszonyulás, és a cigánypasztorációt vállalóknak mekkora szükségük van a mellettük állásra, a képzésre, megerősítésre. Tudásukat szívesen továbbadják – ajánlották fel, lelkigyakorlatra, zarándoklatra, közös tervezésre híva az erdélyieket.

Erdélyi tapasztalatokban sincs hiány, az őrkői plébános, Márkus András huszonnyolc éve állandó csalódásban él. Nyolc éve 63 első osztályost indított iskolában, közülük csak 8-nak csengettek ki idén. „Elvesznek, kevesen törnek ki abból a szerencsétlenségből, amiben vannak.” Naponta csalódik, mégis naponta végzi papi munkáját, tanulmányozza ezt a népet. „Ma már tudom, kik ők, ezért nem szakítok velük, és ők tudják: én egy biztos fogódzó vagyok számukra.” Pál atya, Bakó Béla ferences szerzetes is csalódott sokszor, míg rá nem jött: „a csalódást nem a cigányok okozták, én kreáltam magamnak.”

Egyik szeme sír, a másik nevet a konferenciának helyet adó Szent Miklós-plébánia plébánosának. Portik-Hegyi Kelemen elmondta, nem ért el sikert a cigánypasztorációban, és ez fájó, miközben a baptista egyház jelentős eredményeket tud felmutatni. Katolikusnak keresztelt gyermekek baptista közösségbe járnak, amit nehéz elfogadni, mégis ott van az öröm, hogy Istenhez kerülnek közelebb.

A tennivalók sorolásánál elhangzott: van esély és akarat a cigánypasztorációra. Biztatóként volt jelen ebben Demeter István cigány származású lelkipásztor, aki rávilágított a cigányság mély hitrendszerére, istenszeretére. Ateista cigánnyal ő még nem találkozott: „Istennel kapcsolatban bennük nincs közömbösség.” Gyerekeknek tábort, szülőknek családlátogatást, házasoknak lelkigyakorlatot, segítőknek képzést egyaránt lehet tartani, ehhez van lendület, és egy közös levelezőlistán lehetőség a konferenciát szervezők kapcsolattartására is. A következő találkozón szeretnék, ha több cigány képviselő is jelen lenne, hogy ne nélkülük döntsék el a jövőjüket. Elhangzott: odáig kellene elérni, hogy a konferenciát a cigányok maguknak szervezzék, a mostani kezdeményezőket megfigyelőként hívják meg.

Szöveg és fotó: Balázs Katalin/Romkat.ro

Magyar Kurír