A kántor, akinek egy évig a templom volt a börtöne

Külhoni – 2021. április 12., hétfő | 12:17

Bár már nyugdíjas, azt vallja, a muzsikálásból soha nem lehet nyugdíjba vonulni. Czol Ernő nagybányai kántorral Serbán Mária beszélgetett; az interjú a Vasárnap erdélyi katolikus hetilapban jelent meg. Ebből közlünk részleteket.

– Ki ismertette, szerettette meg önnel a zenét, és mikor kezdett el muzsikálni?

– Hatéves koromban kezdtem zenét tanulni. Nagykárolyban élt a nagynéném, aki kedvesnővér volt, de mivel a zárdákat bezárták, zeneoktatással foglalkozott, hisz zongora szakon végzett. Azokban az időkben abból élt, hogy zongoraórákat adott. Szülőfalumból, Mezőfényről minden héten többször is bejártam – vagy éppen bebicikliztem hozzá Nagykárolyba zongoraórára. Mivel én rokon gyerek voltam, velem sokkal szigorúbb volt, mint a többi diákkal. Akkor ez nekem egyáltalán nem esett jól, de később rájöttem, hogy bizony a hasznomra vált. Ez így ment évekig, majd nyolcadik osztály után Gyulafehérvárra kerültem a kántoriskolába. Ott orgonát tanultunk, és mindent, amit lehetett, annak befejeztével pedig még egy évet maradtam a teológián, viszont úgy gondoltam, nekem nem fog menni a papi hivatás. Ekkor kerültem el két hét próbaidőre kántornak Nagybányára, és azóta is itt vagyok… (…)

– Nagybányára kerülve mi fogadta?

– Amikor idekerültem Nagybányára, rengeteg volt a gyerek, így inkább a gyerekmisékkel kezdtem. A gyerekek nagyon szerették azt a „pop stílust”, a közösségnek még szokatlan volt, de aztán megszokták. Fiatalokkal és felnőttekkel is foglalkoztam, mindig két kórussal dolgoztam, vagy éppen hárommal, ha lehetett. Szerettem mindenik kórust, azt biztosra tudtam, hogy nem magamnak nevelem őket, hanem egy társadalomnak. Próbáltam úgy viszonyulni hozzájuk, hogy bárhova is kerülnek majd az életben, a templomot ne felejtsék el. Rengetegen elköltöztek mindenfelé a nagyvilágba, de tudom mindenkiről, ha csak teheti, jár templomba. Ez volt a cél. Aztán valahogy összejött…

– Egy ifjúsági énekeskönyvet is összeállított…

– Akkor ez még újdonságnak számított, szanaszét voltak az ifjúsági énekeink mindenféle papírlapon. Nekiálltam kottázni, amit lehetett, ötezer példányban adták ki annak idején a Laudate nomen eiust. Azonnal el is kelt, itthon is, Magyarországon is. Több mint ötszáz ének került bele, de azóta legalább még annyit hozzátehetnénk.

Ma is írok dalt, nem állok meg, hiába vagyok nyugdíjas… Tanítom a gyerekeket, vannak zongoraóráim. Ez olyan dolog, hogy ha valaki muzsikusnak született, muzsikus lesz nyolcvanéves korában is, vagy addig, amíg meg nem hal. Ez a lélekben van… Egyszer azt mondta nekem valaki, csak akkor írjál Jézusról dalt, ha a szíveddel érzed, másképp nem fog menni. (…)

– Mi volt a legnehezebb ebben a negyvenhárom évben, és mit üzenne a fiataloknak?

– Amit üzennék a mai fiataloknak: tegyék a dolgukat ott, ahova az Úr állította őket. Mert ő megfizet mindenkinek, előbb-utóbb valamilyen formában. Persze akit az Úr szeret, azt megpróbálja, kipróbálja, de mindenben ott is áll mellettünk, velünk van és segít. Nem mondhatnám, hogy nehézségnek vettem, de velem is történt egy kis meghurcoltatás… Egy év börtönre ítéltek.

– Börtönre ítélték?

– Az egy érdekes történet volt. Ugye a templomban sokat foglalkoztam a fiatalokkal, és az akkori rendszernek ez szemet szúrt. Többször beidéztek, a plébánosom már nem tudta, mit csináljon. Mondtam neki, válaszolja azt, hogy nem bír velem, és én tovább tanítom a fiatalokat. A rendszer persze működött, és az lett a vége, hogy megállapították, rendszerellenes propagandára tanítom a fiatalokat. Nagyváradon lett egy tárgyalásom, ahol egyévnyi börtönre ítéltek. De ebben volt egy csavar, mert úgy szólt az ítélet, hogy a munkahelyen végrehajtandó. Néztünk is nagyokat az ügyvéddel, akit mellém adtak (mert ugye én nem fogadhattam), aztán mehettem vissza a munkahelyemre…. Vagyis a templomba… Visszaszállítottak Nagybányára, és folytattam tovább a dolgomat, de utána már nem zavart senki.

– Egy évig a templom volt a börtön…

– Pontosan. Olyan értelemben, hogy nem volt szabad elhagynom a várost, a körzeti rendőr minden nap jött hozzám, már végül annyira jóba lettünk, hogy azt mondta: Te, nagyon jó helyen dolgozol, én is katolikus leszek. (Nevet.) Mi akadályoz meg? – kérdeztem tőle. Azóta is jár a templomba, a családjával együtt. Nem én térítettem meg, hanem az Úr.

Kértek tőlem névsorokat, és akkor vesződtek fel, amikor mondtam, engem nem azért fizetnek, hogy névsorokat adjak, ez az önök dolga. Jöjjenek el a templomba, és kérdezzék meg a fiatalokat, hogy hívják őket… Persze hogy oda nem jöttek el… Így kerültem hát bele a levesbe, és megkavartak keményen… Gondolták ők…

A teljes interjú ITT olvasható.

Forrás: Serbán Mária/Romkat.ro

Fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria