Aki mindenki nyelvén akart szólni – Jakubinyi György emlékezése Szent II. János Pál pápára

Szent II. János Pál korunk legnagyobb pápája volt. A római Szentek Ügyeinek Kongregációja (és elődjei) 1588-tól intézi a boldoggá és szentté avatásokat. Azóta nem volt még ilyen eset, hogy egy pápát halála után hat évvel, 2011. május 1-jén boldoggá, és halála után kilenc évvel, 2014. április 27-én szentté avassanak. Sőt, már érkeznek a javaslatok, hogy avassák egyházdoktorrá is, továbbá azt is kezdeményezik többen, hogy Európa társvédőszentjének is nyilvánítsák. Most, amikor századik születésnapját ünnepeljük (Wadowice, Lengyelország, 1920. május 18.), érthető, hogy mindenki visszagondol arra, hogy milyen kapcsolatban is állt a „Nagy”-nak is nevezett pápával.

Ezt illetően érdemes megjegyeznünk, hogy a 266 pápa között az Annuario Pontificio (Pápai Évkönyv) 2019. évi kiadásának listájában csak háromnak van „nagy” jelzője: Nagy Szent Leó (440–461), Nagy Szent Gergely (590–604) és Nagy Szent Miklós (858–867).

Szent II. János Pál pápa pápasága 27 éve alatt (1978. október 16. – †2005. április 2.) huszonegyszer vettem részt általános pápai kihallgatáson (audientia generalis). Ebből tíz alkalommal a szerdai általános audiencián a Szent Péter téren vagy a VI. Pál (Nervi) audienciapalota nagytermében. A magyarországi első látogatása (1991) és a romániai bukaresti látogatása (1999) alkalmával többször is találkoztam vele.

Természetesen idetartoznak a püspöki konferenciák (CER, Conferentia Episcoporum Romaniae, azaz a Romániai Püspökök Konferenciája) ötévenként kötelező római ad limina (az apostolfejedelmek sírjai „küszöbéhez”) zarándoklatai alkalmával 1991-ben, 1996-ban és 2003-ban megvalósult találkozások. Ezek mellett 27 alkalommal voltam „magánkihallgatáson” a Szentatyánál, egyszerűen kézcsókra, rövid köszöntéssel, vagy a három ad limina látogatáskor egy-egy negyedórai időkeretben, négyszemközt, Bálint Lajos érsek kíséretében vagy Tamás segédpüspökkel.

Számontartom, hogy 22 alkalommal koncelebrálhattam a szent pápával, először még tanárkoromban, 1979. június 10-én, Krakkóban, Jakab Antal segédpüspököt kísérve. Püspökként az előbb említett alkalmakkor misézhettem vele, utoljára a harmadik ad liminán, 2003. március 1-jén.

Még azt is megemlítem, hogy részt vettem öt olyan római boldoggá avatáson, amelyekben II. Szent János Pál pápa húsz személyt avatott boldoggá. Ezek között szerepel Boldog Apor Vilmos vértanú püspök, az első székely boldog, Batthyány Strattmann László herceg és IV. Károly utolsó koronás magyar apostoli királyunk boldoggá avatása. Két magyar vonatkozású szentté avatáson is jelen lehettem az ő idejében: Kassán három személyt, köztük Pongrácz István jezsuitát és Ószandecben (Lengyelország) Árpád-házi Szent Kingát avatta szentté Szent II. János Pál.

Minden alkalom külön élmény volt. Nem tudnék választani, hogy tartsam magam a visszaemlékezés keretéhez. De azért, hogy egészen személyes legyen – amiről újságok, mások nem tudnak beszámolni –, csak két esetet írok le, amikor a Szentatyának „nyelvleckét adtam”. Gondolom, ezt a kijelentésemet nagyzolásnak veszi a kedves olvasó, tényleg az is, mert csak néhány percről volt szó, de a „nyelvlecke” megnevezés mégis kijár az esetnek. Lássuk, miért.

Az első alkalommal román nyelvleckét adtam a Szentatyának Felvidéken! 1995. július 2-án, vasárnap a Szentatya a kassai repülőtéren misézett 10 órakor, és szentté avatta a három kassai vértanút, köztük Erdély első hivatalosan szentté avatott szentjét, Pongrácz István jezsuitát, aki Alvincen született 1582-ben. A másik kettő: a horvát, de esztergomi kanonok, Körösi Márk (Marek Križevčanin) és a sziléziai lengyel Grodecz Menyhárt SJ (Melchior Grodzieczki). Bethlen Gábor erdélyi fejedelem hadvezére, Rákóczi György hajdúi kínozták halálra őket Kassa elfoglalásakor, 1619. szeptember 7-én, mert nem voltak hajlandók hitüket megtagadni. A két jezsuita tábori lelkész volt a császári hadseregben. Mivel a három vértanú születési és működési helye alapján ma Szlovákia, Magyarország, Románia, Horvátország és Lengyelország illetékes, ezeknek az államfőit is meghívták a szentté avatásra. A repülőtéren a szabadtéri oltár mellett volt a Szentatya sátra, külön sátor a püspököknek, a papok a szabadban öltözködtek (kb. nyolcvan püspök volt jelen, és legalább ezernyi pap). Amikor öltözködtünk, berohant a püspöki sátorba egy pápai kísérő, és elkiáltotta magát: „Van-e itt valaki Romániából?” John Bukovsky SVD verbita érsek, aki 1990 és 1994 között volt nunciusunk, hozzám vezette. Azonnal leültetett, papírt tett elém és írószert, hogy fordítsak két mondatot románra, mert jött román miniszteri delegáció (Liviu Maior tanügyminiszter, kísérővel), de nem voltak bejelentve, és a Szentszék nem készült köszöntésükre. Elmondta a két olasz mondatot: „Szívélyesen köszöntöm a szentté avatásra Romániából érkezett küldöttséget. Gondolataimat ezen nemzet felé is irányítom, minden jót kívánva neki.” Amikor leírtam románul, megfogott a püspök, és elvitt a Szentatya sátrába, amelyben állva egy asztalra könyökölt, hangosan olvasta a magyar államiakat köszöntő szövegét, mellette egy palóc kiejtésű szlovákiai magyar diakónus javította. A püspök félretolta a diakónust, a Szentatya elé tette a papírt a román szöveggel. A Szentatya azt mondta: „Olvasd fel, fiam”, ő pedig lengyel írásjeleket tett a szövegbe. Majd ő olvasta fel, nagyszerű kiejtéssel. Nem is kellett javítanom. Erre a püspök már félre is vont, és mehettem vissza a püspöki sátorba, negyedóra múlva kezdődött a szentmise.

A másik alkalom a Szentatya romániai látogatásakor volt. 1999. május 9-én, húsvét hetedik vasárnapján Bukarestben, a Parcul Izvor téren misézett délután 5 órakor (17 bíboros, 38 püspök és számtalan pap koncelebrált). Mi, püspökök már a szabadtéri pápai oltár két oldalán lépcsőzetesen ültünk, amikor háromnegyed 5-kor odarohant a pápai sátorból egy püspök, és felkiáltott: „Jakubinyi gyulafehérvári érsek fáradjon a Szentatya sátrához!” Lementem. A Szentatya az oltár háta mögött felállított sátor ajtajában állt (bent ugyanis nem volt világítás, délután pedig már sötét volt ott), az asszisztencia már előtte állott, indulásra készen. Odavittek a Szentatyához. Azt mondta, hogy szeretné köszönteni a magyar zarándokokat is. „Fiam, légy szíves, olvasd fel ezt a két mondatot magyarul, majd én megismétlem, és javítsd a kiejtési hibákat.” Képzelni lehet, hogy meg voltam hatódva… Magyar nyelvleckét adni a Szentatyának Bukarestben! Amikor olvasta, egy kis hibát ejtett. Kijavítottam. Újra kiejtette, de ismét a kis hibával. Erre már mennie kellett, én pedig oldalt visszamentem a helyemre. A Szentatya a beszéde végén, amit románul is felolvastak, ő maga olvasta be magyarul és németül a két mondatot, amellyel köszöntötte a romániai magyar és német zarándokokat. Sajnos volt olyan pap, aki nem vette észre, hogy a Szentatya most hozzánk szól, minket köszönt a két magyar mondattal… Ráadásul a Szentszék félhivatalos olasz napilapja, a L’Osservatore Romano úgy számolt be a Szentatya beszédéről, hogy „a végén anyanyelvükön köszöntötte, magyarul és németül, a Magyarországról és Németországból érkezett zarándokokat”, vagyis nem minket köszöntött… Ez annyira bántott engem, hogy amikor 2003. február 24-én az ad limina látogatáskor Tamás püspök úrral [Tamás József, a Gyulafehérvári Főegyházmegye azóta nyugalmazott segédpüspöke – a szerk.] bent voltunk a Szentatyánál a negyedórás négyszemköztin, szóvá tettem. Rögtön megbántam, mert a beteg Szentatya a még ép kezét emelgette, és azt mondta: „Fiam, most mentek a Kongregációkhoz. Ott mondd el, mert ezt ők intézték!” Ma is bánom, hogy bánatot okoztam a Szentatyának, hiszen már úgysem lehetett a megtörténten változtatni, de olyan őszintén kérdezte, hogy bánt-e valami minket, hogy én is őszintén elmondtam.

Szent II. János Pál pápa nevezett ki segédpüspöknek, örmény apostoli kormányzónak, majd érseknek is. Hálából elmentem a temetésére is Rómába 2005. április 8-án.

Szent János Pál pápa, könyörögj érettünk, erdélyi papjaidért és híveidért!

Jakubinyi György
nyugalmazott érsek, örmény apostoli kormányzó

Forrás és fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír