Érzik, hogy itt a helyem – Egy cigány kispap az övéi között Erdélyben

Születése után a kórházban hagyta az édesanyja, az orvosok is lemondtak róla, de a jó Isten nem hagyta elveszni… Egy tizenegy gyermekes csíkbánkfalvi asszony magához vette, és sajátjaként felnevelte. Jelenleg a gyulafehérvári papnevelő intézet kispapja.

Életéről, hivatásáról Józsa Zsuzsanna, a Háromszék napilap munkatársa beszélgetett vele a sepsiszentgyörgyi Caritas irodájában, miután részt vett azon a Kárpát-medencei cigánypasztorációs találkozón, amelyet a magyarországi Tuzséron szervezett meg a Boldog Ceferino Intézet. (Az intézetet azzal a céllal hozta létre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, hogy a cigánypasztoráció számára munkatársakat képezzen.)

Kalányos Ottónak a hivatásáról Jeremiás próféta jut eszébe. „Amikor meghívja az Úr, és azt mondja Jeremiás, hogy én csak gyermek vagyok, nem tudok beszélni, az Úr azt válaszolja: mielőtt megszülettél volna, már az anyaméhben ismertelek, és eleve arra rendeltek, hogy az én prófétám legyél, az én szolgám légy… Én is ugyanúgy vagyok, mint Jeremiás próféta. Gyermekkoromban nagyon gyenge voltam: gyenge tanuló, az emberek nem bíztak bennem. Amikor kérdezték, mi szeretnék lenni, és nagy nehezen kimotyogtam, hogy pap, mindenki kikacagott. Ha te pap leszel, akkor én pápa – ilyeneket mondogattak.” Első csodának magát a létét tartja: amikor megszületett, édesanyja a kórházban hagyta, és ő rögtön súlyos beteg lett. „Az orvosok, amikor rám néztek, azt mondták, ezen a gyermeken már csak a csoda segíthet. És ott hagytak engem. Ha megéri a holnapot, a holnaputánt, akkor az jó lesz… Hát megéltem a holnapot, a holnaputánt, és így kerültem el nevelőszülőkhöz.”

Három évig volt ezután egy családnál, de nem maradhatott tovább, gyermekotthonba kellett volna kerülnie. Egy külföldi asszony megsajnálta, s azt mondta, hogy szerezzenek neki nevelőszülőket, ő tudja támogatni, hogy ne kallódjon el. „Öt család, öt szülő nézett meg engem, egyiknek se kellettem. Nagyon csúf, vézna voltam. Aztán mindig jött hozzánk egy asszony tejért. Én nem tudtam semmit, hogy engem visznek el. Odafutottam hozzá, ott ült a konyhában a széken, s megkérdeztem tőle: Néni, mikor viszel el engem? Azon a napon nem a tejet vitte, hanem engem…” A mai napig az immár 72 éves Berszán Vilma néni családja egyengeti az útját.

Gyermekként otthon paposat játszott, „misézett”. „Átjött a szomszédasszony, és megkérdezte anyumat, hogy ugyan biza maguknál milyen pap van, ki prédikál. Ó, hát ez csak Ottó! S akkor mondták, hogy ebből a gyermekből biztos pap lesz.” Általános iskolában azonban nagyon gyenge tanuló volt, évet ugyan nem ismételt, de kétszer is bukott. „Hittem, hogy pap akarok lenni, de nem volt fenekem, hogy leüljek, nem tanultam egyáltalán. Hetedik osztályban elkezdtem gondolkodni, hogy hoppá, kellene valamit kezdenem az életemmel.” Ám hetedik végén az ének is beúszott az életébe, ráadásul egy napon volt a felvételi Gyimesfelsőlokra a teológiára és a művészeti líceumba, ő pedig a művészetit választotta. A felvételije viszont nem sikerült, így Berszán Lajos atyához került. „Berszán atya kulcsfontosságú szerepet tölt be az életemben. Nyolcadik osztály után egyből jött, segített, támogatott, hogy tudjak beiratkozni. S itt a cigányságomnak, nemzetiségemnek máris »hasznát vettük«, mert úgy voltam felvéve, mint cigány. Ekkor szembesültem azzal, hogy várjál, mert ugye még cigány is vagyok... Eddig nem foglalkoztam annyira ezzel.”

Az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumban olyan nevelést kapott, ami lelkileg, fizikailag, külsőleg, mindenféle szempontból felkészítette a teológiára.

Ottó régebben nem volt kibékülve a származásával. Volt olyan, hogy kikergetett egy seprűt áruló cigány asszonyt; volt, hogy másik boltba ment, hogy ne találkozzon cigányokkal. „Ez azért is történt, mert magamat magyarnak könyveltem el, s a cigányságot teljesen háttérbe szorítottam. Olyannyira, hogy gyűlöltem őket. Most már nem. Amikor a teológiára kerültem, szembesültem a nemzetiségemmel, a gyökereimmel. Ezért hálás vagyok. Voltak kispapok, akik szembesítettek ezzel. Hálás vagyok, mert másképp én Őrkőre nem jöttem volna. Vagy egyáltalán nem is foglalkoztam volna a cigányokkal, nem érdekelt volna az életük.”

Gyakorlati éve előtt egy újságírónak azt nyilatkozta, hogy szívesen foglalkozna cigánypasztorációval. Ezután azt érezte: ha már nyilatkozott róla, valósítsa is meg. Ezért az erdélyi egyházmegyében olyan települést keresett, ahol többségben vannak cigányok. Akkor ajánlották Őrkőt s ott Márkus atyát, aki nagy példakép számára.

„Sokan azt mondták – elég komoly emberek –, hogy nem fognak elfogadni a cigányok. Mert cigány vagyok, és ők nem fogadják a sajátjukat, ráadásul még papnövendék is vagyok… Nekem ebben a korban kellene, hogy legyen legalább két-három gyermekem. Mert ha 20–23 éves vagy, és nincs gyermeked, lenéznek, kiközösítenek – mondták. De én ezt nem tapasztaltam. Pozitívan csalódtam az őrkőiekben: elfogadtak, és magukénak éreznek. Érzik, hogy ott a helyem.”

Amikor megérkeztek Márkus atyával a faluba, kiszállt az autóból, a gyermekek lerohanták. „Akkor, ott egy pillanat alatt megfogalmazódott bennem, hogy én ezekkel a gyermekekkel, fiatalokkal szeretnék foglalkozni. Mert a fiatalokban van a jövő, de azért is, mert – mondjuk ki őszintén – a felnőttekkel annyira már nem lehet. Vagy nagy befektetés kell. Ez, ami engem itt éltet: a fiatalokat egy kicsit fellendíteni, erőt adni, megmutatni nekik a cigánypasztoráció szépségeit. Én úgy látom, nem kell őket integrálni – most ezt jól kell érteni: kiemelni abból a környezetből, amelyben élnek –, hanem a fejükbe kell ültetni a gondolatot, hogy lehet jobban is élni. És ők jöjjenek rá… Ne te légy az, aki fogod a kezét és húzod, hanem ő jöjjön rá. Ennél fontosabb nincs.”

„Nekünk az a feladatunk, hogy elültessük a gondolatot: lehet jobban is élni; lehetsz te is a társadalom hasznos tagja. Ma nagyon fontos a példamutatás. Mert ha látja, hogy másképpen is lehet élni – márpedig lehet –, akkor elgondolkodik rajta, és változik. Cigány gyerekeinkkel – FC Őrkő – elmentünk focibajnokságra. Látták, hogy más csapatok miként viselkednek, milyen az öltözködési stílusuk, hogyan nyilvánulnak meg – nagyon elgondolkodtatta őket mindez. Láttam rajtuk, hogy akarnak fejlődni, változni” – teszi hozzá Ottó.

A kispap október végén tudta meg, hogy második félévre is ugyanoda helyezik. Nem akart maradni, mert szerette volna megtapasztalni más plébánián is, magyarok között, hogy milyen az élet. Utólag azonban nagyon hálás a jó Istennek, hogy folytathatta, amit az első félévben elkezdett.

„Megvoltak az alapmunkák, de vágytam egy kicsit többre. Így jött a gondolat, hogy kellene egy önkéntes csapat.” A nővérekhez eddig is jöttek önkéntesek, akik nagy ünnepekkor segítettek. Ottó elképzelése pedig az volt, hogy ez a meglévő csapat vegyen be új tagokat, s összefogva őket, egy kicsit mindannyian elkötelezettebbé váljanak. 19 önkéntes jött össze, akik különféle dolgokat csinálnak, kettő kivételével minden a fiatalokat célozza meg. Ilyen például: kórus a lányokkal, foci, sportkör a fiúknak, irodalmi kör, túrázás.

Kalányos Ottó gyakorlati ideje június 29-ig tart Őrkőn, de utána is szeretné folytatni a munkáját. Tervei között szerepel annak a kis, ötvenoldalas elmélkedésnek, buzdításnak a kiadása, amelyet saját és más fiatalok életéből is merítve állított össze, Fiatalként, fiataloknak, mindenkinek címmel.

Forrás és fotó: 3szek.ro

Magyar Kurír