Kenyértörés

Pálcát törtek a Gyergyóditróba érkező pékmesterek felett, és pálcát törnek a pálcatörők felett is. „Forrnak az indulatok”, írta Sebestyén Péter, miközben írása további indulatokat generált. A sajtóban és a közösségi oldalakon megjelent állásfoglalások nyomán világosan látszik, hogy a „migránsveszély” médiahadjáratának köszönhetően a társadalom mintha elvesztette volna a realitásérzékét, és vele együtt a párbeszédre való képességét vagy hajlandóságát is: van, aki szó szerint retteg, ha az övétől eltérő kultúrájú, vallású, bőrszínű, gondolkodású ember közelébe kerül, netán meg kell osztania vele lakóközösségét (lásd például az egyes gyergyóditróiakat), mások viszont azokat bélyegzik meg (és most ez itt roppant visszafogott szóhasználat), akik félnek a számukra idegentől (teszi ezt sok olyan személy, akinek semmi köze az egészhez). Közben egyik csoport sem veszi észre, hogy tovább fokozzák a feszültséget ahelyett, hogy megoldást keresnének.

Beszéltem olyan emberrel, aki belülről éli át a történteket, és amit éreztem rajta, benne, az a félelem érzése. Tényleg van, aki fél a Srí Lankáról érkezett pékektől. Az teljesen más kérdés, hogy külső szemmel nézve irracionálisnak tűnik ez a félelem, mert azok a pékek nem adtak okot a félelemre: az érzés forrása sokkal inkább a médián keresztül sulykolt gyűlölet- és félelemkeltésben keresendő. Ez a félelem ahhoz hasonlítható, ahogyan a gyermekek félnek a mumustól: a felnőttek hiába tudják, hogy a mumus nem létezik, a gyerekeket erről nehéz lenne meggyőzni. Ugyanakkor ha őszinték akarunk lenni, a gyerekek legtöbbször a felnőttektől „tudnak” a mumus „létezéséről”, így az ő felelősségük az értelmetlen félelem keltése.

Másfelől viszont figyelmen kívül hagyni valaki ilyen intenzív érzését, miközben leggyengébb esetben is „leidiótázzuk”, amiért az illető a félelmét indulattá, gyűlöletté alakítja, szintén nem utal túl nagy empátiára. A gyermeknek sem segítünk, ha „lebutuskázzuk”, amiért fél a mumustól, csak tovább rontunk a helyzeten. Megvannak a megfelelő pedagógia és nevelési módszerek, amelyekkel a gyerekben fel lehet oldani a félelem érzését, miközben folyamatosan éreztetjük vele, hogy mellette vagyunk. Ha szembesülünk félelmünk tárgyával, és belátjuk, felismerjük, hogy mondjuk egy felmosótól ijedtünk be, jót derülünk a történteken és feloldódik a félelmünk.

A szélsőséges reakciók azonban mélyítik az árkokat, egyre többen és egyre intenzívebben vonódnak be olyanok is, akiknek az életét semmilyen formában nem befolyásolja az eset, miközben a valódi konfliktust néhány őszinte beszélgetéssel fel lehetett volna oldani. Ehelyett viszont odáig fajult a dolog, hogy sajtóinformációk szerint például a pékek már feladták gyergyóditrói bérelt lakásukat és átköltöznek Gyergyószárhegyre. Ha a hangulat ugyanilyen marad, ez nem megoldás, maximum a probléma kiszervezése.

Mutogatnak minden oldalon kereszténységre vagy annak hiányára, de mindenki a másik szemében látja a gerendát. Az eset mély problémákra világít rá erdmagyar közösségünkben. Egyfelől az importált migránsellenes médiahisztéria sokkal rombolóbb, mint maguk a „migránsok”: a feszültséget itt sem ők, hanem a helyi emberek keltették a káros beidegződések miatt, valamint a kívülről beszólogatók. Másfelől felsejlik a saját „migránsaink” problémája, a nem túl rózsás gazdasági helyzetünk és a szomorú kényszerpálya, amire sok fiatal (és nem csak) kényszerül, amikor külföldön vállal munkát, ezáltal tovább nehezítve az itthon maradást (munkaerőhiány, kapcsolatok felbomlása stb., stb.). Harmadsorban a problémától távol élő, de a vitába sokszor „belekontárkodó” értelmiségiek attitűdje sem mindig előremutató, inkább csak ujjal mutogatásban és dorgáló megintésben merül ki, mintsem valódi segítségnyújtásban.

Nagyszerű volna, ha az a haladó elgondolás, ami korábban természetesnek és magától értetődőnek számított, hogy a helyi emberek állítsák elő a maguk számára a helyi terményeket/termékeket, valóban gördülékenyen működne, meglenne rá a megfelelő igény, elhatározás és kellő összefogás. Ugyanakkor okostelefonnal a kezünkben, a Facebookon pötyögve/fröcsögve a globalizációs dinamikáról nem tudomást venni is korszerűtlen magatartás: nemcsak a közösen, a világ különböző részeiben összeállított termékek és a megosztott tudás vándorol (legtöbbször nagy örömünkre), hanem az emberek is mozgásban vannak. A kereszténység, a katolicizmus (ami ugyebár egyetemességet akarna jelenteni), és az élén Ferenc pápa is folyamatosan az emberségről, az elfogadásról, az egymás iránti odafigyelésről beszél. A vendégszeretet kultúráját szorgalmazza, amelyben szívesen fogadjuk a másik embert – bőrszínétől, kultúrájától, netán félelmeitől függetlenül.

Jézus megtörte a kenyeret, amit szétosztott a tanítványai és az emberek között. Mi képesek vagyunk ugyanerre?

Forrás és fotó: RomKat.ro

Magyar Kurír