Nem szépíteni kell a valóságot, hanem szembesülni vele – Magyar lelkipásztori ellátás Amerikában

Külhoni – 2022. november 8., kedd | 9:00

Az amerikai magyarok között nem igazán működik a preevangelizáció – állítja mellbevágó őszinteséggel Juhász Imre, aki tíz éve érkezett Mexikóból New Brunswickba. Bár az Egyesült Államok keleti partján itt él a legnagyobb magyar közösség, már nincs anyanyelvű plébániája.

Sőt, a Szent László-templomnak hivatalosan magyar hívei sincsenek, mivel a valaha döntően magyar lakosságú környékről fokozatosan elköltöztek a magyarok. Juhász Imrével lelkes önkéntes amerikai tudósítónk, Antal-Ferencz Ildikó beszélgetett.

A magyar pap mégis kitart, mert bár a magyar hívők kevesen vannak és egyre idősebbek, ragaszkodnak hozzá, és mert még mindig sokat tud segíteni a többi magyar szervezetnek; leginkább sütés-főzéssel és szervezéssel. És mert nagy szüksége van rá a környéket ma már benépesítő spanyol ajkú, elsősorban Mexikóból érkező lakosságnak, akikkel azért is érteti meg magát annyira jól, mert korábban öt és fél évet szolgált a maják földjén. Bár kíváncsi vagyok mexikói múltjára és a spanyol ajkú népességgel (latinók) való kapcsolatára is, először megkérem, vezessen be New Brunswick magyar történelmébe. Az 1800-as évek végén jöttek ide az első magyarok, a századfordulós nagy kivándorlási hullám idején, sokan innen mentek tovább Pennsylvaniába a bányákba dolgozni.

Szörnyű körülmények között éltek: például nem lakást, hanem csak ágyat béreltek, nyolcórás váltásban. És mégis: szegénységük, sőt nyomoruk ellenére templomokat építettek, mert fontos volt számukra – idézi fel Juhász Imre.

Mára nagyot változott a helyzet – folytatja –, a templomokat sem tudjuk fenntartani, nemhogy újakat építeni, miközben sokkal jobb körülmények között élnek az emberek, köztük a magyarok is. Akkoriban viszont minden bevándorló nemzet felépítette a saját templomát. Korábban az akkor még a trentoni egyházmegyéhez tartozó Szent Péter-templomban volt lehetőség magyar miséket tartani, az alagsori közösségi teremben, de a magyarok saját templomot szerettek volna, így jött létre 1904-ben a Szent László-egyházközség. Szeneczei János volt az első plébános (az ő portréja látható az alagsori teremben), aki teljes örökségét a templomra hagyta, amit 1906. július 4-én szenteltek fel.

Sokáig ferences szerzetesek használták és vezették, de ők idővel annyira megfogyatkoztak, hogy végül átadták az egyházmegyének (ami már a metucheni). Imre atya ekkor Mexikóban szolgált, amikor egyszer ellátogatott New Brunswickba, egy általa esketett magyar házaspár kérésére. A mise utáni beszélgetés  során merült fel a kérdés a hívekben: miért szolgál egy magyar pap Mexikóban, és nem náluk? Az ő kezdeményezésükre (amiben élen járt a Hajdú-Németh család) került ide.

Szent László-templom (Fotó: a templom közösségi oldala)

Azóta, lassan tíz éve New Brunswickban szolgál, de papként nincs inkardinálva a metucheni egyházmegyébe. A „Szent László” sokáig személyi plébánia volt: mindenki, aki ide regisztrált, ide tartozott, függetlenül attól, hol élt. Az összevonások után területi illetékességgel rendelkező plébánia lett belőle, de a magyarok nagyrészt elköltöztek a környékről (a város gazdaságilag annyira rossz helyzetbe került, hogy aki teheti, elhagyja).

Ma már hivatalosan egyetlen magyar sem lakik a plébánia területén.

2013-ban a plébánia megszüntetésével – melynek hivatalos oka: túl sok a plébánia, túl kevés a pap (jelenleg a Szent Család-plébánia része a szerk.) – a helyzet nem változott, csak a hívek száma és a templom anyagi helyzete lett sokkal rosszabb. Akinek ugyanis van saját temploma, azt sajátjának tekinti, és úgy támogatja – magyarázza a magyar pap, hozzátéve:

mivel itt ez nincs, a magyar templomot senki nem támogatja, sőt a közösség is elveszi teljes bevételét; igaz, cserébe nem szólnak bele a működésébe.

A latinók nem építenek templomokat, csak a meglévőket használják, s ha valamelyik nem működik, elmennek egy másikba; de a magyar, lengyel, olasz nyelvű közösségnek nincs hova mennie, ha bezárják a templomát – mutat rá Juhász Imre. – Ezért óriási dilemma, hogy a környéket benépesítő spanyol ajkúakat közösségként beengedje-e a templomba. Általában nem teszi; bárhová elmegy, tart spanyol nyelvű miséket, de itt csak ritkán. Példaként említi: a Szent Péter-templom nem volt részese az összevonásnak (önálló, személyi plébánia maradt, a Rutgers Egyetem látja el lelkipásztori szempontból), de az összevonáskor küldtek egy papot, hogy spanyolul misézzen más templomokban, viszont ők sem engedték be a spanyol nyelvű miséket, ott is csak angol nyelvű misék vannak.

A Szent László-templomban is főként angol nyelvű misék vannak, heti kétszer van magyar nyelvű, és csak kivételes alkalmakkor van spanyol nyelvű liturgia családi ünnepek, megemlékezések esetén.

Amikor az angol nyelvű közösségről kérdezem, csak legyint: gyakorlatilag nincs. A reggeli misére például két magyar néni, valamint két lengyel, egy perui és egy mexikói néni jár, de a liturgiát nem mindenki ismeri angolul, válaszolni sem tudnak. A három helyi templom közül a legnagyobban már a szentlecke felolvasására sem képesek. Angol nyelvű hittanórát is csak latinó fiataloknak tartanak. Róluk megtudom: egyik nyelvet sem értik, egyik identitásuk sem erős, egyik még nincsen, másik már nincsen, egyházi szóhasználatuk pedig nagyon hiányos: például a bűn fogalma teljesen hiányzik náluk; számukra csak „bad behavior” vagy „mal comportamento” létezik.

Így a hitoktatás színvonala alacsony, a bérmálkozók sokszor a Miatyánkot sem tudják, sőt, volt, akire rá kellett szólni, hogy az Eucharisztiát magunkhoz vesszük, és nem visszük haza. Nagyon szép számokat tudnak felmutatni, de a miséken nem nagyon vesznek részt – összegzi, majd hozzáteszi: az angolnyelv-tanfolyamokon a spanyol ajkú szülők azért vesznek részt, hogy megértsék gyermekeiket, mert ők angolul beszélnek, a szülők viszont egész nap dolgoznak, alig van generációk közti kommunikáció. Ugyanez történik a hitéletben is: a fiatalok azonnal elhagyják a hitet, amint megtehetik. Elsőáldozáson részt vesznek, de utána már nem jönnek vissza a templomba.

Ahogy a magyarok sem – teszi hozzá.

A magyar szentmiséken részt vevők száma nagyon rapszodikusan alakul: ünnepi miséken száz felett, legutóbb kilencvenen voltak, de van, hogy mindössze negyven-negyvenöten.

Az idős magyar hívők közül nem a járvány alatt, hanem utána haltak meg nagyobb számban. Vannak ugyan fiatalok is, de az ő gyerekeik egyházi iskolába járnak, ott részesülnek a szentségekben, oda kötődnek. Itt is volt elsőáldozás, öt-hat fővel, de utána a gyerekek már nem tértek vissza. Itt általában a hitoktatókat preferálják a hitoktatásban. Korábban ő tartotta a hittant, leginkább valaki otthonában, s közben készült a vacsora, volt közösségi élet. Most itt zajlik a templomban a hitoktatás, a vasárnapi mise után, amikor neki általában máshol van dolga.

Mi a cél és hogyan lehet azt megvalósítani – vetem fel, s a magyar pap fájó őszinteséggel válaszol: nincs igazán megfogalmazva, így ő sem tudja. Ellenpéldaként megemlíti: a latinóknál állandóan szerveződnek újabb mozgalmak, s amelyik plébánia befogadja őket, ott megvetik a lábukat, felvirágoztatják a közösséget. A magyaroknál ilyenek nincsenek; a Rózsafüzér Társulat nagyon öregszik, a Szent Mónika körben nagymamák imádkoznak az unokáikért. A könyvklubnak és az ugyancsak sok évtizede létező, nemrég újraindult irodalmi körnek is helyszínt ad a templom – utóbbiban vannak gyerekek is, és évről évre saját karácsonyi műsorral lépnek fel. Korábban volt itt magyar rádióadás is, de már megszűnt.

Az alagsori közösségi termet azért tartja fenn Juhász Imre, mert csak itt lehet közösségi alkalmakat tartani. A járvány alatt a plébános sokáig nem engedélyezett semmit, de őket békén hagyta, így tudtak eseményeket tartani, amiket a kommunizmust megélt idősek afféle földalatti mozgalomként éltek meg. Ha a templomba nem is, ide beengedi a latinókat is, sőt lelkigyakorlatot is tart nekik. (A másik két templomban továbbra sincsenek közösségi programok, ezért jönnek ide az oda járó mexikóiak.) Felújíttatta a konyhát a templom közösségi termében és az iskolában is, vannak nagy méretű keverőgépei, szeret sütni-főzni, eszközeit és tudását mindenki rendelkezésére bocsátja. Támogatás hiányában a főzésekből és ételeladásokból származó bevétel fedezi a fejlesztéseket. Egyik esemény maradékából összehozzuk a másikat; ez így volt Mexikóban is – meséli lelkesen. – A legszegényebbek is tarthatnak itt keresztelőt, vagy a quince años ünnepét (a 15. születésnap, a legnagyobb családi ünnepük), vagy halotti megemlékezést, de itt sütik a halottak napi kenyeret, a pan de muertót is.

(Fotó: Bocskai Rádió)

A magyaroknak is süt diós és mákos bejglit, bekeveri a lángost és kolbászt is tölt, például a magyar napokra, az itteni legnagyobb magyar ünnepségre. Nagyon sok magyar lakik a távolabbi környéken: annyian vándoroltak ki a rendszerváltás óta, mint ’56-ban, de ők főleg „gazdasági menekültek”, akik közül sokan itt sem tudnak élni a lehetőségekkel, nincsenek meg hozzá a képességeik.

Döntő többségük egyáltalán nem jár templomba; pedig aki a mennyei hazát nem szereti, saját hazájához sem kötődik – mondja Juhász Imre.

’56-ban a közösségi lét csak a templomban valósulhatott meg, és soha vagy nagyon ritkán járhattak haza Magyarországra (vagy a Kárpát-medence más részeibe), kénytelenek voltak a templomban megélni vagy „letudni” magyarságukat. Viszont azóta kinyílt a világ, évente akár kétszer is hazamennek, s ott megélik magyarságukat, így itt már nem kell – magyarázza. – Ráadásul egyesek úgy meggazdagodtak, hogy száz-százötven fős partikat tudnak szervezni a saját házukban, így nincs szükségük a templomi közösségi teremre sem.

A preevangelizáció lényege: legyünk ott mindenhol, és én tényleg ott vagyok minden magyar rendezvényen, segítem őket mindennel, amivel csak tudom, mégsem lett több a magyar hívők száma. Vagyis az itteni magyarok között nem igazán működik – foglalja össze, majd hozzáteszi: a latinók körében sokkal egyszerűbb a pasztoráció; ők itt vannak helyben, és velük minden könnyebb. Minden hónap első hetében megy a betegekhez: a magyarokhoz rengeteget autózik, a mexikóiakhoz rollerrel jár, naponta akár három-négy helyre is eljut. Ha például szeretné a sütőt átvinni valahova, a magyaroknak már egy héttel korábban jeleznie kell, a latinóknak csak átszól a szomszédba, és máris jönnek érte.

Mindszenty József bíboros szobra a Szent László-templom kertjében

Az idős magyarok nagyon ragaszkodnak az templomhoz, de a fiatal, főként „gazdasági bevándorlóknak” láthatóan nincs szükségük rá, ellentétben a mexikóiakkal.

Az itt születők gyakran elhagyják a hitüket, de a szülők és főleg a határon „átugró”, gyakran illegális bevándorlók nem. A munkások nem tudnak angolul, de megvan a hitük és lelkesen dolgoznak, vannak céljaik: megvetni itt a lábukat. De ők is gazdasági menekültek, és a sors fintora, hogy már az ő gyerekeiknek sem lesz szükségük sem a hitre, sem a munkára.

Ezek után nagyon nehéz a jövőről bármit is kérdezni… Mivel Juhász Imre tíz év után sincs inkardinálva amerikai egyházmegyébe, plébános sem lehet. Ha viszont inkardinálnák, a metucheni püspök bármikor áthelyezhetné, a heti két magyar misét el tudná látni másik plébániáról is. De a mostani plébánosa nem szívesen engedné el, mert ha elfoglalt vagy betegeskedik, őt küldi maga helyett, neki is érdeke a három nyelven miséző magyar pap maradása, aki így zárja beszélgetésünket: „Nehéznek vagy reménytelennek tűnhet a magyar templom és a magyar hívőközösség helyzete. De néha meg kell kicsit állni, és reálisan szemlélni azt. Olyan ez, mint egy lelkiismeret-vizsgálat.

Nem szépíteni kell a valóságot, hanem szembesülni vele, hogy az így felismert gyengeségeken vagy hibákon javítani tudjunk. Szükségünk van a megújulásra, aminek útját nagyon nehéz kifürkészni, de nem lehetetlen.

Kicsit talán el kellene vonulni a világ zajától és elengedni a kötelező teljesítménykényszert, hogy Isten hangja hallható legyen a csendben. Ő az, aki megvált és megment minket. Talán most nem emberi teljesítményekre van szükségünk, hanem sokkal inkább Isten Szentlelkének vezetésére, és hogy kövessük útmutatását.”

Szerző: Antal-Ferencz Ildikó

Fotó: Antal-Ferencz Ildikó; Lengyel Emi

Magyar Kurír

Kapcsolódó fotógaléria