Van emberem! – Riportkötet jelent meg a Gyulafehérvári Caritas harmincadik születésnapjára

A jubileumi kiadvány interjúalanyai a Caritas eddigi vezetői, az ő gondolataik a választók és összekötők a kisemberek történetei között. Így születéstől az öregkorig szövődnek egymásba a históriák: világra jön a kisgyerek koraszülöttként vagy éppen különleges bánásmódot igénylőként, és megszólal Vencser László atya, az első igazgató, akinek atyai javaslata, hogy a „gyermeke”

törekedjen a lelkét megtartani.

A következő tömb súlyos, gyakran ítélkezést kiváltó problémákat hoz felszínre: amikor gyermeket vár a gyermek, amikor egy ausztrál munkatárs megpróbálja a kirekesztettek önbizalmát erősíteni, amikor kisebbség és közösség próbál közeledni Zetelakán, vagy amikor a budvári Szász Emil tudatja: akiket lenézünk, nem kérték az életet, nem tehetnek arról, hogy vannak. És itt, ekkor azt mondja a második Caritas-igazgató, Szász János atya:

Álljon meg, aki nem tud szeretettel elindulni!

Az ezt követő rész a sérültségekről szól: megismerhetünk két önkéntest, akik hátrányos helyzetből kiindulva lettek szakértő kollégákká; munkatársakat, akik sérült gyerekekkel foglalkoznak; másokat, akik a szenvedélybetegek mellett állnak ki, vagy éppen azt vállalják, hogy a daganatos betegeket támogatják. Hogy néznek rám, hogy nézek én magamra, és milyennek lát engem Isten? – ezekre a kérdésekre válaszol a szociális ágazat jelenlegi igazgatója, Ludescher László.

Új fejezet kezdődik a sorsfordító irodával, a Caritas-iskolával és olyan történetekkel, mint a vásárhelyi beteggondozó-szuperhős, az egykori gondozott, aki lelkigondozást vállal; a pálfalvi falugondnok, a hévízi simogatóasszony vagy a tölgyesi otthoni beteggondozók, akikről tudják a helybéliek, hogy jók, és jönnek az öregekhez. A közvetlenséghez kell a közelség – mondja Péter György, a szociomedikális ágazat igazgatója.

A gyimesi kopogtatók, a diódi gyermekotthon, a háromkúti Caritas-jelenlét, a berecki adománygyűjtés után Sajgó Balázs lelki igazgató szól arról, miért jó karitászosnak lennie azok között, akik lelkek tudnak lenni a világban. Utána idősotthonos történetek jönnek, hogy a kötet elejétől a végéig kerek legyen az élet. Beszél a szólni nem tudó Tamás bácsi, a védett otthon lakói, a hajléktalan, aki a Szent Lukács-idősotthonba került, a besenyői tükörgyári munkás és egy hajdani néptáncoktató zárja a sort, aki már csak az idősotthonban koreografálhat. És akkor mondja Márton András, a jelenlegi karitászigazgató, hogy nem kell megállni, lendüljünk bele a táncba. Az igazgató fohásszal zárja a kötetet, amelyben benne van a jövőtervezés is, a jókívánság, hogy az embernek, ha bajban van, ha támaszra szorul, mindig legyen embere.

„Emberes történeteket kínálunk ebben a riportkötetben, mely lehet gyógyír a magányban, remény a jövőben, hit a Bethesda fürdő és a szeretetszolgálat gyógyító erejében” – ajánlja a kötetet Balázs Katalin.

Forrás: Balázs Katalin/Romkat.ro

Fotó: Romkat.ro

Magyar Kurír